Kiss Noémi meseregényének részlete
- Részletek
Részlet a Lámpaoltó Pöttyös néni című meseregényből
Jesszus, ilyen későre jár, mindjárt esteledik, és még nem ment le a nap! Egy, kettő, három ˗ számol Pöttyös néni. A felhőjük útra készen pöfög a Füvészkert pálmaháza felett, aztán sisteregve eltűnik utasaival az égen. Szeptember van, mindjárt itt az ősz, egyre korábban sötétedik. Mire hazaérnek, lemegy a nap, és kormos, fekete függöny lóg a házakon. Pont itt az idő, hogy lámpaoltó, hegyes orrú, örökmozgó Pöttyös néni lekattintsa a kapcsolókat az egész városban.
Kiss Noémi 1974-ben született Gödöllőn. Író, kritikus. Kötetei: Határhelyzetek (2003), Trans (2006), Rongyos ékszerdoboz (2009), Fekete-fehér. Tanulmányok a fotográfia és az irodalom kapcsolatáról(2011), Ikeranya (2013), Sovány angyalok (2015), Rongyos ékszerdoboz (2018 – átdolgozott, bővített kiadás). Honlapja: www.kissnoemi.hu.
nyolcadik rész
Kóvályogva robog egy fodros felhő a Fiumei út felett. Nevet, az utasok is jól szórakoznak a fedélzetén, süteményt majszolnak. Fogdossák az eget, a másik kezükkel pedig kormányoznak. Még nem sejtik, micsoda szerencséjük van.
Ma reggel, hajnalban a Füvészkertben kinyílt Viktória, a fehér szirmú tündérrózsa.
A meleg mocsárban évelő növény levelei másfél méteresek. Redője szív alakú gumimatrac. Mikor ráfekszik a víz felszínére, foszforeszkáló zöld szigetként nyújtózik el rajta. Olyan nagy a felülete, hogy egy embert simán elbír.
Pöttyös néni most újabb fejezetbe kezd a fedélzeten, a gyerekkoráról mesél. Annyira belemerül, hogy észre sem veszi, hogy elengedte a felhőkormányt.
Jaj, forogva kacsázik a mennybolt, az utasok majdnem lepotyognak.
– Kapaszkodjatok! Kanyarodunk! – kiabál. Odakap a kormányhoz, de már késő.
Dodó, Amália és Gülü fejre fordul. Olyan ferdén ülnek a felhő szélén, mint a nádszálak viharos szélben. Az ikrek a biztonság kedvéért inkább négykézlábra ereszkednek, Gülü bebújik a befőttes üvegébe. Pöttyös néninek meg be nem áll a szája…
– Amikor életemben először a háború után a fővárosban jártam, anyukámmal krumplit vittünk a Tömő utcába, Józsefvárosba. A házfalak mellett gyalogoltunk az Üllői úton. Kézen fogva baktattunk. Hosszú, poros nyár volt. Kavargott a szél. Utána anyám elvitt a Füvészkertbe, hogy megnézzem Nemecsek szobrát. Alig vártam! Folyton a Pál utcai fiúkat olvastam három évesen. Kívülről fújtam.
˗ Tudtál olvasni? ˗ csodálkozik Dodó.
˗ Naná! Elhatároztam, hogy megmondom a vörös inges Pásztoroknak, nem lett volna szabad Ernőt megfürdetni. Vagy ha megfürdetik a hideg tóban, szárítsák őt meg rendesen frottír törölközővel.
Pöttyös néni megszakítja a történetét, és az orrával a levegőbe szagol.
˗ Közeledünk, érzem a kert illatát.
A sistergő felhő elkanyarodik a Teleki tér felé.
– Mikor aztán anyám bevitt kézen fogva a pálmaházba, beléptünk a forgóajtón és nekem elállt a lélegzetem. Torkomon akadt a levegő, se nyelni, se köpni nem bírtam. Lefagytam, olyan csudaszépet láttam. Pedig a pálmaházban harmincöt fokra melegítik a levegőt, de a nagy párától egészen más érzés ott levegőt venni. Köhögtem, krákogtam a csodálattól. Kiderült, hogy aznap nyílt ki a tündérrózsa és a kert virágőre, egy amúgy elég morgós bácsi megengedte, hogy ráfeküdjek. Nem varázslat volt, én abban amúgy nem is hittem.
Ott feküdtem a Viktória virágon, belógott a lábam a vízbe. Míg anyám elment a dolgára, elfeküdtem rajta, és több órára elszenderedtem. Akkor volt először tündéres álmom. S a tündér én voltam benne. Hát innen van ma is a varázserőm. A forrása Viktória virága. Azóta hiszek a varázslatokban.
Klinikák, Mátyás tér, Dankó utca, Magdolna utca. Nagy betonfalak között repülnek, ide-oda himbálózik a felhő. Dodó nem hagyja, hogy eltérjenek a helyes útról, míg Pöttyös néni álmodozik a gyerekkoráról, ő bizony visszahúzza a felhőkormányt és egyenesben tartja a hajójukat.
