A vanság hétmilliárd megismerési módja

Részletek

Marno János könyvhétre megjelent, Hideghullám (Magvető Kiadó, Budapest, 2015) című verseskötetének sokadik bemutatójára került sor október tizenkettedikén, Budapesten, a Nyitott Műhelyben. A hangulatos este egyik pillére a nyelvvel való játék volt, amit Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztőjének bravúros és precíz kérdései, majd a költő „saját szavaiból” álló fejtegetései és a versek felolvasása alkotott, a másik pillér – mindezzel összhangban – a zene volt, ami nem kisegítő eszközként szolgált, hanem a versekkel szinkronban kelt életre, Dóra Attila basszusklarinétjából kibúgó és Fodor Réka énekéből, udujából szétáramló, szabad improvizáció.

A beszélgetést megelőzte egy kis zenei felvezető. A hangszerekből áradó harmónia, az előadók könnyed együttjátszása meditatív állapotba ringatta a közönséget, amelyből a moderátor pörgő kérdései mozdították ki a lankadt érzékeket. Kezdetben vers és próza létjogosultságáról beszélgettek, mivel Marno János mindkét műfajban alkot. Jelenleg épp prózával „küzködik” , de nem ez az ő műfaja, így a versírást gyakran visszaesésként éli meg. Habár közhely, hogy minden költő krízisben van, az az igazság, hogy minden ember életében jelen van a krízisállapot. Csak épp azt nem tudják, hogy költők – következtetett Szegő, fokozva a felszabadult hangulatot. Első prózaverseiben próbálta átvenni dramaturgiailag a próza logikáját, de a versek szétestek. Mert a próza egy tudatosan vezetett történetmondás, egy nyelvileg konstruált esemény. A vers ennél több kell legyen, nem pusztán egy célratörő szöveg, mert ha a szerző uralja a szöveget, a nyelv elzárja valami lényegi mélységtől. Ha a vers minden eleme élményszerű, igazán akkor működőképes a szöveg. A kötetre reflektálva, Marno szerint a versben az történik meg, ami elültetődött benne gyerekkorában, az írás során az a bizonyos emlékdarab kibomlik, kivirágzik, és a vers önmaga lesz az esemény. A gyerekkorba való visszatérés időhurkokat sző a kötet köré. Az emlékezés aktusa jelenti számára a valódi eseményt. A jelen idejű történések – a szerelem kivételével – nem tekinthetőek valódi eseményeknek.

A prózához való viszonya eléggé ellentmondásos. A regény nyelvezete kiszívja belőle az erőt, és az olvasására fordított időt veszteségként éli meg, mert beszippantja magába a történet, és a sajátja rálapul az olvasottéra. Míg a regény enerválja, addig a vers energetizálja, mivel a szavak, szókapcsolatok létrejöttének funkciója rivalizálni tud a fizikai-kémiai folyamatokkal. A „versben formálódó eredetiség” fogalma nem valami külső különcségre értendő, hanem az eredetbe való bekapcsolódásra. A szó, ha eléri az egzisztenciális működőképességet, akkor az eredetről (is) tud szólni. Habár ennek a nyelven túli folyamatnak nyelv általi megfogalmazása és alkalmazása kissé misztikusnak tűnhet, ezért problematikus a róla való diskurzus kialakítása.

A szó transzcendenciája gyakorlatban is alátámasztotta az elméleti fejtegetést, a zene transzcendenciájának kiegészítésével. Dóra Attila basszusklarinéttal lekövette a felolvasást (a művészek vertikális terekben mozgatták a közönséget). Az épp elhangzó (addig nem ismert) versek szavaira hang(sor)okat improvizált, arra figyelve, hogy a szövegekkel szinkronban szóljon a hangszer, szünetekre, váltásokra és zárásokra egyaránt figyelve. Fodor Réka egyrészt csángó népdalokból inspirálódott, másrészt lekövette dúdolással a basszusklarinétot, uduval dobbantva a ritmust, ezáltal felelevenítve a régi kultúrák költészetét, ahol zene és vers egymást kiegészítve hozták létre a katarzisélmény lehetőségét. Mivel a művészetnek ez az egyik szerepe, a tisztításra törekvés, „lelki dialízis”, amely során más idődimenzió nyílik meg a befogadó előtt.

A hagyományhoz való viszony a versek motívumaival kapcsolatban került szóba, mivel a sár, agyag, föld gyakori ismétlődése Petri György és József Attila motívumvilágát is játékba hozza. Ez Marno szerint nem éppen tudatos. Vidéken nőtt fel, de gyerekkorában utálta a természetet. Az agyag konnotációi közé sorolhatóak a piliscsabai cigányviskók, amelyek ambivalenciája egyszerre vonzzák és keltenek félelmet egy gyerekben, akinek a perspektívájából szól a lírai én. A budapesti lét során mégis hiányként élte meg a természettől való elszakadást. Ezt a borítóval próbálták ellensúlyozni: a lápos vidék bujaságát egy gyerekkori barátja fotózta le, akivel azóta sajnos megszakadt a kapcsolata. A borítón a víztükör játéka Marno korábbi költészetére is utalhat, például Nárcisz készül (P’Art Könyvek, 2007) című kötetére, amiben izgatta a költőt Nárcisz létproblémáinak filozófiája, mivel szerinte kizárólag a költő tud filozófiát „cselekedni”, a filozófus csak képzeleg róla. A nárcizmus mint folyamat az anyag törekvését képezi le, hogy önmagát megpillantsa. Az emberek amire rápillantanak, az médiuma annak, amit látni szeretnének. A halállal megszűnik a megismerési folyamat is. De míg élünk, hétmilliárd megismerési módja van a vanságnak. Marno nem állítja, hogy kizárólagosan művészet által jöhet létre ez a folyamat,  de a tudomány egzaktsága is csak bizonyos keretek között érvényesülhet, így megoszlik a világ megismeréséhez szükséges eszköztár.

A versírás folyamatáról úgy gondolkodik, hogy a vers csak akkor sikerülhet, ha az írás intenciója felszámolódik. Az ember hübrisze, amelyet a hatalom gyakorlása eredményez, megfordul a művészetben. A költő aktívvá teszi magát a passzivitásban, elszenvedi a verset, ami tulajdonképpen nem is szenvedés, hanem hagyja hatni a vers energiáit, nem erőlteti rá akaratát, szándékát a szövegre, mert azáltal kioltaná a verset.