Kikötőben töltött napok II.

Részletek

A Kolozsvári Kikötő második napjáról (2016. december 6.)

(galéria nyílik – Szentes Zágon felvételei)

A keddek mindig piszmogással indulnak, délben van egy lassan telő előadásom, és 14 órától duplázott léptekkel nyargalok a bölcsészkarról a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemre, ahol a kikötő második napja folyatódott. Az EX-YU bárka fedélzetén Karlo Hmeljak (Szlovénia), Marco Pogačar (Horvátország) és Bojan Savič Ostojič (Szerbia) költővel beszélgetett László Noémi.  

A háromnapos rendezvény tematikájába leginkább Hmeljak illeszkedik bele, mivel ő valóban vitorlásként tudja definiálni magát, két olimpiai részvétellel. Hmeljak a sport mellett humán- és antropológiai tudományokat végzett, ez idő alatt mélyült el az írásban is, például a Lubljanaban megrendezett kreatív írás műhelyek alkalmával. Legelőször a Literatura folyóiratban publikált, most jelenleg az Idiot (http://id.iot.si/) című folyóirat szerkesztője. Szlovén nyelvű szövegeiben erős olasz nyelvi hatás is megfigyelhető, ugyanis kétnyelvű közegből származik. Az olasz akcentus néha még beszéde közben is érzékelhetővé válik, de a versek felolvasásakor lesz nyilvánvaló a nyelvi határok elmozdítása és összemosása. Bojan Savič Ostojič szerb költő Belgrádban született, Nice-ben végezte tanulmányainak egy részét, franciatanárként dolgozik, és emellett free lance fordító. Esszé- és verseskötet szerzője, régebben egy alternatív-progresszív metálzenekarban játszott. A horvát származású Marco Pogačar főként költőnek definiálja magát (verseit már 20 nyelvre fordították), de kritikaírással és irodalomelmélettel is foglalkozik. Meglátása szerint jobb minél később publikálni, hogy az évek során begyűjtött tapasztalatkonglomerátum és világkép kifinomultabb szövegeket létrehozva tudjon szervesülni. Az írást és az utazást létfontosságúnak tartja.

A bemutatkozás biografikus tényei a nyelvi prezentációval egészültek ki: a délszláv nyelvek zsizsegni kezdtek a hallgatóság fülében, és ahogy Weöres Sándornak, úgy érzem, nekem is fétisemmé kezd válni az idegennyelvű versek hallgatása, miközben a hangok új jelentéseket hoznak létre, és a befogadó másféle csatornákat is aktivál a megértés érdekében. Csak hogy ne legyen a közönség teljesen magára hagyva, László Noémi felolvasta az elhangzó verseknek a magyar fordításait is, amelyeket Orcsik Rolandnak, Krusovszky Dénesnek és Kollár Árpádnak köszönhetjük.

A továbbiakban a beszélgetés a személyes mikrostruktúrákról átevezett a nemzeti makrostruktúrákra: mit lehet kezdeni az ex-Jugoszlávia kifejezéssel, a három nemzet hogyan viszonyul hozzá a mindennapokban? Pogačar szlovén-horvát vegyes házasságban született. Családja nem vallásos, ezért a nemzeti identitás behatárolása problematikus számára, és úgy látja, hogy a körülötte lévő fiatalok is inkább európaiként határozzák meg magukat, elmozdulva egy globális közösségalkotás felé. Ostojič szerint Szerbia már a szétszakadáskor is helyén tudta kezelni az önállósodást, és külön államként képes volt működni, jelenét pedig nem határozza meg a jugoszláv szövetség múltja. Hmeljak szlovén nézőpontból úgy véli, hogy zökkenőmentes volt a szövetségből való kilépés, a szlovén függetlenség nem volt annyira újszerű, mint a másik két országnak, mivel itt nyelvileg sem volt látványos a törés. Ha a három költő egy saját maga által választott nyelven kellene, hogy kommunikáljon, meglepő módon nem az angol lenne az, hanem a szerbhorvát. László Noémi utolsó kérdése erre is kitért: a huszonegyedik században, ha nem angol nyelven van írva a vers, hisznek-e benne, működik-e? Pogačar szerint anyanyelven sokkal könnyebb a publikálás és a könyvkiadás. Ahhoz, hogy egy másik nyelven írjanak verset, nagyon mély és szerteágazó nyelvismeretre van szükség.

