Hírlevél feliratkozás

Keresés

„Nem az iszlám a mi bajunk”

Társadalmi, szociális és kulturális válságban van Európa. Viszonyulásunk a menekültkérdéshez, illetve ennek révén egymáshoz is leginkább a belső, már meglévő problémák és konfliktusok kivetülései. A FISZ Kritikustusa legutóbbi estjének hallgatósága talán ezt a tanulságot szűrhette le legkönnyebben magának mindabból, amiről Hercsel Adél, Potozky László és Térey János beszélgetett. Az est házigazdája Antal Nikolett volt. Pethő Anita tudósítása.

Meglehetősen jól mutatja az európai kultúra kiüresedését, ereje vesztettségét, ahogyan a művészetek terén a posztmodern kifejezés uralkodik most már évtizedek óta, Térey János szerint ez is azt jelzi, Európa már nem bír teremtő erővel, csupán a korábban létrehozott elemeket hasznosítja újra. Jól érzékelhető egy válságfolyamat, aminek azonban még csak az elején járunk.

 

(galéria nyílik)

 

Hercsel Adél is részint a szóhasználaton keresztül közelített a témához, szerinte az is érdekes, ahogyan a legfiatalabb generációk egymást követő sorát az abc utolsó betűivel (x, y, z) jelöljük.  Ott lebeg a fejünk felett a kérdés: mégis mi fog következni ezután?  Így a menekültek integrációja esetében is inkább az lesz az egyik kulcsmozzanat, milyen társadalomba fognak ezek az emberek beilleszkedni.

  

Az esemény címe „Szabad-e játszani….  halált?” volt, s a meghívót olvasva is úgy sejthettük, elsősorban a párizsi Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett januári terrortámadás kívánt a központi téma lenni. Bár sok meg- és kibeszélendő kérdés akadhatna ezzel kapcsolatban is, végül csupán mellékesen esett szó róla épp az integráció, annak buktatói és kényszerpályái kapcsán. Térey János szerint egy háborúból érkezett embernek még a haldokló Európa is képes – elvileg – perspektívát nyújtani, de igencsak nagy a veszélye a frusztrációnak is, például ha diplomás emberek csupán  rutin fizikai munkát végző pozícióba helyezkedhetnek el .  Antal Nikolett Ungváry Krisztián és György Péter írásait felemlegetve  egy úgynevezett üvegplafonról beszélt, és arról, hogy az integráció kudarca abból is fakad, hogy a beilleszkedni vágyók ritkán kerülnek kapcsolatba a társadalom nyitottabb, liberálisabb értelmiségi rétegeivel, rendszerint olyan szociokulturális közegbe kerülnek,, ahol az idegenségérzetből fakadó nem titkolt ellenszenvvel kell szembesülniük. Mindezek ellenére Potozky László optimistán áll a helyzethez, úgy gondolja, a ’60-as és ’70-es években érkező vendégmunkás kolóniákkal ellentétben, most háborúból és egy fundamentalista szervezet tevékenysége elől menekülő emberekről van szó, akik tényleg itt akarják (újra)felépíteni az életüket, tehát komolyabb lesz a beilleszkedési szándék is részükről.  

 

Mivel az elmúlt hetekben könnyen érezhettük úgy, hogy szembejött velünk, illetve átvonult felettünk a történelem, értelemszerűen a beszélgetés nagy részét a menekültválsággal kapcsolatos személyes tapasztalatok, az „és te hol voltál, amikor…?” típusú kérdésekre adott válaszok töltötték ki. Potozky László nyáron a Vajdaságban járt felolvasáson, így arról mesélt, hogy ekkor mit tapasztalt Szabadkán és Röszkén. Ő egyébként egyáltalán nem követi az interneten, ezen belül is a közösségi portálokon zajló vitákat, szerinte sokszor érződik a megnyilvánulásokon, hogy valamelyik oldal ideológiai téziseit mondják csak fel.

 

Hercsel Adél az újságírói munka mindennapi gyakorlati oldaláról közelítette meg az augusztus végi, szeptember eleji eseményeket, például ahogyan kulturális és életmóddal kapcsolatos témákkal foglalkozó újságíróként érzékelte, mennyire háttérbe szorult az, amiről ő ír, és mennyire pörgött, mert hozta a kattintást, a menekült téma. Szerinte nagyon sok információ juthatott el az olvasókhoz, de csak nagyon töredékesen, mozaikosan, hiányoztak az átfogó, áttekintő jellegű nagyobb lélegzetvételű cikkek. Törvényszerű volt azonban, ahogyan mint minden gyorsan felpörgő téma, egy idő után ez is lecsengett, hiszen van az az információmennyiség, amitől megcsömörlenek az emberek.

  

Mindhárom meghívott negatívan nyilatkozott arról az attitűdről, mikor a személyes segítés már önfényezéssé, a közösségi portálon túlzásba vitt magamutogatássá válik illetve, amikor érezni lehet, hogy egyik-másik esetben ügyes PR-akcióról van szó.  A hallgatóság soraiból érkező ellenvélemény viszont azon az etikai elven nyugodott, hogy lényegtelen a körítés, maga a segítés gesztusa a lényeg.

 

Szó esett még a göteborgi könyvvásáron történtekről is, ez esetben is konszenzus alakult ki a beszélgető felek között abban, hogy addig nincs nagy gond itt Európában, míg az emberek kifejezhetik bármivel kapcsolatban a nemtetszésüket. Csakhogy egy ország kormányának bizonyos döntéseit összemosni az adott ország egyes polgárainak – például a könyvvásárra kiutazó íróknak – a véleményével, személyes meggyőződésével, érthetetlen, már-már sértő gesztus. Az est résztvevői mindenesetre remélik, nem nagyon befolyásolta az eset a svéd olvasóközönséget negatív irányba, és szívesen veszik majd a magyar szerzők könyveit, teljesen függetlenül attól, hogy őket idehaza melyik oldal vagy klikk tagjai közé sorolják.

 

Ha a cikk elején Térey Jánost idézve azt írtam, hogy a társadalmi és kulturális válságfolyamatnak még csak az elején járunk, akkor azzal érdemes zárnom a tudósítást, hogy ez a bő egy órás beszélgetés is hasonlóképpen csak egy út kezdetét, csupán a legfontosabb témák felvetését jelentette, amiről nagyon-nagyon sokat és sokféleképpen volna érdemes beszélgetnünk.   

 

Pethő Anita