Szijj Ferenc: Utazás

Részletek

(Bach Máté felvétele)

A magyar földrajzi környezetet és a magyar társadalmi közérzetet egymásra montírozó vagy egymásból kibontó költői hagyományt bizton tarthatjuk a tájköltészet részének. Legkésőbb Ady Endrétől és József Attilától kaptunk róla impulzusokat, de a vájtfülűeknek Berzsenyi és Csokonai nevét is rögtön visszhangozza a Ság-hegy, illetve a Somogyi-dombság. Mindegyik költőóriásunk él a tájegységre jellemző összetettséget, valamint még szélesebb horizonton mozogva, a magyar nemzeti karaktert a tájhoz viszonyító megfigyelésekkel. A versbeli figurák, illetve a beszélők viselkedése is magyarázható a választott földrajzi háttérrel. A fenti, szorosabb értelemben vett „tájköltők” erőssége ma is, hogy világosan körülhatárolható területet pásztáznak körbe szövegeik egy csoportjában vagy szerkesztett líraciklusaikban. Ezen kívül valamennyien, a többiekhez képest eltérő, egyedi viszonyba léptetik egymással a tájakat és az ember alkotta környezetet, illetve ezt a tájat/környezetet és benne az embert.

Ha van a fenti tájrajzi hagyománynak jelenkori sűrűsödése, az – Térey János munkássága mellett – Szijj Ferenc lírájában figyelhető meg. A szerző legerőteljesebben a József Attila-i hagyományba lép bele, azt gondolja tovább, és ezt örökíti a kettővel-hárommal fiatalabb korosztály, például Fehér Renátó, Tolvaj Zoltán és Sopotnik Zoltán számára.

Szijj korábbi, abszurd és fekete humorral vastagon kibélelt versesköteteiben (Például A lassú élet titka, JAK, 1990; Kéregtorony, Jelenkor, 1999) a rövidebb szabadversek uralkodtak. Az Agyag és kátrányra (Magvető, 2014) a hosszú, leíró-jellegű versek jellemzőek, a nominális stílus, az alany elemző-töprengő magatartása. Fontos jellemzője a kötetnek, hogy a versek önállóan is esztétikai magasfeszültséget képviselnek, viszont egymás mellett olvasva ciklussá állnak össze: közös motivikus rendszert alkotnak és szinte azonos hangnemben – ezek a szövegek Szijj korábbi verseihez és legfrissebb regényéhez (Növényolimpia, Magvető, 2017) képest alig-alig humorosak – egységes világképet alkotnak.

Utazás

Üresen álló, romos vasúti raktárépület,

kívül telefújva graffitivel.

Feleslegessé vált rakodórámpák. Egy állatkoponya. Eldobott

diplomatatáska, kiszóródott iratokkal.

Ócska lakókocsi egy vasúti ház udvarán,

az oldalán BÜF felirat. Földszintes irodaépület,

elhagyatva, egyik ablaka be van fóliázva.

Macska fekszik a forgalmi iroda előtt,

arra fúj a szél egy nejlonzacskót.

„Sötét előtt ott leszek”, mondja a telefonjába egy nő,

aki bizonyára sokáig nem élt idehaza.

Oszlopok alján sárga–fekete festék,

mint a mérgező békák, gyíkok, rovarok színe.

Egy udvaron két buszkarosszéria.

Fóliasátor váza, bálnacsontváz. Sárga vaspipa áll ki a földből.

Két felirat: „Feltámadunk”, „Prímagáz”.

Elfelhősödött csík az égen. Hókerítés, létrajelek.

Vezetéktartó oszlopok, ágjelek, villajelek.

Sorompó piros–fehér–pirosa, tócsákban az ég

fakó szürkesége. Kék alapon barnával átfestett

állomásnév, csak az első és az utolsó betű

kivehető: T…K. Virágzó fák tompa égi ellenfényben.

Tócsában rácsos oszlop tükröződik. Egy bokor

ágán egy fehér és egy fekete rongy. Áll a füst

a házak fölött. Egy udvaron furgontemető.

Szürke kavicson szürke autó. Sorompó végén

villogó lámpa. Fekete távvezeték, trafóállomás,

a megművelt, ember lakta földön hirtelen

a civilizáció. Távolabb, a fák között egy autó

kicsike reflektora, eltűnik, előbukkan, kósza állat.

