Költő és Zoltán (2)

Részletek

Sopotnik Zoltán[1] egyéni hangja már a 2008-as, kortárs verseket tartalmazó Egészrész antológiából átütött úgynevezett futó-verseivel. Ezekben a korai munkáiban is (Futóalbum, Kalligram, 2009) és később is (pl. Saját Perzsa, Libri, 2012) működik a konkrétság és szimbolikusság, illetve a performativitás egybe- és szétjátszatása, legfőképpen a térbeliségek kapcsán. Sopotnik a „kulturális jelenséget, a térhasználatot veszi szemügyre, ami mindennapjaink része: lakótelep, lakópark, kertváros, park jellegtelen díszleteinek hangulatát minimális eszközzel mutatja meg. A középpont, ami magához vonja a térhasználatot [a futó-versekben – HA], az a tó, amely nem tó persze, csak a tó jele, amely a táj jele, amely a természet jele, amely a valóság jele – és így tovább. A folyamatos áthelyezés lezárhatatlan folyamata van folyamatban.” (Borbély Szilárd, Futóalbum helyett = Hungarikum-e a líra?, Tipp-Cult Kft., 2012, 176-177.)

A Sopotnik legutóbbi, Moszkvics (Kalligram, 2017) című verseskötetében is működik ez a térképző energia, a fölbukkanó tárgyiasságok egyszerre a konkrét tárgyakat, korszakot és a hozzájuk tartozó atmoszférát is előhívják. A szocialista Magyarország kísért a jelenben, ami belőle itt maradt (igen hasonlóan az idősebb költőnemzedéket képviselő Szijj Ferenc legutóbbi, Agyag és kátrány című verseskönyvének környezetrajzához és jelentésképzéséhez). Például egy Moszkvics[2], ami anno státusszimbólum volt, mára pedig még a nevét sem ismerik a fiatalabb nemzedékek. A leírásokban hol irónia bujkál, hol a kisszerűség keserűsége, de „nagy erénye a kötetnek, hogy a hangnem mentes az indokolatlan pátosztól” (Mészáros Sándor). A furcsa terekbe beszorított beszélő Közép- és Kelet-Európa és a világ közti különbséget igyekszik megragadni az ismerős korszakattribútumokon és az ismétléseken keresztül. „Mert a visszás – mit visszás, tragédiába torkolló – rendszereket mutatja be végső soron, s az azokkal szembekerülő individuumot: diktátori füst kavarog (Azért túlzás), megjelennek a menekültek (Csúnyafőzelék) és a levegőben a géppuskázó repülők (Ha megtörik).”[3]  Az itt következő vers azonban nem a nyomasztó félmúlt villanókép-verseiből való. A Sopotnik-líra komikumának motorjára, a költő abszurditás-érzékenységére és a nonszenszre példa, amely bármely ciklusában, de még mesekönyvében is (Fahéjas kert, Kolibri, 2013)[4] termékeny elemként van jelen.

Sopotnik Zoltán: Lajhározó

A lajhár egy olyan állat.
Olyanabbat nem találsz.
Nevével ennyire  együtt élő
teremtmény nincs még egy a
Földön. Talán a Marson.
A kényes Vénuszon. Talán
a Tejút korzóján flangálnak
ilyenek.

Leírtam, és már lihegek.

A lajhár egy misztikus.
Ahogy Pé Krisztián, a költő
írta régen: befelé űrhajózik.
Míg az ember kifelé tart a
jóból, siet, rohan, tülköl és
büfög kocsijával, karcolja a
lelkét és másokét, liheg és
sok francot emleget, addig
állatunk egy jógamester:
jógi. És ravasz asztronauta.
A teremtő nyugalom kajla
katonája. Aki sokat tud, de
keveset látszik, csüng a
türelmen meg mindenféle
indán. Hintázik a fantázia
kötelén, mert fantáziája, az
van neki.

A lajhár nagyon állat.
Állítólag egykoron,
Isten egyszer könnyezett.
Egy nagyot, egy súlyosat.
És abból lett az első,
a büszke ős, aki majdnem
akkorára pottyant, akár egy elefánt.
Mert Isten könnye nagy.
És a lajhár szíve is.

A lajhár az idő szelídítője.
Kantáron vezeti, ha akarja,
de sosem lovagolja meg,
mert tiszteli. Apa, anya sokat
tanulhatna tőle. Mikor szétszedik
az otthont, a kertet, az udvart
és néha egymást. Persze nem
úgy, csak kemény szavakkal.
A fészerbe mindig be lehet
ugrani egy pusziért, súgja,
ha értik, ha van fülük hallani.
Fészert a panelban is találhat
az ember, búgja még
mosolygón állatunk.