Illés utca 25. Füvészkert, főbejárat. Hatalmas kovácsolt vaskapu.
A kertben lombos fák, hűs levegő. A gangos pesti bérházak között igazi oázis.
– Gyerekek, fogjátok meg a derekamat! Ereszkedünk! – Az ikrek belekapaszkodnak Pöttyös néni oldalába, és leereszkednek a bejárathoz. Gülü kikecmereg a befőttesüvegéből, elsőnek ugorja át a vaskaput. Amália és Dodó a repüléstől szédelegve mennek el a portáig.
A félszemű, sapkás portás árulja a belépőjegyeket, egy hernyófejhez hasonlít. Az ikrek fotójegyet is váltanak, hisz elhozták a fényképezőjüket, hogy lefotózzák a varázsvirágot.
˗ Flóra és fauna. Mindent a szemnek, semmit a kéznek!
˗ Fűre lépni tilos!
˗ A tóban fürdeni szigorúan tilos! Növényeket fogdosni veszélyes!
˗ Káros és ártalmas virágot és bogyót enni! Az ágakat letörni pimaszság! ˗ figyelmeztet a hernyófejű a fogpiszkálós szájával. Aztán unottan átnyújtja a jegyeket.
Az ikrek félve bólogatnak, mert hernyófej egyre hatalmasabb lesz a portásfülkében. Amilyen gyorsan csak lehet, otthagyják a bejáratot. Elfutnak a borostyánvárhoz. Gülü lihegve üget utánuk, de egy idő után mégis meggondolja magát és letér egy jószagú pocsolyához:
˗ Ó, micsoda nyirkos kert. Himbálózik a póknyál. Ezer szúnyoglárva, nyam-nyam. Itt enni lesz a legjobb. Kár mozogni ott, ahol feküdni lehet. A béka rögtön elmerül a pocsolyavízben.
Ez a kert bizony csodás, akárhonnan futjuk át. Dodó és Amália nem győznek betelni vele. Tele van színes kaviccsal, óriási fűszállal, tüskével, cincérrel. Megállás nélkül fényképeznek. Balkáni juharfákat, a Kárpátok virágait és a kaukázusi fenyőt is megörökítik.
Amália persze mindent összefogdos, az ujjaival, tapintással közlekedik a kacskaringós, keskeny ösvényen. A bokrok megtépkedik a pólóját.
˗ Jaj ˗ vonyít az ivókúthoz érve ˗, vérzik a kezem, Dodó, hallod? Megszúrtam!
A kaktuszok felkarcolták a tenyerét és az arcát, a fenyő piros bogyóját megette, úgyhogy Amáliának ki kell mosni a száját és elállítani a vérzést a kezén.
Dodó odamegy a sziklához, ahol a kút van, lekezeli a sebeket, és a lelkére köti a testvérének, hogy semmihez ne nyúljon és semmit ne egyen meg.
Pöttyös néni megtalálja kedvenc helyét, a tavat, ahol Nemecsek fürdött. Ott ül a parti kövön, lógatja meztelen talpát a vízbe, ami jól megcsiklandozza. Pongyolája ide-oda hajol a kuncogástól. Innen amúgy nagyon jól látni Viktória rózsaszirmait a pálmaház kazettás üvegablakán át. Alig várja, hogy Amália és Dodó odaérjen és induljanak végre a pálmaházhoz.
Mikor az ikrek végre a tóhoz érnek, közösen elkötnek egy csónakot a parton, hogy átevezzenek a pálmaház bejáratához. Pöttyös néni átveszi az evezőlapátokat és teljes erejéből evez. Dodó egyfolytában fényképez, kitt-katt. Most a bambuszról, a nádról, meg az aranyhalakról készít képet. Szerencsére a csuklójára kötötte a fényképező zsinórját. Amália viszont megint nem figyel oda, és mikor épp a kaktuszok virágait böngészi a fényképezője keresőjében, megbotlik a csónak orrában. Elveszti az egyensúlyát, hiába kapaszkodik a nádasba, hogy megtartsa a billegő hajót, a nádas szára elreped. Amália beesik a vízbe. Loccs.
Kapálózik a lábaival, de a sötétzöld víz teljesen elnyeli a segélykérő visítását.
Közben Pöttyös néni riadót fúj, először varázslattal próbálkozik.
Terpeszbe áll, rászámol. Egy, kettő, három. De mivel kint hagyta a távirányítóját, a varázslat nem az igazi. Épphogy a víz tetején tartja Amált.
Dodó végül úgy dönt, beugrik a vízbe és kimenti a testvérét. Sikerül, felúsznak a tó felszínére. Amália szeme csukva, szája csukva, néha furcsa hangokat bugyog ki a szája szélén, meg az orrán. A csónakba nem tudnak visszaszállni, mert ahhoz nagy erő kéne, és Amália nem tud kapaszkodni,minden ereje elúszott.