Összeolvadnak a fák és a fészerek. Üzemi lámpák.

Lámpa egy koszos fóliasátor belsejében.

Lámpa egy falon, víz fölött, felirat fölött,

ajtó fölött, ház sarkán, kék lámpa elfelejtett

vágány mellett, zöld lámpa fehér mezőben futó

zöld emberalakkal. Elővárosi fények, földhöz ragadt

galaxisok. Egy busz, világító hernyó. Lidl-telihold.

Autók hajlatain tükröződő fények. Egy villamos

nyitott ajtókkal világítja meg a járdát, egy óriásplakátról

a kavicsra verődik vissza a fény az üres utcasarkon.

Kérdések a szöveghez

• Hogyan ábrázolja az Agyag és kátrány című kötet és az Utazás című nyitóvers a természetes és mesterséges teret? Milyen viszonyban állnak ezek egymással?
• Mi a szerepe a szürke árnyalatainak a kötetben és a versben?
• Mi jellemzi az alany látószögét?

Hogyan ábrázolja az Agyag és kátrány című kötet és az Utazás című nyitóvers a természetes és mesterséges teret? Milyen viszonyban állnak ezek egymással?

Szijj Ferenc Agyag és kátrány című kötetében a csillagrendszer és a külvárosok, kistérségek (?) térkoordinátáján mozog. „Nagyon sok vers játszódik városi helyszíneken, lakásbelsőben, házak között. (…) Gyakoriak az átmeneti terek, az elhagyatott vasútállomások, a funkcióvesztett ipari területek.” – írja Z. Varga Zoltán. A mesterséges környezet, az épített tér itt az elsődleges, mely átrajzolja a természetet is. A szegényes (versünkben „elővárosi” „romos raktárépület”, „ócska lakókocsi”), kopott („egyik ablaka be van fóliázva” „fóliasátor váza”), a beszélő által gyakran éjszaka vagy szürkületkor megfigyelt épített tér azonban csupán töredékesen van jelen. Az Utazásban a fóliasátornak csak váza van, a buszoknak csak a karosszériája, az állomásnévből csak két betű látszik. Épp így, az emberi cselekvés sem egy értelmes cél részeként, hanem csak nyomaiban ábrázolódik. Mindig valamilyen történés után vagyunk. A raktárépület ugyanis üresen áll, a rakodórámpák feleslegessé váltak, a diplomatatáskát eldobták, üres nejlonzacskót fúj a szél és még sorolhatnánk. Ezek a tárgyi töredékek, valamint a töredezett jelek („egy állatkoponya”, „kiszóródott iratok”, „létrajelek”) az alanyra nézvést inkább zavaróak, mintsem megvilágító erejűek. A létezés eszközeiről, a világ elemeiről eldönthetetlen, hasznosak-e. („Hasznos hely vagy haszontalan / az idő nem képes eldönteni” – olvashatjuk egy másik versben.) Használatuk nyomait fedezzük csak föl a versben, és ez a nyomszerűség leginkább értelmetlenségüket sugallja: „nincsenek kölcsönhatások, mindenki / boldog áldozat”. Az egyetemes berendezkedéssel vannak tehát problémák ebben a lírai perspektívában, hiszen a természet működése ebben a világban nem organikus. Emiatt borzongató a Szijj-líra. „A fák sötétsége riasztóbb, mint a házaké […] / másképp is viselkedik, el tudna nyelni”.

Mi a szerepe a szürke árnyalatainak a kötetben és a versben?

A szürke-motívum a jelentésképzés egyik szintjén mint az egyhangú, egyediségétől megfosztott és szegényes környezet, a szocialista korszak attribútuma szerepel a kötetben. Azon kívül a salamoni bölcsesség, a „minden hiábavaló” (vanitatum vanitas, azaz hiúságok hiúsága) metaforája és motívuma. De ezeknél is több. Olyan jelentésrétegekhez is kapcsolódik, mint az érdektelenség, a világtapasztalat-szerű kiüresedés, illetve a nehezen kibontható jelek sokasága. A kötetcímben szereplő két anyag is a szürke árnyalatait viseli. Az agyag a földből származó természetes anyagok csoportjának jelölője, míg a kátrány az építőipar anyaga, ember által előállított mesterséges környezet része. „»Sötét előtt ott leszek«, mondja a telefonjába egy nő.”, és ennek a szürkületet körülíró sornak csoport- és nemzet-karakterológiai jelentősége lesz a következő sor finom kritikája által (aki bizonyára sokáig nem élt idehaza). „Szürke kavicson szürke autó” – idézhetjük későbbről a jelentéktelenség motívumait.

