Hírlevél feliratkozás

Keresés

A negyedik nap: Szonetthegy napfelkeltével

A szív kiszakad, a hang fennakad – kezdődhetne egy nem kicsit érzelgős, már-már zsebkendőáztató beszámoló a tábor elhagyásának pillanatairól. Ehelyett rohamtempóban pakolunk, a tegnap még Gandalfként bottal bicegő Kollár Árpi óvó tekintete is csak másodpercekre villan fel GOT rendszámú kocsija szélvédőjén keresztül. Nincs szomorúság, sem szerelem, csak némi hiszti és az ezt követő jótékony fenyegetés, mindenekfelett mégis a biztos tudat, hogy jövőre ugyanitt, majdnem ugyanekkor.

Végre az Urbán Bálint, Makkai Máté és Mucha Attila hangjelezte „Gracías Szomorú Szamuráj Trió” pódiumbeszélgetések előtti, méltán frenetikus sikerű dalfeldolgozásainak megemlítését sem hagyom ki. A produkciót Markó Béla követi – a rendkívüli intenzitással alkotó költőt monográfusa, Elek Tibor követi be, nem GPS-t használva, pusztán az utóbbi évben megjelentetett három lírakötete alapján. A fellépés hosszát jelentősen meghatározza Markó vízzel leöntött nadrágjának száradási ideje. Nem méterben vagy kilóban kell mérni az irodalmat, de ha valaki ilyen sokat ír, felmerülhet a kétely, mennyire ünnepi pillanat egy-egy versszöveg létrejötte, kezdi fejtegetését Elek. Ihletettség tekintetében általános vélekedés, hogy a líra születése emelkedettebb körülményeket kíván, mint a prózáé, holott ez csupán sarkítás. Ahogyan a napi versírásnak, a szonettnek is megvan a maga kockázata, tizennégy soros ötöd- és hatodfeles jambusokból álló dobozba kell beletuszkolni az élményeket, ezért sem lehetnek egyformán sikerültek. Markó Béla rendkívül élvezetesen és revelatívan beszélt a szonett prozódiai és tematikus lehetőségeiről. Szóba kerül a 2014-2015 folyamán kiadott szonett-trilógia mellett a haiku, hogy fiatalon ezek a műfajok nem jöhettek számításba, a szerző a formabontás híve volt, végül mégis a 10-11 szótagos, mini-drámaként is felfogható „vers-doboz” mellett köteleződött el. Egyre több képzőművészeti alkotásra írt szövege van, de azt vallja, ezek csak tágítják az értelmezést, ismeretük nem kötelező.

(galéria nyílik)

 

A számmisztikai jelleggel is rendelkező beszélgetést követi Láng Orsolya frissen fröccsentett Tejszobrának bemutatója – szerző és könyvtárgy első találkozásának lehetünk szem- és fültanúi, Csepregi János ugyan közbeveti, vigyázzunk a dinoszauruszokkal, Gondos Magdi igyekszik mederbe terelni a dolgokat. Orsi elmondása szerint önmagától is verset várt, kötete mégis próza lett. Szóba kerül a fenomenológiai olvasat, a tej archetipikus jellege, és nem utolsó sorban a főszereplő hal és madár. Szőllőssy Balázs Kalapos Éva Veronikát kéri színpadra, de még előtte az Arccal a hóban drámáiról ejtenek néhány szót: az összes karakter hasonló problémákkal küzd: mindannyian kilátástalan, érzelmileg szegény, falusi, kisvárosi közegből jönnek, az egyik szereplőben akár a táborban vendégeskedő lengyel Sewerynre is ismerünk. A vidéki nők és falusi lányok helyzete nem kellően frekventált téma a kortárs irodalomban, habár sorsuk, élethelyzetük, nyelvi karanténjuk rengeteg szubtilis felismerést tartogathat számunkra. Ezért is érdemes kézbe venni Kalapos Évi drámáit.

 

 Hermann Zoltánnal közös zenélésük üdítő színt visz az estébe, a program robog tovább, a lengyel–magyar műfordító műhely résztvevői veszik át a szót és ismertetik titkos tevékenységüket. Kinn ül ugyan Monika Marianna Blaszczak, Maria Cyranowicz, Kellermann Viktória, Tinkó Máté, Szőllőssy Balázs, Fehér Renátó, Seweryn Górczak, Anna Butrym, Maria Czyranowicz, Michal Czaja, de olyan sötét van, hogy látni már alig lehet őket, az elkészült alkotások ellenben messze visszhangzanak a mogyoróhegyi az éjszakában.

 

Balázs tündököl, Kabai Lóránttal kihirdetik az alkotó pályázat díjazottjait: prózában Makkai Máté viszi a prémet (nem a tegnapi rókáét), őt követi Szerényi Szabolcs és Antal Andrea, vers kategóriában Hyross Ferenc, Horváth Imre Olivér és Purosz Leonidasz munkáját díjazták. A műhelymunkákon készült összes szépirodalmi szöveg maratoni felolvasása valamikor 11 óra magasságában kezdődik. A megközelítőleg nyolc éves Csehy Flóra Jyväskylä-i húsdaráló című prózája azonban egyértelműen a legzseniálisabb teljesítmény, mintha csak egy aktuális Hannibal részt hallanánk. 01.46-kor jön el az a perc, amikor a tábor teljes legénysége, lánysága hálát adhat magában Szilágyi Zsófinak, hogy nem íratott hat flekk terjedelmű kritikákat a remek és tanulságos beszélgetések helyett, amit így szerdai pirkadathoz egyre közeledve igen egyre inkább értékelünk. A három órányi felolvasás során felgyülemlett türelmetlenséget Korpa Tomi humora remekül ellensúlyozza, miközben sorra köszöni meg a szervezőknek az áldozatos munkát. Trollkodni vasárnap óta már szinte kötelező, egyszerűen kibírhatatlan, a tábor hivatalos jelszava immáron a „Visegrád, Michelle Wild!!!” határozatlan értelmű felkiáltás lesz, de senki sem bánja. Pataki Viktorról kiderül, ő az igazi Latinovits Zoltán, a sör meg a pálinka ára pedig Mészáros Marci nagyvonalúságának köszönhetően a legjobb pillanatokban változik. Az ezt követő féktelen Youtube-maratont a legkitartóbb táborlakók az utolsó leheletükig kihasználják, a buli tényleg hajnalig tart, Fehér Renátó egyike azoknak a táncosoknak, akik méltán büszkék lehetnek teljesítményükre.

 

Megható felismerés, ami egyébként evidencia: mindenki szenved a melegtől, szükségtelen még az olvasókat is ezzel sulykolni. Sebaj – jelentem ki magamban rövid gondolkodás után, jövőre majd még jobban odafigyelek. 

Fehér Dorottya