A második hajó indulására 18 órától került sor, melynek fedélzeti tisztje Áfra János költő volt, aki határon túli szerzőkkel beszélgetett: Bíró Tímeával, Kopriva Nikolettel, Nagy Hajnal Csillával, Benedek Miklóssal, Celler Kiss Tamással és Nagy Tamással. A folyóiratkultúra hashtag-et minden költő megszólalása elé vagy épp a végére beilleszthetjük, mivel ez volt az a központi motívum az este folyamán, amire ráépült az ismerkedés. Áfra meglátása szerint Erdélyben nagyon sokan olvasnak szépirodalmi folyóiratokat úgy, hogy nem tartoznak az irodalmár szakmához.

A vajdasági Celler Kiss Tamás, Benedek Miklós és Bíró Tímea az újvidéki magyar tanszék köré csoportosuló műhelyekről, folyóiratokról és kiadókról mesél: A Híd folyóirat már lassan nyolcvan éve ad kínál publikációs felületet a fejlődni és írni akaró fiatalok számára, akik közül néhánynak aztán lehetősége nyílhat arra is, hogy a Fórum vagy a zEtna kiadóknál jelentessék meg első kötetüket. Emellett publikálhatnak még a Philos és a Sikoly című folyóiratokban is, habár a magyar kultúrában megfigyelhető folyóirat-hanyatlás érzékelteti a határon túl is hatását, elég, ha csak a Symposion című kétnyelvű folyóiratot vesszük példának, ami mostanság évente kétszer jelenik meg, és akkor is rendszertelenül, nem beszélve a megszűnt periodikákról.

Áfra János úgy véli, hogy Kárpátaljával kapcsolatban eddig talán nem igazán lehetett fiatal irodalmi csoportosulásokról beszélni; viszont ez a helyzet – örömünkre – változóban van: az erdélyi turnéra máris két ifjú szerző jött el hírmondóként. Nagy Tamás és Kopriva Nikolett a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságról mesélt a közönségnek, amely 2014-ben alakult, és jelenleg tíz fiatal szerző műhelyeként létezik, akiknek az Együtt című folyóiratban nyílik lehetőségük a publikálásra. Elhangzik, hogy Kárpátalján is problémás a könyvterjesztés, úgy mint a legtöbb határon túli magyar településen (sőt, sok helyre még Magyarország határain belül sem jut el a kortárs magyar irodalom), és ezen mindenképp szükségszerű lenne változtatni.

A Szlovákiából érkezett Nagy Hajnal Csilla is egymás után sorolta a lehetőségeket: a Szőrös Kő, az Opus, a Kalligram, az Irodalmi Szemle című folyóiratok markáns felületei lehetnek a fiatalságnak, akiknek az irodalmi szocializációjához hozzájárulnak a szlovákiai írótáborok, és az ottani a műhelymunkák.

Áfra János legutolsó kérdése tulajdonképpen egy Horváth Benjitől kölcsönzött (ám a Kolozsvári Kikötő első napján idő szűkében el nem hangzott) kérdés volt. A kérdés ellentétes fogalompárok megmagyarázásából, viszonyba állításából állt. A korántsem könnyű kérdésre válaszokkal jelentkező szerzők egy-egy sört „nyerhettek” Áfra felajánlásából. Végül három sör oltotta el az újítás–hagyomány, a periféria–centrum és a dekonstrukció–rekonstrukció fogalompárban gondolkodó költők szomját.