Látszik rajta az igyekezet

Részletek

Pethő Anita tudósítása Bán Zsófia és Hermann Veronika disputájáról

Kurt Gerron a két világháború közti Németország egyik sztárjaként egyszerre volt a színház megszállottja és közben egy hiú és gőgös férfi. E két tulajdonsága igencsak meghatározta élete utolsó fejezetét is. Barátai, Marlene Dietrich és Peter Lorre ugyan tudtak volna számára Amerikába hajójegyet szerezni, ám a legenda szerint azért utasította vissza őket, mivel csak első osztályon lett volna hajlandó utazni. 1943-ban egy holland átmeneti táborba, 1944 februárjában pedig Terezinbe deportálták családjával együtt.

Az 1780-ban II. József által alapított Theresienstadt eredetileg egy katonai erőd volt, ami egy soha el nem készült végvárrendszer része lett volna. A 19. században már hírhedt politikai börtönként funkcionált, miközben egy takaros kisváros is kiépült körülötte. Amikor a Harmadik Birodalom megszállta a Szudéta-vidéket, a település kis várát (Kleine Festung) a Gestapo szintén börtönként használta, a várost pedig zsidó gettóvá alakították, amit a propaganda egy művészek lakta mintatelepülésként kívánt bemutatni. Amikor dán kezdeményezésre a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői 1944. júniusában – már a normandiai partraszállás után – meglátogatták a helyszínt, ők is ezzel az álvalósággal szembesültek: láthattak medencéket, kávéházakat, boltokat és egészséges, jól táplált, megfelelő higiéniai körülmények közt élő embereket.

A film, amelynek elkészítésére Kurt Gerront kényszerítették, ugyancsak ezt a célt szolgálta, a nagyvilág számára kívánta a náci propaganda bemutatni, milyen humánusan bánnak a Theresienstadtban élő zsidókkal.  Két címen is ismert az alkotás: Theresienstadt – dokumentumfilm a zsidók településéről, illetve A Führer várost ajándékoz a zsidóknak). A filmet 1944 szeptemberében forgatták, és Gerron azt remélte, hogy ezáltal megmenekülhet, ám helyette a mű elkészülte után nem sokkal már Auschwitzban találta magát, ahol gyakorlatilag elgázosították. A róla készült dokumentumfilm (Prisoner of Paradise, azaz  A paradicsom fogja)  láttán is jól érzékelhető, hogy ellentmondásos személyiség volt, a megszólaltatott túlélők közül volt, aki árulónak nevezte, kollaboránsnak, mert elvállalta ezt a munkát. Mások pedig inkább az alkotásvágyat és a korábban említett megszállottságát emelték ki. Gerron komolyan vette ezt a munkát, vagy ahogyan Hermann Veronika fogalmazott: látszik a filmen az igyekezet, s ettől lesz igazán tragikus a rendező sorsa.

A világ különböző pontjain megtalált – összességében mintegy negyed órányi – részletek életképeket állítanak elő koncertet vagy éppen tudományos előadást hallgató emberekről,  focimeccsről, munka után egy könyv olvasásába elmerülő, esetleg varrogató fiatal nőkről. Megnézhetjük, hogyan alkot egy szobrász. A film nagy hangsúlyt fektet annak bemutatására is, hogy akadnak lelkes kertészkedők is Theresienstadtban, hiszen itt könnyen és jó minőségben lehet zöldséget és gyümölcsöt termeszteni.

A vetítéshez kapcsolódó beszélgetés egyik alapkérdése az volt, hogy miben határozhatnánk meg a propaganda, az ál-dokumentumfilm és a hoax közti különbséget. Alapvetően mindhárom jelenség azzal dolgozik, hogy jobban elhisszük – és jobban is értjük –, amit saját szemünkkel látunk. Csakhogy míg az ál-dokumentumfilm a nézőt kibillentve megszokott értelmezői stratégiájából épp arra akarja ráirányítani a figyelmet, hogy vedd észre, mi az, aminek be szoktál dőlni, addig a másik két műfaj nem leleplezi, hanem éppen hogy kihasználja egy hír közlésének, terjesztésének jellegzetes narratív kódjait.

W. G. Sebald Austerlitz című regénye több ponton kapcsolódik a témához. Hasonlóan mint az ál-dokumentumfilmek, az ő művei is tekinthetők médiahacknek. Sebald a könyveiben rendszeresen használ fényképeket, vagy más, úgymond dokumentáló jellegű képeket (például térképszelvényeket), amelyek megerősíteni látszanak a szövegeket, mintha azok illusztrációi lennének. Ám valójában destabilizálja a képek dokumentáló szerepét, ennek következtében elbizonytalanítja az olvasót. Az Austerlitz című regényben a második világháború alatt Londonba került egykori kisfiú dokumentumok (pl. Gerron Theresienstadt című filmje) segítségével próbál utánajárni, kik voltak a szülei, hogy úgymond legyen egy anyaképe, szó szerint és átvitt értelemben is.

Sebald regényéről nem nehéz áttérni a családi fotóalbumok árulkodó hiányosságira.  A fotóalbum egy sajátos műfaj, ami meghatározott kódokkal dolgozik. Bán Zsófia szerint: aki mások családi fényképeit nézegeti, az ismerősség érzésével találkozik, hiszen nagyrészt minden család fénykép-összeállításában hasonló képek bukkannak fel a hason fekvő kisbabáról, az esküvőkről, kirándulásokról stb. Érdekes ebből a szempontból, hogy milyen képtípusok, milyen események reprezentációja hiányzik jellegzetesen az albumokból. Például nem kerül be fotó a válásról és a család fekete bárányai is rendszerint hiányoznak belőlük.

A program alaptémájához visszatérve: egy fotóalbum szokványos, de adott esetben hiányzó motívumai gyakran a hiányzó eredettörténetről árulkodnak. Sebald regényéhez kapcsolódóan Bán Zsófia felolvasott egy részletet egyik saját esszéjéből, melyben hasonló élményekkel néz szembe a saját múltja utáni kutatásban, mint az Austerlitz címszereplője. Például ahogyan ő is ugyanúgy figyelte a Gerron-féle filmből fennmaradt részleteket, vajon felbukkan-e rajta valamelyik felmenője. S hogy a hiányt mennyire szeretné kitölteni az ember, mutatja az is, hogy még akkor is ilyen szemmel figyeli a képsorokat, mikor tényszerűen tudja, ezeken a felvételeken nem szerepelhettek azok, akiket keres.