A harmadik nap: Maghőmérővel pontosított mondatok

Részletek

Miközben egy ággal kapargatom a műhelymunka helyszínéül szolgáló padról az éjszaka folyamán rájegesedett gyertyaviaszt, hosszasan morfondírozom, hogyan kellene megírni ezt a tudósítást, hogy a Zsófinál tartott délelőtti szemináriumról se maradjak le, mégis jusson idő csobbanni a Dunában. A tábor egyik védjegyévé váló hangosbemondó harsogja végül a megoldást: „Idő van, idő van, idő van!”. Sok mindenre nincs, végül mégis találok egy időhurkot: a következő flash, hogy egy vízparton oszladozó rókatetem társaságában élvezzük a sodrást. Kellemesen langyos a folyó, gyorsan megszokjuk. Szelfizünk kővel, gyűjtünk pár kagylót, a menetrendhez szigorúan tartjuk magunkat, a mókázás ellenére komoly munka vár még ránk.

(galéria nyílik)

Sebes írásra késztet a következő pódiumbeszélgetés, melyen Szekeres Nikoletta faggatja Dragomán Györgyöt könyveiről, erőszakos hajlamairól és nem utolsó sorban főzőtudományáról. Legtöbbet egy regény időkezelésén kell gondolkodni, árulja el rögtön az elején, a harmadik személyű, tárgyi pontosságra törekvő elbeszélésmód után radikális fordulat következett: a belső nézőpontot megvalósító gyermeki narrátorra esett a választása, hiszen egy tizenkét éves kamasz megfigyelésein keresztül gyökeresen másként lehet érzékeltetni a valóságot. A gyereklány-narrátor beemelésével emelte a tétet, de mint mondja, nem kívánt visszaélni lehetőségeivel, ennek ellenére sem beszél minden női szemszög nyújtotta tapasztalatról, ráadásul ebben az esetben egy hallgatni akaró ént kellett megszólaltatnia. Nem hiába ő a vendég, a siker kérdése ismét terítékre kerül A fehér király filmadaptációja kapcsán. A forgatás még két hétig tart, boldogan újságolja, ő is statisztál majd az egyik tömegjelenetben. Dragomán vallja, alapvetően nehéz írni, hiszen óriási munkát és egyben aszkézist igényel a pontos, jó mondatok megírása, egy alkotó számára azonban semmiképp sem megengedhető magatartás külső körülményekre hivatkozni, mert ezek nem befolyásolhatják a munkafolyamatot. Szóba kerül a fordítás – kiderül, készségesen segít saját mondatainak átültetése során, hisz tapasztalatból tudja, milyen nehéz bizonyos pontokon egyedül boldogulni. A regényeiben állandó motívumként megjelenő diktatórikus rezsim kapcsán elmondja, fiatalon filozófusnak készült, rendkívüli módon érdeklődik a hatalmi viszonyok alakulása iránt, így természetes, hogy mindez tematizálódik a szövegeiben. A családi kapcsolatok is felmerülnek: a Máglya elbeszélője kétféle önkifejezési módon kötődik szüleihez: fest és tájfut. Mindkét tevékenység önéletrajzi vonatkozású: apja festőbarátjának tragikus és rejtélyes autóbalesetére, és a tájfutó lány iránt fellángolt heves kamaszszerelmre utal általuk. A főzés központi szerepet tölt be életében, az írás mellett jó érzés fanatikusan koncentrálni másra: tíz éve süt kenyeret, de a maghőmérőre is elengedhetetlen konyhai segédeszközként tekint. A felolvasás ezúttal elmarad, bár szinte biztos, hogy a közönség soraiban nincs olyan ember, aki legalább egy regényt ne olvasott volna. Dedikáltatok, ezúttal tudatosan készültem könyvespolcom eszmei értékének növelésére.

Egyetlen szabad percünk sincs, vagy ha épp akad, hát gyorsan lefoglaljuk magunkat – a feminizmus-kerekasztal előtt a mogyoróhegyi sípálya titokzatos világválogatottjának leszünk ücsörgő, ám annál hangosabb pom-pom lányai. Laci, Bálint, Renátó, Máté, Máté, Soma, Leonidasz és Árpi alkotnak csak számukra egyértelmű összetételű csapatokat az amőbaszerűen mozgó pályán. A lelkesedésünk éjfélig kitartana, Neszlár Sanya azonban rövid szakkommentátori karrier után a bejelenti, indul a kerekasztal. Reggelre kiderül, Kollár Árpi maradandó sérülést szerzett, vándorbotjára támaszkodva biceg a kempingben.

A Hétköznapi feminizmus cím alatt fut az Antal Niki irányította diskurzus: Réz Anna, Kiss Noémi és Hermann Veronika a gender-elméletek tudományban és a mindennapokban felmerülő elméleti és gyakorlati problémáit veszik górcső alá. Szó esik a feminizmusban létrehozott kategóriák korlátozó jellegéről, arról, hogy ezek szervesen beépültek a teljes nyugati gondolkodásmódba, hogy a 20. század elején a férfierőt szimbolizáló rózsaszín milyen tragikus módon alakult át a kislányok színévé, hogy miközben toleránsnak hisszük magunkat, gyakran mégis kirekesztően viselkedünk. Ma Magyarországon nehéz dolog, ha valaki feministának vallja magát, sokkal inkább szitokszó ez, pedig mindenkit érint a csecsemőktől egészen a haldokló öregapókig, a közéleti és popkulturális termékek viszont nyitottak arra, hogy a feminizmus fogalma körül megkeményedett negatív konnotációkat segítsenek lehámozni. A beszélgetés zárásaként az Eltitkolt évek című magyar dokumentumfilmből nézünk részletet, melyben tizenegy magyar nő vall arról, hogyan tárta fel önmaga és a világ számára leszbikus identitását.

Hullócsillagokat számolgatunk a fűben fekve, a Lone Waltz Records zenészei szólóban adják elő a néha kissé érfelvágós hangulatot gerjesztő számaikat, és mire Cyborg Templar táncolós zenét mixel a lábak alá, gyakorlatilag hajnal lesz. Kedv és erő is lenne még, mégis azt mondom magamnak megértően: „Aludnod kellene”.