Majdnem jól sikerült teremtmények

Részletek

Steve Sem-Sandberg: Kiválasztottak, ford. Dobosi Beáta, Jelenkor, Budapest, 2018.

Lehet-e hitelesen írni át nem élt, a kulturális emlékezet részét képező, ám feldolgozatlan szörnyűségekről? E kérdés megválaszolásához talál nyelvet Steve Sem-Sandberg a Kiválasztottak című regényében, mely a náci eutanáziaprogram áldozatainak közös történetét meséli el. A bécsi Am Spiegelgrund klinikára küldött gyerekek emberkísérletek néma áldozataivá váltak, akiket sok esetben szisztematikusan likvidáltak is. A regény központi karakterét, „Adriant pedig a Spiegelgrundba küldték, amely ebben az időben részben súlyos pszichiátriai és neurológiai zavarokkal küszködő gyerekek klinikájaként, részben nehezen fegyelmezhető lányok és fiúk nevelőintézeteként működött.” (39)

Az önmagában megrendítő történet nem sajátítja ki az esztétikumot, tehát a regénynek nem csak az elbeszélt történet súlyossága miatt van létjogosultsága. Bár a kötet dokumentumokon, betegkartonokon alapul, nem kíván egy teljes mértékben mimetikus, referencializálható világot leírni, hanem önálló nyelven újraalkotja/értelmezi azt, olyan narratívát teremtve így, mely által elbeszélhetővé válik a történelem szörnyűségeinek egy bizonyos momentuma.

A kötet főhősét, Adriant nevelhetetlennek titulálják, ezért nem képezheti az egészségességre törekvő német nemzettest részét. Az egészséges, tökéletes test/nemzettest kultuszának – és ebben az esetben nem egyszerűen csak kultuszról, hanem bizonyos paraméterek törvénybe, rendeletbe iktatásáról van szó – vesztesei a fogyatékkal élők, tehát pontosan azok maradnak alul, akiknek speciális figyelemre lenne szükségük. A náci eutanáziaprogram ideológiájának megfelelően ez „nem bűn. Sem erkölcsi, sem jogi értelemben […]. Ellenkezőleg, úgy kell felfogni, hogy könyörületből tesszük, abban a szellemben, amely mindig is jellemezte az orvostudományt: csillapítjuk és megszüntetjük a fájdalmat és a szenvedést.” (74) Mint láthatjuk, a regényben helyet kapnak az orvosi, ápolói nézőpontból megfogalmazott állítások, melyek legtöbbször az önmagukat legitimáló logika szerint a fájdalomcsillapítást helyezik a gyógyítás helyébe, illetve olykor önfelmentő jelleggel saját alávetettségükre is hivatkoznak: „Anna teszi, amire utasítják.” (85)

A regény nem próbál igazságot szolgáltatni és nem is keresi a választ arra a kérdésre, hogy számon lehet-e kérni azokat az elkövetőket, akik parancsot teljesítettek, hanem bizonyos értelemben egy ennél súlyosabb történetet vázol fel, amelyben a parancsot teljesítő ápolónő még bebörtönzése után sem rendül meg, és nem vállalja a felelősséget sem – tehát individuumként azt követően sem mond ítéletet önmaga felett, miután a kollektív felelősségre vonás megtörtént. Viszont emellett egészen közelről láthatjuk, ahogyan napról napra eltűnik belőle az empátia és ugyanúgy élőhalottként éli az életét, ahogyan a bezárt gyerekek, akiket ápolt.

A regény zsenialitása abban rejlik, hogy szerzője következetesen ragaszkodik az események kettős megvilágításban történő láttatásához. Miközben egy olyan világot vázol fel, amely az egészséges-beteg, jó-rossz, uralkodó-alávetett, kint-bent, fogva tartó-fogva tartott ellentétpárokra épül, azt is érzékletesen mutatja be, ahogyan ezek feszültségbe kerülnek egymással és az olvasói horizontunkkal. Hiszen a regény világán belül éppen a gyilkosságok végrehajtói nevezik szörnyszülötteknek, majdnem jól sikerült teremtményeknek az áldozataikat. Továbbá azt is láthatjuk, ahogyan a kinti, vagyis az intézeten kívüli világ a bentihez hasonlóan megpecsételő módon viszonyul azokhoz a gyerekekhez, akiknek alkalomadtán sikerült megszökniük. Mindemellett annak is szemtanúi lehetünk, ahogyan a fogva tartók válnak egy ideológia, vagy egy másik ember (Anna nővér például Jekelius doktor tekintélyének) foglyaivá. Sem-Sandberg fegyelmezett mértékletességgel kelt viszolygást és empatikus viszonyulást az olvasóban és ezt párhuzamosan alkalmazza úgy az ápolók, orvosok, mint a beutalt gyerekek bemutatásakor. Az intézményen belül működő, tekintélyre, hierarchiára és legfőképp a Führer tiszteletére épülő terror közepette ugyanúgy alkalmazzák az ütlegelés, a megszégyenítés és látványos megbüntetés módszerét ápolón és betegen, hiszen miután Klein ápolónő gyilkost kiált Jekelius doktorra, az büntetésből kopaszra borotválja a fejét, ezzel nyilvánosan megpecsételve és megszégyenítve őt. De azt is megtudjuk később, hogy a felsőbb hatalmak egy idő után félreállították az intézményen belül teljhatalmúnak tetsző Jekeliust. Hiszen ebben a világban látszólag azokhoz a jó-rossz morális kategóriákhoz ragaszkodnak az elkövetők, amelyek felettük is kimondják az ítéletet.

