A kollégák már biztos említették

Részletek

Írta: Purosz Leonidasz

Purosz Leonidasz tudósítása a XII. Véneki Alkotótábor harmadik napjáról.

A harmadik nap délelőttjét hagyományőrző jelleggel átalszom, utólag kiderül, ez volt a rövid sáv, mikor a műhelyeken a táborozók a saját szövegeikkel foglalkoztak. Valószínűleg nem lehetett maradéktalanul elég az idő, mert egy órás csúszásban vagyunk, mikor a sajtszószt álmos tekintettel kanalazom ki a levesestányérba. A csoportvezetők beszámolnak a tábor ideje alatt folyó munkáról. Király Farkasék Závada Péter versekkel (vagy versrészletekkel? töredékekkel?) foglalkoztak, ezeket ő személy szerint nem biztos, hogy értette, teszi hozzá érezhető szkepszissel. Persze a művek kapcsán elinduló diskurzus építő jellegű volt: megtanulták, hogyan kell kitekerni egy csirke nyakát, vagy megfőzni a döghúst. A szorgalmasabbak, azaz Novák Zsüliet, Nagy-Kemendy Júlia és maga Farkas egy-egy Závada szövegből inspirációt merítve új novellát is írtak, felolvassák őket.

Mechiat Zina egyedül áll ki a közönség elé, majd improvizál olyan beszédet, hogy többen a nyakunkat nyújtogatva keressük az asztal alatt a papírt. Zina szerint az ő csoportjában tárgyalt Tóth Kinga és Oravecz Imre versek csupán kiindulópontok voltak, amelyekből „kihajtott a beszélgetés növénye”. Jókedvűen ismerteti, hogy sokat beszélgettek transzcendenciáról és halálról, valamint elhangzik a sokakban felmerülő kérdés, miszerint létezik-e egyáltalán biopoézis, vagy csak azért beszélünk róla, mert ezt kaptuk témának? Vincze Ferenc a legrövidebb, operatív jelleggel közli, melyik nap mivel foglalkoztak, hogy milyen érzés közösen olvasni és gondolkodni (jó), valamint futólag megemlíti a biopoétikával kapcsolatos menetrendszerű kételyeit.

Géczi János szemináriuma a tábor főattrakciója. Géczi nagy tudású és rutinos előadó, aki érezhetően lubickol a szerepben – ha már az egyik feladat az volt, jellemezzük röviden őt és társát, hogy lássuk, mik azok a jegyek, amelyeket először veszünk észre embertársainkon. (Biológiai, pszichológiai, mentális sajátosságok.) Mi választhatjuk meg az előadás formáját (interaktív) és hosszát (másfél órának indul, bő kettő lesz belőle). Géczi a biopoétika szóban feszülő ellentmondásra hívja fel a figyelmet, ugyanakkor Goethe óta tudjuk, hogy tudomány és művészet összemosható. „De a kollégák már biztos említették őket” jeligére elhangzik egy rakás név, akiket nem említettek a kollégák, de Géczi a téma szempontjából fontosnak tart, a teljesség igénye nélkül: Titus Lucretius Caurus, Borbély Szilárd, Bartis Attila, Áfra János, Juhász Ferenc, Szepesi Attila, Tolnai Ottó. Egyáltalán, csak irodalmi, vagy inkább modern filozófiai probléma, amely a biopoétikát motiválja? Inkább utóbbira hajlunk.

A továbbiakban részleteiben izgalmas, de kissé széttartó interaktív előadás alakul ki, jegyzeteimet utólag rendezgetve nehezen tudnám pontosan megmondani, hogyan került kapcsolatba az arisztotelészi világkép Gottfried Benn költészetével, vagy annak problematikusságával, hogy a magyar kortárs költészet a filozófia uralmát ismeri el maga felett. Szórakoztató anekdoták és szellemes, aforizmaszerű gondolatok hangzanak el, filozófiai és természettudományos jellegű hozzászólások érkeznek a közönség részéről, bevallom, az utolsó fél órában teljesen elvesztem a fonalat. Még Kiss Dávid is felolvassa egy versét, Géczi megállapítja, hogy biológiai szempontból problematikus, mert etikai töltettel rendelkezik, majd később ő is felolvas egy saját szöveget – „na, ebben nincs etika”. Egyetértünk a programpont után, hogy Géczi valóságos bombát dobott a társaságra – a többség a visszajelzések alapján kifejezetten élvezte a show-t.

Az utolsó napot a konyhai személyzet a távolban óriási rántott húsokkal koronázza meg, ekkorra sokan már hazamennek – inverz záró buli, a csapat fele marad. Előtte a záró felolvasás, akik eddig kimaradtak. Magyari Gábor és jómagam, majd a szervezők: Szalai Zsolt, a Kiss-Bende duó, Sütő Csaba András, Horváth Veronika. Mindenki elfáradt egy kicsit, ebből nem lesz hajnal öt. Megy a biznisz a két mellettünk autó hátsó üléseiért, elcsípem Vincze Ferinél a bal hátsót. Hátrány a fél nyolcas indulás. Megint lassítom egy kicsit Brigi munkáját a képválogatás során, megnyílnak az utolsó üveg borok, de a pálinka már nem fogy el. Rántott húsos szendvicsek készülnek a maradékból, Schneider Éva pedig mutat egy verset a méltatlanul keveset emlegetett Orbán Ottótól, A repülés fölfedezését, amit szerintem mindenki olvasson el!

Nyugis tábor volt, a szervezők kivételesen nem szakadtak bele, és szerintem ez nekünk sem hiányzott. Nem hiszem, hogy a többségnek hiányérzete maradt, amiért nem kellett reggeltől estig egyik programról a másikra rohangálnia. Az előadások érdekesek voltak, a műhelymunkák logikusan kapcsolódtak hozzá – ahogy az első napon írtam, én a saját szövegekre több időt hagytam volna. A jövőben talán érdemes lehet megtalálni a „rohanós” és a „COVID” verzió közötti arany középutat – részemről a COVID felé húzva. A vonaton ülve jövök rá, milyen furcsa, hogy három napja nem láttam szájmaszkot. Jó kiszakadni erre a három napra. Viszlát biopoétika, viszlát Vének! – utóbbi nyilván nem örökre.