A neo-arctalan-hangtalan generáció képviselője

Részletek

Mucha Dorka helyszíni tudósítása Purosz Leonidasz kötetbemutatójáról

Kabai Lóránt kiemelte, hogy Purosz Leonidasz versei és maga a kötet azért különleges, mert nincs benne semmi mesterkéltség, átérződik a természetesség. Van egy sajátos „Ez van.”-hangulata, ahogy beszél és bemutat, eleganciával tud elengedni dolgokat és személyeket, úriembert látunk a szövegben, miközben előttünk – Kabai szerint – egy kis punk van. Purosz ugyan visszautasítja, még soha sem vádolták azzal, hogy akár punk, akár úriember lenne, de aki hallja felolvasni, tudja, hogy Kabai mire gondolt. Kiderül, hogy nem azért szól Annáról több vers is, mert ezzel a magyar irodalmi hagyományokba szeretne becsatlakozni, pusztán így jött ki, „tényleg Anna volt”. Purosz saját bevallása szerint igyekszik természetesen írni, abban az értelemben, hogy úgy ír, ahogy beszél, pontosabban, ahogy ő hallja magát, ahogy önmagával beszél.

A punk vonalon továbbmozdulva Kabai felolvastat egy részt a szerzővel („Jönnek a kisfiúk...”), majd mutat egy özönvíz előtti punk számot, melynek refrénjében jönnek az óvodások. A két szöveg valóban összecseng, de a szerző elárulja, hogy akkor már inkább a Gorillaz Kids with guns című számához kötné a verset. Ezen kívül természetesen vannak irodalmi hatások is, amik meghatározták, megemlíti többek között Szabó Lőrincet, Petri Györgyöt, de kiemeli a kortársakat, a 18-22 év közöttieket, és akármennyire is a „költészet operettjének” tartják, a slam is hat rá, befolyásolja.

Az est nem egy hagyományos felolvasóest. De tényleg.

Három vendégszöveg kapott helyet, melyeket a szerzők Purosz Leonidasz egy-egy szövegére írtak válaszul. Az első szöveget Kovács Kristóf jegyzi, A városnak el kell pusztulnia címmel, mely abszolút beleillik a kötet világába. A sort Vida Kamilla folytatja, aki kicsit elrugaszkodott, és Purosz A becenév című szövegére válasz helyett egy fejezetet írt meg egy leendő alternatív irodalmi tankönyvbe: „A szó hagyományos értelmében vett strófaszerkezet, tartalom és forma egysége, valamint a ritmika fogalomkörök alig értelmezhetőek a puroszi szövegvilágban. A költő magán- és közéleti témákat boncolgató, ám filozófiai mélységeket nemigen súroló aforizmatikus, didaktikus műveivel tehát kevéssé tud mit kezdeni az esztétika tudománya.” A nyilvánvalóan ironikus szöveget halk, “azért annyira nem is szar” sóhaj kíséri.

A hármasfogat utolsó tagja Mészáros Péter, A türelem című szövegre írt választ. A szöveg inkább slam, mint vers (bár ezt csak én mondom, aztán ki tudja, hogy van) – egészen megható, de azért nem a csöpögős értelemben. Ebből a szövegből tudunk meg a legtöbbet Purosz Leonidaszról: hogy igazán türelmes, mennyire alázatos költő, aki mindig szerkeszt, és még azt is hajlandó kivárni, amíg végre szobrot is mintáznak róla.

A bemutató végére nagy nehezen, de azért csatlakozik Szőllősy Balázs, a kötet egyik szerkesztője a beszélgetéshez. Ő a Csider István Zoltán-féle fülszövegre kérdez rá, majd magára a vers születésének puroszi mikéntjére és a szerkesztés állandó kihívására, végül valóság–emlékezés–ábrűzolás viszonyhármasára. A válaszból kiderül, hogy Purosz többször átírja a szövegeket, már fejben is szerkeszt, írás közben újrakonstruál.

Az egész estet egy érdekes felolvasás zárja: öten olvassák fel a negyedik fejezetet, a Riportokat. Öt különböző ember és hang, de mindegy ki áll a szövegek mögé, a hangulatot és mögötte a szerzőt is fel lehet ismerni. Az eseményhez nem is illene egy patetikus lezárás, ennek megfelelően a neo-arctalan-hangtalan szerző, ahogy Vida Kamilla fogalmazott, szűkszavúan megköszöni, hogy eljöttünk. Gyors dedikálás, aztán többen megyünk is, mert ha nem is a városnak kell megépülnie másnap reggelre, azért munkába illene elindulnunk.