Nehéz meghatározni az elbeszélői perspektívát, és pont annak jelöletlensége által alkotta meg Sem-Sandberg azt az egyetemesen emberinek nevezhető narrátori hangot, amely azt állítja magáról, hogy tanúja volt az eseményeknek, ezzel párhuzamosan pedig azt is, hogy ő az asztal másik oldalán ült, tehát kihallgatta azokat, akik túlélték az Am Spiegelgrund falai között zajló merényletet. Ez igencsak szaggatott, nézőpontváltásokkal teletűzdelt narratívát von maga után, melyben az elbeszélő gyakran kiegészíti a visszaemlékezni próbáló túlélő, Adrian Ziegler szavait. Utóbbiak csak idézett gondolatokként épülnek be a szövegfolyamba, legtöbbször megtoldva a „mondta”, „bizonygatta”, „állította” igékkel, melyek a vallomások nyelvezetére emlékeztetnek. Az intézményesített erőszak nyelve és ideológiája beépül a szövegtestbe, különálló részekként – orvosi leletek, betegkartonok, tárgyalásokon elhangzó beszélgetések, az alkalmazottak közötti levélváltások formájában – is, de a narrátor feszes figyelemmel vezeti végig a szöveg egészén az öröklésbiológiai értelemben vett faji alsóbbrendűséget övező kifejezéseket. Ennek eklatáns példája, hogy Adrian saját betegkartonjában szembesül azzal, hogy alsóbbrendű, hiszen „apjában cigányvér csörgedezik.” (22) Pedig pontosan az apa személye az, aki Adrian számára még a környező világnál és a javítóintézeteknél is félelmetesebb. Gyerekként „szíves-örömest hordott volna egyenruhát. […] Minden Hitlerjugend-egyenruhás gyerek a Führer személyes védelmét élvezte, és senkinek sem volt joga megbüntetni, kivéve persze magát a Führert.” (37) Az egész családot megfélemlítő apai tekintély és erőszakoskodás ellen védelemre szoruló gyerek is ámulattal tekint a szimbolikussá növekedett, magának óriási kultuszt teremtő Führerre. De ebben az értelemben Adrian karaktere is szimbolikusnak tekinthető. A kitaszítottak és totálisan kiszolgáltatottak jelképe ő, akit az intézeten kívül és belül is bármikor megölhetnek.  Adrian Ziegler azokat a gyerekeket jelképezi, akik számára a szülői jelenlét a gyerekrajzokon szereplő „vonalanyákként” (271) és a csak vázlatosan derengő piszkozatapákként értelmezhető, és akiknek életéből a szülők radírozás nélkül is eltűnnek, felszívódnak a hetek, hónapok, évek alatt, majd néha előkerülnek és megvonják a vállukat. A kötőanyag nélküli családból kikerült gyermekek jelképe is Adrian, akik számára talán sosem volt valós esély a boldogulásra. Egy olyan család gyermeke ő, ahol nem beszélnek múltról, nem beszélnek földről és mennyről, nincsenek biztonságot nyújtó, érzelmekre alapuló kapcsolatok, inkább valamiféle érzelmi fertilitás válik jellemzővé – pontosan úgy, ahogyan az intézetre jellemző viszonyrendszerben is.

A 452 oldalnyi kiszolgáltatottság és kilátástalanság nyomasztó légkörétől csak néhány villanásnyi időre szabadulhat meg az olvasó, egy-egy gyermek álmának, képzelgéseinek olvasásakor, de ez sem tart sokáig, hiszen ezek rendre arról tanúskodnak, hogy az egyetlen járható (ki)út a kórházból a halál, a mindent elborító „fehér tenger.” (152) Adrian visszatérő álma a Hegy mellett húzódó folyóról, melybe a gyerekek meghatározott sorrend szerint, egymás fejét nyomják víz alá – ezzel a testet a folyóba, a lelket a szabadságba, a halálba segítve át – az elnyomás interiorizált változatának lenyomata. A folyó motívuma nemcsak az élet és halál között húzódó válaszvonal örök szimbólumaként van jelen a regényben, hanem azoknak az embereknek a gyűjtőhelyét is jelenti, akik a semmibe haltak. Ilyen történeti eseményként kerül a szövegbe annak a története, ahogyan Bécs városában elvezették a Dunát és a csatornaépítés során sokan nyomtalanul a vízbe fulladtak. Ez a történet keretezi a regényt, amely véget nem érő rekviemként minden nyomtalanul elmúlt léleknek emléket kíván állítani. Az orvosi diagnózis szerint a tüdőgyulladás ellen adott Luminal gyógyszertől meghalt gyerekeknek ugyanúgy, ahogyan a Duna szabályozásakor elhunyt munkásoknak, vagy az áradások során örvénybe fulladtaknak.

Voltaképpen az Am Spiegelgrund alagsorában megtalált, formalinban őrzött szervek 2002-es temetése, és az összes halott szimbolikus nyugalomra helyezése – a kötet záró epizódja – már-már versbe kívánkozik:

 „és a hang tovább olvas:

Weihs Ingrid Weinzierl Johann Weiss Hildegard Wick Alfred Wödl Alfred Woina Franz Zehetner Gerhard Zipfl Aloisia Zipko Hedwig

majd újra elölről, vég nélkül” (452)

A ki nem tett pont a regény végén egyrészt arra enged következtetni, hogy a felelősségre vonás is csak részlegesen valósult meg, másrészt, hogy felderíthetetlen az áldozatok teljes névsora, amennyiben pedig vég nélkül ismétlődnek a nevek, hatalmas monumentummá, kőoszlopnyi nehezékké dagadnak az emlékezetben. És ahogy Adrian számára sem jön el maradéktalanul a felszabadulás, a fellélegzés, a megoldás pillanata, úgy az olvasó sem szabadulhat a történelem terhétől.

A szerző Oláh János szerkesztői ösztöndíjban részesül.