Kiszökött az Árnyék

Részletek

Tamás Dénes és Szőllőssy Balázs tudósításai

Győrffy Ákos fejében

Hányféleképpen szólítható meg egy szöveg? Milyen kapcsolódási pontokat kínál azon kívül, hogy elolvassuk? Milyen terek, helyzetek felől nyílhat meg számunkra?

Valószínű ezek a kérdések is járhattak a Fiatal Írok Szövetsége eseményszervezőinek a fejében, amikor kitalálták azt a rendezvénysorozatot, amelynek keretében az irodalmi műveket az azokat ihlető, az azokhoz kapcsolható helyszíneken teszik vizsgálat tárgyává, illetve rendhagyó programokon keresztül szólítják meg. Január 14-én Győrffy Ákos A hegyi füzet című vékonyka, de annál elegánsabb könyve került terítékre. Az irodalom a Börzsönybe ment. Ahhoz, hogy megérkezzen Győrffy Ákos fejébe, amúgy John Malkovich módján.

Legalábbis ez volt a véleménye Borbáth Péternek, a rendezvény egyik felkért előadójának, aki Győrffy Ákos egyik kijelentéséből indulva, miszerint „a Börzsöny én vagyok”, hamarosan eljuttatott minket addig az állapotig, hogy mi is csak úgy nézzünk ki a fejünkből: hol is vagyunk? Éppen melyik tér-valóságparadoxonban? Ha a Börzsöny az Győrffy Ákos, vagy fordítva, hogyan lehet az, hogy Győrffy Ákos itt ül közöttünk? Különben is az írót a saját könyvéhez közelíteni mindig veszélyes, robbanékony próbálkozás. Sohasem lehet tudni, mennyire van szüksége a könyvnek az írójára, nem nyomja-e el azt a jelenlétével. Győrffy Ákos azonban ezen az estén azt bizonyította be a maga visszafogott, nem vezető, hanem kísérő módján, hogy lehet.

De mi van Győrffy Ákos fejében?

Számomra, mint messziről jött ember számára (Sepsiszentgyörgy azért elég messze esik a Börzsönytől), legelején egy közösen elfogyasztott jó babgulyás. A Kisinóczi Turistaházban ugyanis ez a tál étel volt, ami először megtörte a hely, a társaság könnyed idegenségét. Aminek a gőzölgő párája fölött már néhány ismerkedő szó után az is kiderült, hogy az irodalom világa mennyire belterjes, de ugyanakkor mennyire barátságos, nyitott közeg. Hogy milyen szoros az a háló, amiben benne vagyunk, hogy az elolvasott, értelmezett könyvek nem elválasztanak, hanem összekötnek bennünket. Mert innen számomra az is evidencia volt, hogy egy közösség részeként fogok elindulni a könyv kibontásához, értelmezéséhez vezető úton, amit általában magányosan, magunkba fordulva szoktunk megtenni. Egy olyan úton, amiről csak sejthettem Győrffy Ákos könyvét olvasva, hogy a beszédtől, a vitától az elhallgatásig vezet.

Kezdetben vala a szó.

Három előadás próbálta körbejárni A hegyi füzetet. Nem véletlenszerű a „körbejárni” metafora használata, maga a könyv kényszeríti ki belőlem. Ami egy nagyon exkluzív természetű textus, nem véletlen, hogy könnyen megtörnek rajta az értelmező sémák. Borbáth Péter a posztmodern kontextusa felől, ahhoz közelítve, távolítva, próbálta elhelyezni, több-kevesebb sikerrel, míg Vincze Ferenc magát az írás aktusát vizsgálta a műben, miközben próbált a műfajiság kérdésével is megbirkózni. A legérdekesebb számomra Radics Viktória előadása volt, aki a misztika, ahogy ő mondta, Magyarországon teljesen használhatatlan fogalmát választotta kiindulási pontnak, mindezt egy levélforma keretében. A misztika az ellentéteken átvezető, határátlépő jellege, tudós tudatlansága, vallástalan vallásossága kellene megvilágítsa számunkra Győrffy Ákos kontemplatív prózáját. Legalábbis ezt ajánlotta Radics Viktória számunkra.

A feladatnak, ami még a szóra tartozott, egy Jász Attila és Győrffy Ákos között megtörténő beszélgetés próbált eleget tenni. Aki, ahogy mondta, míg a beszélgetéseket hallgatta, mind próbálta magának elképzelni azt a figurát, aki a könyvet írta. Nem lehetett könnyű dolga.

