Visszapillantás a FISZ Duna menti irodalmi turnéjára

Részletek

A Fiatal Írók Szövetsége és a Valyo - Város és Folyó Egyesület zenés irodalmi felolvasásokat kínáló turnébusza idén júliusban másodszor vágott neki az útnak, hogy gerilla- és szervezett felolvasásokkal, koncertekkel lepje meg számos település közönségét. Idén nyáron Pozsonytól Visegrádig haladt a kis Steyr busz a Duna két oldalán, érintve Dunaszerdahelyet, Győrt, Komáromot, Párkányt és Esztergomot, hogy végül a visegrádi FISZ táborba fusson be.

Az út során számos alkotóval ismerkedhetett meg a közönség; Haragonics Sára videóját és két résztvevőnek az útról írt szövegét osztjuk meg az olvasóval. Reméljük, jövőre újra indul majd a turnébusz!

                                                                       Szőllőssy Balázs főszervező

Nagy Hajnal Csilla

Városaink és folyóink

Elmentem a városokba. Tudod, amelyekben te most nagyon nem vagy.

A folyó, a mi folyónk, ahol meztelenül kellene fürdenünk vagy legalábbis csak egymás megszállott tekintetét viselve pőre bőrünkön.

Igen, kölcsönvettem egy szavad. A szádból vettem ki, még emlékszem a kapukódra. Te nem tudsz róla, de néha visszajárok, keresem magam, mikor máshol nem találom.

Már nem tudod ki vagyok, mondod úgy, mintha tényleg nem tudnád, hogy hazudsz.

Szóval a folyó. Nem, legyenek most a tekintetek. Tudod, a tükrök, amelyek úgy látnak, hogy nem tudnak róla.

Minden mégis olyan gyönyörű. "Szép emberek délutánja" jutott eszembe hónapokkal ezelőtt, azóta le akartam végre valahova írni.

Nem lehetek kétszer ugyanaz az ember ugyanabba a városba lépve.

Nem szereted, ahogy lomtalanítok, én meg a tényt nem, hogy muszáj.

Így kerülgetjük egymást, ugyanazokban a folyókban és városokban, úgy lépünk ugyanoda, hogy észre sem vesszük: te belém én beléd.

Állandó útitársam az otthontalánság: minden úttal hazamegyek, de sosem érkezem meg.

Szeretnék új várost építeni veled, a folyó medrébe, hogy egyáltalán ne rajtunk múljon, mikor pusztulunk el.

A folyó dönt majd helyettünk, visszakéri a medrét, azt az életteret, amit mindig jogtalanul béreltünk tőle és persze egymástól is.

Később egy szőke kisfiú a vonaton gyanakodva méreget majd. Szüljek neked egy ilyet? Mindenki úgy gondolja, hogy az ő szerelme az univerzum alfája és omegája de tévednek, a miénk volt az.

A dunaszerdahelyi állomás, ahol leestem a rollerről és végigsimítottam az arcommal a betont.

Emlékszel, hogy megijedtél? Èn meg boldog voltam, mindig akartam egy vicces monoklit.

Hát nincs olyan város, ahol nem kísért a szellemed? Vagy talán minden város én vagyok.

Horváth Veronika

Teraszok egy a buszajtóban

Két hokedli és panoráma.

A Dunára először Budapesten,

aztán máshol is.

Tér nyílik térre,

városra, biciklisre,

bámészkodó nénire, bácsira,

hátizsákos kisgyerekre,

kutyaugatásra.

A zene meg a szöveg összekacsint:

itt és most minden.

Aztán ki tudja,

átjáró hol létesül?

Győrből Komáromba megy A falusi androgün,

átsétál könnyedén, viszi a dallam,  híd se kell neki.

Pedig Ez nem az a környék,

mégis képzelt városban vagyok,

nem is egyben, egyszerre többen is.

Utazáshoz gyorsvonatra szállni,

egy irányba tartani túl mindennapi,

túl egyszerű. Érdekesebb versekben

széledni szét, forogni körbe,

elcsípni egy sort, egy számot, egy hangulatot,

bőröndbe rejteni egy könyvet,

                                          hagyni hatni

zenét, impulzust, magamat,

 elvinni aztán a változást.

A pisztácia illatáról például mindig egy kihúzott szó jut az eszembe.