„Ha valaki nem tud macskát rajzolni, tanuljon meg, vagy pedig rajzoljon kutyát” ‒ Grádics Műhelynapló I.

Részletek

Írta: Soltész Béla

Az első másfél óra lamentálással telik. Hogy nincs idő semmire. Hogy ebből nem lehet megélni. Hogy ki olvas könyvet manapság. Hogy a kiadók is milyenek. Tizenhárman  ülünk egy olyan térben, ami száz embert is befogadhatna, és panaszkodunk.

Fiatal prózaírók, min dolgoztok épp? Túl a pályakezdésen, de a fősodron (ha van ilyen) még jócskán innen? Mit írtok most, az első vagy a második könyvetek után, aminek találtatok kiadót, idegeskedtetek a borítója miatt, beleszagoltatok, mikor a nyomdából frissen érkezett, remegő kézzel írtátok bele az első dedikációt, és beszéltetek róla barátoknak és családtagoknak egy telt házas bemutatón, vagy másnapos lézengőknek valami béna fesztiválon?

Ez az, amit a fiatal prózaírók eddig csak a Facebookon megosztott képekből és cikkekből tudhattak meg egymásról, vagy pedig irodalmi rendezvények előtt/után, sörök vagy fröccsök mellett tudtak megbeszélni. Képzeld, foglalkoztat egy téma, de fogalmam sincs, mikor szakítsak időt az írásra. Gőzöm sincs, hogyan építsem fel a szöveget. E/1 vagy E/3 legyen-e a narráció, mennyire legyen lineáris a történetvezetés, hogyan illesszem össze az idősíkokat? Hát, igazából ezek a beszélgetések idáig már nem jutottak el.

De majd most! A Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) által meghirdetett Grádics kötetíró program épp azt célozza, hogy mi tízen, a programba bekerült prózaírók – tapasztaltabb pályatársaink, Mán-Várhegyi Réka és Cserna-Szabó András mentorálásával – fél éven át havi rendszerességgel találkozzunk, és minden alkalommal hat órán át gyűrjük egymás készülő kötetének fejezeteit, jeleneteit, mondatait. Durva, nem? Az ötletgazdák, Mécs Anna és Bán-Horváth Veronika jó érzékkel ismerték fel, hogy ez a fajta kíméletlen közös alkotás az, amire a pályakezdés utáni senkiföldjén a legnagyobb szükségünk van. Kitalálták, megpályáztatták, elindították. Így startolt el a Grádics program 2021 szeptemberében, egy napsütéses őszi délelőtt.

A program legnagyobb ígérete az, hogy visszajelzést ad mindenkinek: mi az, amit már jól csinál, és mi az, amiben még fejlődnie kell. Vagy esetleg mindörökre letennie róla, ha nagyon nem megy neki. Cserna-Szabó András szavaival: „Ha valaki nem tud macskát rajzolni, az tanuljon meg macskát rajzolni, vagy pedig rajzoljon kutyát”. Most még van helye a korrekciónak, és sokat segít, ha az, aki a verdiktet mondja, néhány kutyát vagy egy macskát jól megrajzolt már életében. Mert a visszajelzések, amiket az első köteteink kaptak, elég sokfélék voltak, és szerző legyen a talpán, aki kiigazodik közöttük. Mind a tízen hallottunk vagy olvastunk már emlékezetes mondatokat kritikusoktól, pályatársaktól, a moly.hu felhasználóitól, barátoktól, családtagoktól.

Egészen pozitívakat is, például:

Balogh Virág Katalin: „Kiváló érzéke van a nyelvhez, szép a mondatok és sorok billenése, a szöveg zenéje csak úgy sodorja magával az olvasót.”

Bán-Horváth Veronika: „Sikerült a teremtés részesévé válnia, nemcsak teremtményként, hanem teremtőerővel felruházott tudatos alkotóként is.”

Borda Réka: „A szerző magabiztos kézzel, figyelemre méltó technikai tudással tereli az olvasót zsákutcák tucatjai felé: szubjektum-labirintus, téridő-bedőlés, Pitagorasz-tétel, átfogó bizonytalanság.”