Majd a zene következett. Győrffy Ákos zenekara, a Horhos zenélt. Két gitár, minimalista zene, monoton, mélyben úszó harmóniák, „lassú, mániákus zajépítés”. A fények is kezdtek elfogyni. Ez vezetett át a hallgatásba. Ami a végére maradt. „A többi néma csend” igézete. Aminek be kellett fejeznie azt, ami a szavakba, a zenébe már nem férhetett bele.

A havas erdőn vezetett át az út, a teljes sötétben. Csak a hó világított, meg az ide-oda ugráló lámpák fénypászmái szabdalták a sötétséget. Ákos mutatta, merre kell menni. Nem vezetett, csak kísért. A Pokol-völgyén keresztül, térdig hóban gázolva, egy felfele kaptató ösvényen. Majd egy meredély szélén megálltunk. Lekapcsoltuk a lámpákat, hagytuk, hogy a csend, a sötét elfoglalja a maga helyét közöttük. Hogy kimérje az éjszaka mélyét, a távokat, a fák magasba ugró szilluetjeit. Hogy jelezze azt, amit csak itt lehet megtudni: a sötétben mindenki magányos. És mégsincs egyedül. Hogy megérsük azt: vannak, kellenek olyan szövegek, amelyek ide vezetnek minket.

Ezzel a csenddel vonultunk vissza a turistaházhoz. Sörök, unicumok is fogytak két összetolt asztal mellett. Nevetés is volt. Majd reggel lett és el kellett válni. Én pedig az elválás fölött érzett melankóliával csak arra tudtam gondolni: több mű kellene, ami az elhallgatásig vezet el bennünket. De azzal vigasztaltam magam, hogy aki egyszer belép Győrffy Ákos fejébe, az többet nem kerülhet ki onnan.

Így hát hazajöttem.

Tamás Dénes

Kiszökött az Árnyék

Mélységes csend van az éjszakai erdőben a Pokol-völgy fölött, ahova Győrffy Ákos vezet bennünket egy csupán állatok járta ösvényen, magunk törtük idáig az utat a húszcentis hóban. Előttünk szakadék, a szemközti domb meredeken emelkedik – köztünk a fák, a levegő. Megállunk, lekapcsoljuk a villanyt a fejünkön. Néhány perc elteltével már mindenki elhallgat, együtt hallgatjuk a csendet: a Börzsöny hangját: Győrffy Ákos hangját. „Arcok bukkannak fel a múltból, egymásba olvadnak, folyton változnak valami sötét háttér előtt. Mintha az éjszakai ég lenne az arcok háttere. A csillagok világítják meg hátulról ezeket a leheletvékony arcokat. Egymás életén vágunk keresztül, kitörölhetetlen arcokat hagyva.” „Csend, kihalt, üres rengeteg. (...) Az, ami ezeken a járásokon történt, mindig csak jóval később tudatosult bennem. Előfordult, hogy évekkel később. Egyszer csak tisztán láttam magam előtt egy évekkel korábbi erdei napot, és világosan emlékeztem erdei gondolataimra. Fáziskésés, így mondják. Nem voltam jelen. Pedig jelen voltam. Önmagam mélyén ropogott a befagyott tócsák jege.”

A Fiatal Írók Szövetsége izgalmas kezdeményezése, hogy olyan szimpóziumokat szervez egyes kortárs magyar irodalmi szövegekről, amelyeknek helyszíne maga a szöveg földrajzi értelemben vett ihletője, a táj, ami „átlelkesíti” a szöveget: a harmadik alkalom Győrffy Ákos A hegyi füzet című kötete volt, és hol máshol lehetett volna tartani, mint a Börzsönyben, amellyel a Kismaros-Börzsönyligeten élő szerző saját bevallása szerint olyannyira azonosul, hogy nehezére is esne elválasztania magát tőle. A Kisinóczi Turistaház patinás épületében szállunk meg, amely formájával és emléktáblájával büszkén hirdeti a magyarországi turizmus második aranykorát, a húszas éveket, aminek végén épült – a külső falra helyezett emléktáblája pedig az alapító turistakör második világháború során meggyilkolt tagjaira: a történelem, a külső világ behatolásaira emlékeztet.