Mi jellemzi az alany látószögét?

A versek beszédhelyzetének szerkezetét és a képi világot szorosan összefűzi egy motívumrendszer: a tükröződések, az ablakok, az árnyékok, a látvány jelentősége a teljes korpuszban. A verseskönyv a „fényleírás” alcímet viseli. „Látni mások tekintetén keresztül” – ez a felszólítás nem csupán elvi tételként, hanem a versek képzelt beszédhelyzeteként is szerepet kap. Ez az én vagy névtelen, vagy elfelejtette a nevét, vagy éppen csak tagoltan létezik, ahogy a Sötétség című versben, vagy pedig magát tárgyként látja, esetleg mások szemével látja önmagát. Tehát mindenképpen tagolt és szétszórt én, amelyik mégis nézőpontot keres. Az Utazás című szövegben számos jármű képét villantja föl a beszélő, de utasokról nincs szó. Csak üres épületekről és üres utcasarokról. A felsorolásban a természeti környezet is a lomtár részeként szerepel: „Virágzó fák tompa égi ellenfényben”. A lámpák fényével szembeszegülő égi fény itt a természetes veresége a művivel szemben, ahogy egy korábbi sorban is látjuk a természet töredezettségét és eljelentéktelenedését: „tócsákban az ég / fakó szürkesége”.

LEXIKON

József Attila-i hagyomány:

Ady Endre, majd másképpen, de szintén radikálisan József Attila szakad el a költészetnek a tizenkilencedik századi tájfestészetre hajazó látásmódjától, immár nem tájat prezentál, hanem individuumot, személyiséget, hangulatot – és létállapotot reprezentál tájverseiben. [Vö. Bednanics Gábor, A medialitás mint az irodalomtörténet-írás provokációja = Uő., Modern mítoszok és az újraírás lehetősége, Ráció, 2017. 54-56.] József Attila városi környezetet festő verseiben a mesterséges tereket, az épített környezetet más mesterséges térbeliségek erősen antropomorfizáló hasonlatai lényegítik át. Például a Külvárosi éjben a gyárak hasonlatai: „Mint az omladék, úgy állnak / a gyárak.” „Mint boltos temető, / vasgyár, cementgyár, csavargyár. / Visszhangzó családi kripták.” Ez az épített környezet hasonlataiban kísértetiessé válik, elidegenítővé, ugyanakkor emberszerűvé is a szókapcsolatok más tagjai által. Végülis egy organikus és antropomorf térbeliség képviseli a beszélő tájba írt identitását és viszonyát a jelen időhöz.

attribútum:

Valamely tárgy vagy jelenség elválaszthatatlan tulajdonsága, amely nélkül a tárgy nem létezhet és nem is gondolható el. A képzőművészetben gyakran ábrázolt személyek (szentek, istenek stb.) állandó jelvénye, mely alapján felismerhetőkké válnak. A szimbólumtól az különbözteti meg, hogy tárgyi jelentésén túl jelképes értelme nincs.
 

salamoni bölcsesség:

Az idézet az Ószövetségből való, a bölcs Salamon király által szerzett Prédikátor könyvéből. Salamon refrénszerűen ismételgeti ebben: „minden hiábavalóság”, latin fordításban vanitatum vanitas. Köcsey Ferenc írt azonos címmel költeményt.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harmath Artemisz 1979-ben született, Budapesten él. Irodalomtörténész, kritikus, tanár. A Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakán, valamint az egyetem főiskolai karának hittanoktató szakán végzett 2003-ban. Doktori disszertációját 2010-ben védte meg az ELTE-n, irodalomelmélet szakterületen, Weöres Sándor költészetének kockázatelméleti megközelítéséből. Fő kutatási területe a XX-XXI. századi magyar líra. Írásai többek között az Alföld, a Kalligram, a Parnasszus, A Vörös Postakocsi, a Tiszatáj folyóiratokban jelennek meg. Kötetei: Kacér romok.  A kortárs magyar líráról (Kalligram, 2012.), Szüntelen jóvátétel. Újraolvasni Weörest (Helikon, 2013.)