Gáspár-Singer Anna: „Jó történetei vannak, jól bánik az arányokkal, finoman használja a motívumokat és szimbólumokat.”

Lőrincz Zsolt: „Azt mindenképpen felfogja az olvasó, mit NE csináljon az életével. Kívánhatunk többet egy írótól?”

Mécs Anna: „Az idejét sem tudom már, hogy mikor olvastam ennyire ütős másfél oldalas novellát. A többi meg csak úgy egyszerűen baromi jó, pontos, precíz és valahogy zsigerből fakadóan nyers, még véres.”

Mucha Dorka: „Egy igen fajsúlyos könyv, bármilyen rövid is, a kevesebb, több alapon. Dühös, konok, bátor felkiáltójel a magyar valóságban.”

Novák Zsüliet: „Az idei könyvhét egyik különleges csemegéje. Igazi felnőtteknek szóló olvasmány, amelyet gyorsan lehet habzsolni, ám annál nehezebb megemészteni.”

Soltész Béla: „Fájdalmasan szép, az arcunkra mégis sokszor mosolyt csaló dokumentáció (…). Olyan történetek ezek, melyekben az író saját nemzedékének szorongásairól rántja le a leplet.”

Vass Norbert: „Nagyon kevés magyar író írta meg ilyen nyílt tekintetű őszinteséggel a gyermekkorát.”

***

Meg olyanokat is, amiket időbe telt feldolgozni:

Balogh Virág Katalin: „A történetek nem szólnak annyira a mindennapokról, hogy unalmasságuk miatt legyenek érdekesek, annyira viszont nem érdekes sem a cselekményük, sem szerkezeti megoldásaik, hogy ettől hassanak különösnek.”

Bán-Horváth Veronika: „Nem megsértve senkit, Peer Krisztián női testben, aki Petrivel él együtt.”

Borda Réka: „Ember legyen a talpán, aki ki tud bármit hámozni belőle! (…) Magamtól nem hiszem, hogy adtam volna ki pénzt rá.”

Gáspár-Singer Anna: „Elfuserált kalandok sorozatát éljük meg olvasás közben. Az egzotikus helyszíneken játszódó történetek különösen sikerületlenek.”

Lőrincz Zsolt: „Lőrincz! Hat ménesnyi lóf*szt a seggedbe!” (később törölt hozzászólás egy irodalmi weboldalon)

Mécs Anna: „Néhol erőtlenné válik, a feszültségek kioltják egymást, így a konfliktusok sokszor nem tudnak kibontakozni, a cselekményvezetés motiválatlan idegességbe, eltúlzott mozzanatokba csap.”

Mucha Dorka: „Mintha a szerző, észbe kapva, hogy nincs igazi feszültség és (akár negatív irányú) karakterfejlődés, csak végtelen sivárság és nihil, a kötet végére biggyesztett volna némi szerelmi drámázást, anélkül, hogy visszaolvasta volna az elejét.”

Novák Zsüliet: „Egy könyv, ami után ki kell szellőztetni.”

Soltész Béla: „Semmi egetrengető (…) Volt néhány gyengébb, erőltetettebb darab, úgyhogy a négyest nem érdemli meg.”

Vass Norbert: „Nagyon untam ezt az egészet, úgy a harmadik írás közben fel is merült bennem, hogy abba lehetne ezt hagyni (…). A történetek fantáziátlanok, mint az élet, ahonnan kopizva lettek.”

***

Ezek után kéne továbbmenni, megírni a következőt. A jobb, komolyabb, átütőbb művet. Ezért vagyunk itt. Az első másfél óra lamentálással telik. Hogy nincs idő semmire. Hogy ebből nem lehet megélni. Hogy ki olvas már könyvet manapság. Hogy a kiadók is milyenek. Az Írószövetség székházának nagytermében ülünk, tizenhárman egy olyan térben, ami száz embert is befogadhatna, és panaszkodunk. A sarokban egy pianínó. Nem lenne stílusidegen, ha valaki odaülne, és elkezdené játszani a Hamvadó cigarettavéget.