Dodónak eszébe jut, hogy hívja Gülüt, hisz ő piszok jól úszik. Csakhogy a béka egy távoli pocsolyában épp a békalencsékkel játszik.
˗ Gülü! Riadó! ˗ kiabálja háromszor Dodó. Aztán Pöttyös nénivel együtt ordítják.
˗ Riadó! SOS!
Gülü szerencsére meghallja a rikácsolást, és azonnal tudja, hogy irtó baj lehet, ha Pöttyös néni úgy ordít, mint egy fába szorult féreg.
Azonnal kimászik a pocsolyából és odaugrál a tóhoz.
Kapálózó gyereket lehetetlen a mély tóból kimenteni, ha előtte nem nyugtatjuk meg. Úgyhogy Gülü megsimogatja a kislány nyakát és szépen, lassan csúsztatja fel a síkos, varangyos hátára. Ahol a legyek és a piócák tanyáznak.
Kiúsznak mindannyian a tópartra. Gyorsan megszáradnak.
Amália ébredezik, kirázza a hideg, mikor arra gondol, hogy Gülü varangyos hátán utazott. Mégis nagyon hálás neki, megrázza megát, gondol egyet és megpuszilja a békát.
˗ Menjünk a pálmaházba, megszáradtam!
˗ Ó, nekem nagyon melegem van, féltem a békabőrömet. Mindjárt levedlek. Hát nem is tudom ˗ hezitál Gülü.
˗ Már látom, amit te nem! Ott, a tó közepén, juhé, kinyílt a Viktória virág ˗ sikítja Amál.
˗ Akkor ugrás! Egy, kettő, három! Gülü hatalmasat lép.
Pöttyös néni felkapja pongyolája szélét, Dodó a fényképezőjét.
Ott állnak a pálmaházban, pont azon a helyen, ahol a szívlevél szétterül a víz felszínén. Ott, ahol Pöttyös néni gyerekkora van.
˗ Megszagolhatom a szirmát? ˗ kérdezi óvatosan Gülü.
˗ Hát persze, nyugodtan. Menjetek rá fel! ˗ Pöttyös néninek egészen kipirul az arca az izgalomtól
Mindannyian felmásznak a virágra. Lefekszenek a levelekre.
Amíg hevernek és szundikálnak, folyamatosan érezni lehet a virág varázserejét. Az arcon, a háton, a szemükön és a szájukon selymes szálak futkorásznak. A varázserő szabályosan csiklandozza őket. Addig birizgálja, amíg csoda boldogak nem lesznek.
Pár perc telik el, mikor egyszer csak dörögni kezd az ég. Fekete felhők borulnak rá az égboltra, közeleg egy zivatar. Csepeg, először lassan, aztán egyre több, mintha dézsából öntené a könnyét egy síró felhő odafentről. Az esőcseppek a pálmaház tetejét kopogtatják.
De a látogatók rá se hederítnek. Mozdulatlanul fekszenek a levélen. Viktória teljesen elvarázsolta őket.
Valami mocorgás mégis elkezdődik. Pöttyös néni ébred először, lassan visszatér az ereje. A gyerekek is felkelnek, Gülü kinyitja kidomborodó szemét. Az ég csendes, cinkék repkednek a kertben. Időközben odébbáll a vihar.
Csak álmodták volna az esőt? Vagy igaz volt?
Észre sem vették, hogy fél napot átaludtak.
Pöttyös néni felpattan. Soha ilyen meleg boldogságot még nem érzett, mint ami most a gyerekkorából jött. A gyerekek most már pontosan értik, mi a varázslat egy virágban. Viktória egy másik ember gyerekkorába röptette őket.
A vihar az összes rossz érzést és botlást elűzte a testükből, amíg aludtak. Kicserélte a sejteket. Begyógyította a sebeket. Nemecsek sem halt meg egyáltalán, Nemecsek él, nem is lett beteg a fürdéstől. Vagy ha beteg, meg fog gyógyulni. Majd át kell írni az összes rosszul végződő mesét. Legkésőbb akkor, ha visszaérnek a gyerekszobájukba, a Kolumbusz utca 54 szám alá.
˗ Jesszus, ilyen későre jár, mindjárt esteledik, és még nem ment le a nap! Egy, kettő, három ˗ számol Pöttyös néni.
A felhőjük útra készen pöfög a Füvészkert pálmaháza felett, aztán sisteregve eltűnik utasaival az égen.
Szeptember van, mindjárt itt az ősz, egyre korábban sötétedik. Mire hazaérnek, lemegy a nap, és kormos, fekete függöny lóg a házakon. Pont itt az idő, hogy lámpaoltó, hegyes orrú, örökmozgó Pöttyös néni lekattintsa a kapcsolókat az egész városban.
Kiss Noémi