Külső és belső világ(ok), azok konfliktusai, egymásra hatásai, az erdő mint a belső világ felé nyitás lehetősége többször merülnek fel a szimpózium nyitóelőadásaiban: megszólalási sorrendben Borbáth Péter, Radics Viktória és Vincze Ferenc adnak elő egy-egy érzékeny, A hegyi füzetet körüljáró, finoman tapogató szöveget. A helyszín a turistaház rendezvényterme, amely a kilencvenes évek eklektikájával borzongat: a falra kirakott giccses tájképek szépen domborítják ki az ablakon túl az alkonyodó ég alatti valódi táj milyenségét.  Borbáth Péter, továbbgondolva korábbi írását, az identitás szerepét és funkcióját helyezi előadása középpontjába, amelyhez a helyszín is adja magát: mintha a John Malkovich-menetben lennénk, a szerző identitását adó Börzsönyben, a szerzőben járunk, miközben a szerző maga is itt ül velünk, saját magában. A Győrffy-szövegek egyik alapvető tulajdonságaként jegyzi meg, hogy az egyre szorosabbra fonja a hálóját a tárgyak köré, melyekről egyre kevesebbet tud, mégis egyre pontosabbak a megfigyelései. Párhuzamként a modern és posztmodern irodalom identitásjátékait, Pessoát, Weörest, kabait és Esterházy utolsó könyvét hozza fel, ahol is az identitásjátékok mögött az azonosulás vágyát véli felfedezni; ugyanakkor Győrffy szövegei valamiféle „őrületfolyamatot” igyekeznek leképezni, amely a megírhatóság határán van – kérdésessé téve, hogy mennyire folytatható vagy folytathatatlan „ez a börzsönyi próza”.

A folytathatóság kérdése többször is felmerül még az este során a következő két előadásban is: Radics Viktória lírai szövege – egyben episztolája Danyi Zoltánnak – a misztika és a metafizika fogalmait igyekszik a helyére tenni és állítja a középpontba: „Az egészben látott egyúttal jelentés.” Vincze Ferencben már a szerző korábbi kötete, a Haza kapcsán is felmerült a folytathatóság kérdése, A hegyi füzetben pedig az önfelszámolás biztosít helyet a másiknak, ezzel a felkínáló gesztussal jön létre a megszólaló. „Nem lesz jelen, aki látszani fog” – a Haza utolsó mondatával nyitja és zárja előadását.

Látszanak viszont az előadásokat követő szünetben a hóban játszadozó gyerekek: Ákosnak is feljöttek a fiai, Jász Attila pedig fiával együtt a kutyáját is magával hozta – ekkor történik meg, hogy kiszökik a szobából Árnyék, a fekete színű tinédzserkutya, de persze visszajön a füttyszóra, nem vész el. Jász Attila, alias Csendes Toll jó szimatú indiánként kérdezi a szerzőt A hegyi füzet mögött fellelhető témákról, természetközeliségtől zeneiségen át szociális érzékenységig. Győrffy ódzkodik attól, hogy íróként vagy költőként aposztrofálja magát – végül kiegyeznek abban, hogy talán a régész lenne a legmegfelelőbb szó arra az alkotói attitűdre, amit képvisel. Az erdő körül növekednek az árnyékok, leszáll az este, Győrffy Ákos és Gugyella Zoltán, a Horhos duója pedig vagy egy órán keresztül játssza kontemplatív és egyben revelatív zenéjét. Az erdő, a természet hangja szólal meg, ezúttal nem irodalmi-szöveges, hanem zenei formában, bizonyítva, hogy milyen sokoldalúan tudja felmutatni ezt a kifejezhetetlenség határán mozgó világot Győrffy. Még szerencse, hogy megtaláltuk a diszkófények vezérlőjét, így aztán kiváló repetitív vizuális hátteret is tudtunk adni a dolognak.

„De kint a havas éjszakában volt aztán a néma felolvasás”, ahogy Radics Viktória fogalmazott: a záróprogram, az éjszakai túra másfél órája már a szövegen „túli” „valóságot” mutatta meg, amelyben járni lehet, és amely magába fogadta A hegyi füzetet is, és minket is, ha csak egy kis időre is, de kiszökhettünk az árnyékba, és valamiféle kapcsolatba léphettünk vele, éppen úgy, ahogy arra A hegyi füzet is kísérletet tesz. És bár a külső világ, irodalom és politika jelenlegi nehézségei olykor-olykor felbukkantak a túra utáni beszélgetésekben is, a minket körülvevő Börzsöny jótékonyan, már-már elnézően feledtette velünk a problémákat, azaz dehogy: inkább ráirányította a figyelmünket egy fontosabb nézőpontra, ahonnan talán érdemesebb ránézni a világra.

Másnap a szikrázó napsütésben a többség buszra szállt, úgy indult el otthonai felé, megrakodva a szimpózium élmény- és gondolatanyagával; mi Borbáth kollégával a lassabb elengedés mellett döntöttünk, lesétáltunk Kóspallagon át Kismarosig a hóborította, üres erdőkön át – útközben elhaladtunk a Nacsapéreg alatt is, ahol – legalábbis a szöveg szerint – A hegyi füzet megtaláltatott.

Szőllőssy Balázs

A szimpózium facebook-eseményénél több képgaléria is megtekinthető.