Cserna-Szabó András jelentőségteljesen körbenéz, és azt mondja, mindig legyen nálunk egy füzet, amibe lejegyezhetjük az ötleteinket. „Kösz, de ez egy második kötetes kurzus” – emlékezteti Mucha Dorka. Mán-Várhegyi Réka bedob egy kiforrottabb megoldást: néhány barátjával keresztbe szerkesztik egymást: vöröslik a korrektúrától a szöveg, amíg a megfelelő irányba nem áll. Réka mindenki másnál komolyabban multitaskol: végig a karjában pihen az alig pár hetes Vera (a tizenharmadik résztvevő), aki békésen átalussza a hat órát. Csak akkor nyöszörög egy kicsit, amikor szóba kerül, hogy az anyukája egy időben szappanopera-forgatókönyveket írt. Amivel azért kényszerült felhagyni, mert nem tudta kellően kínos helyzetekbe hozni a szereplőit.

Aztán már egy kicsit jobb a hangulat, mindenki összefoglalja, hogy miről ír, vagy akar írni. „Bloggeríró” leszel, aki az élete sztorijait narrálja, vagy „kitalálós” író, aki csak azt tudja megírni, ami nincsen? – tematizálja a beszélgetést Cserna-Szabó András. Nem tudunk válaszolni, meséljük inkább a valós és kitalált sztorikat. Van, aki a felmenői kivándorlásáról és hazaköltözéséről ír, és van, aki arról, hogy a családját hogyan törte meg vagy forrasztotta össze a történelem és a politika. Van, aki a fejében zakatoló egotripet akarja papírra vetni, és van, aki nagyívű társadalmi szatírában gondolkodik. Van, aki csak egy munkahelyi vagy egy falusi mikrovilágot írna meg, de abban benne lenne az élet minden hazugsága. Kiderülne, hogy nemcsak a felnőttek gonoszok, hanem a gyerekek is. Vagy hogy pont a gyerekek látják tisztán, hogy a felnőttek milyen szörnyű dolgokat művelnek. Van köztünk olyan is, aki radikálisan szakítana a valósággal, amit ismerünk, és valami teljesen abszurd disztópiát írna, ami viszont fergetegesen vicces. Meg persze egy kicsit szomorú. Anélkül már mintha vicceset se lehetne igazán írni.

Egyelőre maradjon titok, hogy melyik könyvet ki írja. Ez a műhelynapló teaser legyen és ne spoiler, majd pár év múlva megtudják az olvasók, ki mire jutott. Vagy akár már egy hónap múlva, ha az utánam következő naplóíró nem akar titokzatoskodni. Most még minden képlékeny: az is, hogy hogyan dolgozzunk a szövegekkel. A kritika éle gyorsan átszalad a vázlatos kötetterveken és a reszketeg struktúrákon, mint kés a kocsonyán, és pillanatok alatt eljutunk a szavak és a mondatok szintjéig. „Ki beszél így, ki mond ilyet, hogy ez a gyerek »bávatag«?” – méltatlankodik Cserna-Szabó András. De aztán szerencsére elindulunk felfelé, egy magasabb absztrakciós szintet célozva. Kit és hogyan beszéltessünk? Ki és hogyan beszél belőlünk? Amit te tudsz megírni, azt csak te tudod megírni, magyarázza Mán-Várhegyi Réka. Az egy dolog, hogy mit akarsz, az meg egy másik, hogy mit tudsz, teszi hozzá később. És az sem mindegy, hogy miért ülünk itt. „Bántalmazó kapcsolatban vagyok a kötetemmel, bántjuk egymást, de nem tudom elengedni” – jut el egyikünk egy lehetséges végszóig.

Innen folytatjuk egy hónap múlva. Tíz prózakötet készül. „Készül”, ez eufemizmus. Skicceljük. Mázoljuk. Önnön vérünkkel és epénkkel festjük a falra.

Aztán majd kiderül, hogy javítható macskákat látunk-e azon a falon, vagy pedig jöjjenek inkább a kutyák.

Soltész Béla (Budapest, 1981) író, társadalomkutató. Az ELTE TáTK oktatója, Latin-Amerikáról szóló ismeretterjesztő kötetek szerzője. Eddig két szépprózai kötete jelent meg: Rabszolgasors (Ab Ovo, 2014), Inbox (Fiatal Írók Szövetsége, 2015).