Egy kis apokalipszis

Részletek

Szöllősi Mátyás Váltóáram című kötetének bemutatójáról

(Honfi Anna felvételei - galéria nyílik)

Barna Imrével az Európa kiadó szerkesztőjével és fordítójával, illetve Kovács Józseffel, az ELTE Gothard Asztrofizikai Obszervatórium munkatársával, Kip Thorne Az Interstellar és a tudomány című könyv fordítójával is találkozhattak az érdeklődők Szöllősi Mátyás Váltóáram című kötetének bemutatóján, szeptember 30-án, a Szimplakert emeletén. A kötet csillagászati apropója, miszerint a novellák földi cselekményének mintegy hátteréül az Orion csillagkép egyik tagjának a felrobbanása szolgál, érdekes irodalmi-csillagászati párhuzamokat ígért.

Szöllősi az Aktív kórterem (Parnasszus, 2010), illetve az Állapotok – negyvenöt töredék (Kalligram, 2011) verseskötetei után először jelentkezik prózával, ami már csak amiatt sem meglepetés, mert egy korábbi laudációjában Lator László is megelőlegezte a szerző verseinek „lírai epikusságát”. Ahogy Barna Imre idézi, a korábbi szövegek jellemzője egyfajta „metafizikai és egzisztenciális hangoltság,” az „erős megvilágításra” való hajlam, mely hűen visszaköszön a Váltóáram „lírai rétegeket” is felmutató novelláiban. A kötet címe viszont, bár részint rokonságot lehet felfedezni az elektromosság és a csillagászat vonatkozásai között, korántsem annyira egyértelmű – jegyzi meg Barna. Az eredetileg a kötet utolsó írásának címeként megmaradt Váltóáram Szöllősi szerint egyfajta feszültséget hivatott feltételezni az egyes írások között, nem utolsó sorban a kötet regényszerű olvashatóságának javára. És habár erre nem térnek ki a jelenlevők, a váltakozó vagy váltó áram alapdefiníciója (váltakozó áramról beszélünk, amikor az áramerősség és a feszültség nagysága és iránya is periodikusan változik) akár a szövegek tartalmát, akár a kötetszerűséget illetően kulcsokat adhat a majdani értelmezők és kritikusok kezébe is.

Kovács József a tudomány képviselőjeként a kötet csillagászati vonatkozásainak kiegészítését végezte el. A Váltóáram egyik alapélménye ugyanis, az Orion csillagának (Betelgeuse) felrobbanásával járó, a Holdéval azonos erősségű atmoszférikus fény jelenléte. Már közszájon forgó klisének számít emellett, hogy egy csillag elpusztulásáról az esemény, illetve a szemlélő közötti nagy távolság okán jóval a történtek után értesülünk, ezzel kapcsolatban azonban a tudományos értelemben vett valódi kérdés Kovács szerint nem az esemény megtörténtének ténye, hanem bekövetkeztének pontosítása lehet. Ehhez az is hozzá tartozik, hogy az Orion egy csillagának felrobbanása közvetlen fizikai hatással, ismét csak a túlzottan nagy távolság miatt, természetesen nem lehet a földi életre. Barna Imre azonban kiemeli, hogy az „esemény” valódisága igenis fontos, amennyiben az bármiféle hatással lehet az emberiségre, még ha ez nem is lehet csillagászati értelemben jelentős. Szöllősi is azt jegyzi meg ezzel kapcsolatban, hogy a kérdés alapvetően filozofikus: „milyen dolgokat mozdít meg az emberekben, illetve milyen átértékelési folyamatokat indít el?” Könnyedén kínálkozik például az az értelmezés, miszerint a számunkra csak „szimbolikus” jelentőségű égi esemény önmagunkra és belső világunkra tereli a figyelmet, ahogy az égi villanást figyelő földlakó öntudatlanul is önmaga megismerése és jelentősége felé fordul.

