Ha a szívemhez dörzsölném ezeket a szavakat, csak úgy ömlenének belőle a mondatok, mint valami szomorú, furcsa vagy éppen sohasem hallott hang, amikor a vonó vashúrt ér. Megengedhetem magamnak, hogy fehér gézfátyol mögé bújva rejtőzzek a mondatok között?
Változatlanul mosolygott, már az elején felfigyeltem természetes vonzerejére, jó kisugárzására. De most láttam, hogy túl szabadon bánik vele. Nem úgy tűnt, mintha tisztában volna személyisége intenzitásával vagy azzal, hogy a világot, amelyben mozog, emberek lakják. Különösen ebben az értelemben volt még nagyon fiatal.
Valahogy köze van ennek ahhoz, hogy sohasem tudott olyan vérmesen forradalmár lenni, mint a barátai, régi ismerősök közt mindig visszafogottan jelezte a különvéleményét, mintha baloldaliságával nem akarta volna bántani azokat, akik igazán hisznek valamilyen rendes ostobaságban, vagy meg tudnak részegülni a nemzet szótól és a dicső múlt felemlegetésétől.
Amíg helyet keresek az érkezési csarnokban, azon tűnődöm, hogy hívják Anna szüleit. Két éve vagyunk együtt, még egyszer sem találkoztam velük. Ismerem az arcukat, annyiszor láttam a profilképüket, hogy a Jóisten is beleunhatott a számolásba. De hogy hívják őket?
Dér Asia filmje a 2013-as Szöveghullámról. A FISZ Fényírás-estjeiről már ismerős koncepció ezúttal szabadtéri helyszínre költözött (a Lánchíd pesti hídfője melletti partszakaszra), így a vízzel, Dunával, folyókkal, hidakkal kapcsolatos, azokra épülő szövegek nemcsak a közönséggel, hanem magával a természettel és a konstrukciókkal is élő kapcsolatba kerültek. Az eseményen hat fiatal magyar szerző olvasta fel témába illő verseit. Zenélt: Másik Szoba, DJ. Rozsda. Dér Asia