Az irodalmi kontextus boncolgatásakor Barna Imre laza párhuzamokra hivatkozva olyan szerzőket említ, mint José Saramago, Egressy Zoltán vagy Kazuo Ishiguro, akiknél hasonló természeti jelenségek lépnek működésbe, mint amilyen a Váltóáram szövegeinek hátterében munkál. És ugyan Szöllősi hangsúlyozza, hogy semmiképpen egyfajta „világvége hangulatot” akart kikavarni a novellái atmoszférájából, Barna kis, „egyéni világvégéket” említ, ezzel is visszacsatolva ahhoz a kiindulóponthoz, miszerint a közel jelentéktelen Orion-esemény az egyes embereket saját létezésük lényegére hangolhatja.

Ezek után közvetlenül adódott a kérdés, hogy a szerző vajon milyen irodalmi, közelebbről prózai hatásokból táplálkozik. Barna Imre szerint Bodor Ádám elsősorban a szűkszavúsága, hézagossága és a kötetkompozíciója miatt kívánkozik ide, Krasznahorkai László pedig szemléletmódja, vélhetően apokaliptikus világlátása folytán. Szöllősi elismeri, hogy utóbbi gondolati értelemben hatott rá, ha a mondataira nem is, így a „hatás leegyszerűsítéséről” beszél; emellett elismeri, hogy Krasznahorkai kedves szerzője, szakdolgozatát is róla írta. Barna M. Nagy Miklóst idézi, amikor a továbbiakban még Paul Austerhez rokonítja Szöllősi prózáját, saját bevallása szerint azonban a legerősebb világirodalmi párhuzam Camus írásmódja volna, amire szerző kapásból rá is vágja, hogy „vállalja”.

Talán éppen ebből kiindulva jegyzi meg Barna, hogy Szöllősi prózája mintha személytelen volna abban az értelemben, hogy nehéz a szövegekben a valódi szerzőt tetten érni. A szemérmesség „vádját” az író ennek ellenére hangsúlyozottan elutasítja, mondván a kötet minden egyes szövegében „benne érzi magát,” ugyanakkor elismeri, hogy a munkái során – Budapest Katalógus szerkesztése, több mint félezer mini interjú elkészítésekor, fotográfusi munkák alkalmával – sok olyan hatás érte, melyek nem kifejezetten személyes élményként rakódtak rá a szövegeire.  Ezzel összefüggésben fel is merül a szerző életmódja és szakmai sokoldalúsága, illetve az is, hogy alapvetően nem tartja magát „irodalmi embernek,” mondván nem irodalmi közegben szocializálódott, és a jelenlegi fiatal írónemzedékekhez képest későn – 20-22 évesen – kezdett írni, korábban kosárlabdázó volt, illetve fotós munkái mellett a zene mindig is fontos volt számára.

Ha messzemenő következtetéseket a kötet tudományos vonatkozásai kapcsán nem is sikerült levonnia a feleknek, a beszélgetés vége felé Kovács József felvázolta a lehetséges legközelebbi, asztrofizikai nézőpontból is jelentős eseményeket. Ugyan a filmipar kezdeményezésére (Deep Impact, Armageddon, Melankólia) az emberiség már jó ideje viaskodik a Földre hulló meteorok okozta károk vagy a kisbolygókkal való ütközések baljós vízióival, Kovács szerint nincs messze annak lehetősége, hogy egy hasonló fenyegető veszély esetén az emberiség kilépjen a sci-fik részint álomvilágából. Lehetőség nyílhat ugyanis arra, hogy egy bolygónk felé tartó kisebb-nagyobb üstököst esetleg meg lehet lökni és el lehet téríteni természetes pályájáról.

Mindent összevetve csak sajnálni lehetett, hogy az egyébként izgalmas tudományos kitérőkkel készülő asztrofizikust nem sikerült jobban integrálni a beszélgetésbe, aki több esetben csak lábjegyzeteket tudott hozzáfűzni ahhoz – persze önhibáján kívül. Barna Imre ugyanakkor ígéretes olvasmányként mutatta be Szöllősi Mátyás első prózakötetét. „Nem látszik, de beszakad alatta az asztal” – jegyzi meg a beszélgetés legvégén, amit a szerző által felolvasott, Spirál című novella is alátámaszt: jól szabott, atmoszférikus próza várható Szöllősitől, egy cseppnyi apokalipszissel.