A lajhár a fejjel lefelé. Az
örökös tükörkép vagy tükör-
tartó, úgy biz ám. Nézz vigyorgó
arcába, és megtalálod önmagad.
A kisdiák a tényleg kisdiákot.
A rezgő kamasz a tényleg kamaszt.
Az orvos a tényleg orvost.
A tűzoltó, a katona, vadakat terelő
juhász, mind a tényleget.

S a lényeget?, kérded joggal.
Azt fel lehet mérni egy lajhár-vigyorral.

A lajhár a mese.
Ő történet és a főhős is
egyben. Az erdőben, ahol
látszólag durmol, mindenki
tiszteli, járnak hozzá, mint a
jó doktorhoz, az állatok és
bennszülöttek egyaránt.
Pszichológus ő, lélekdoktor.
Mindenkinek saját meséjét
aludja el, aludja át.

Aludja el, aludja át.

S közben az álombéli
rémekkel alkuszik. Csencsel.
Őrködik, hogy a goromba
álmok ne éljenek a nappalban
tovább, a rémek keze ne húzzon
senkit a rosszba vissza. Se
gyereket, se sánta harcost, se
mérnököt, se programozót.

A lajhár tisztára Harry Potter.
Mondjuk, nincsen seb a homlokán,
meg szemüvege se, legalábbis
nem úgy, hogy egyből értenéd.

Ha kettőből, az más.
Úgy a szuper seprűjét is
láthatod, legalábbis a
kapaszkodást, hogy
fennmaradjon rajta.
A kozmikus ölelést.

A lajhár kettőből-állat.
Gondolkodni kell rajta,
hogy elbírd az eszét.
Egyszer simán, csak úgy
rendesen. Majd
visszafelé is törni a fejed.

A lajhár a legnagyobb matek.
Szőrgubanc, és x meg y.

A lajhár az egész álomföldkerek.

Kérdések a szöveghez

1. Gyermekvers-e a Lajhározó?
2. Milyen elemekkel teszi a szöveg parodisztikussá saját tárgyát és a beszélő nézőpontját?

Gyermekvers-e a Lajhározó?

A Lajhározó legbiztosabban az állatversek tematikus csoportjába sorolható. Ám csak jobb híján nevezhetjük gyerekirodalomnak – mivel olyan nonszensz jegyeket hordozó szöveg, amelyet nem választ el éles határ az abszurdtól és a groteszktől (lásd.: lexikon), melyeket viszont elkülönítve, felnőtt irodalomként szokás tárgyalni). A részben a svéd gyerekversek hagyományába illeszkedő költemény a gyermeki látásmód frissességét, a felnőttek hétköznapi logikájától különböző természetét imitálva csodálkozik rá valami egyébként hétköznapi jelenségre/tárgyra, konkrétan a lajhárra. Sopotnik Lajhározója ugyan nem szabad vers, de a svéd gyerekversek nonszenszére jellemzően komikus-parodisztikus logikát követ. Egy valóságos élőlényt olyan idegenszerűséggel ír körül, mintha az fantázialény volna. Ugyanakkor az egyes szám második személyű, magyarázó mellérendelő mondatokat sorjáztató beszédmód a beszélő jólértesültségét hivatott mutatni, mintha egy felnőtt igyekezne meggyőzni a gyerekeket vagy bennünket, a naiv olvasókat a lajhárság lényegéről és nagyszerűségről. Ehhez többek között az online világ egyik mém-jét, az ún. lajhározás jelenségét veti be a szerző, azt szimbolikussá emelve olvassa vissza a konkrét élőlényre:

A lajhár a fejjel lefelé. Az
örökös tükörkép vagy tükör-
tartó, úgy biz ám. Nézz vigyorgó
arcába, és megtalálod önmagad.

Milyen elemekkel teszi a szöveg parodisztikussá saját tárgyát és nézőpontját?

A beszélő, mintha cirkuszi konferanszié volna, széles gesztusokkal, azaz indulatszavakkal tarkított felkiáltásokban és tárgyilagosságot mímelő szócikk-szerű kijelentésekben sorolja be tárgyát, a lajhárt, filozofikus-tudományos fogalmi csoportokba. Ezek a kategóriák azonban, a misztikus, a mese, vagy a fejjel lefelé olyannyira általánosak, hogy első olvasásra nem) világos – de másodikra sem feltéten –, hogy mely tulajdonság a besorolás alapja. Viszont a túl tág kategóriák után közvetlenül túl konkrét jelöltek sorjáznak: jógamester, ravasz asztronauta, Harry Potter stb. Így a fókuszunk folyamatosan szűkül és tágul, a lajhár szemantikai portréja közben homályos marad. Gyakoriak a szószerkezet szintű túlzások: „kozmikus ölelés”, „elbírd az eszét” és a nonszensz. Ide tartoznak az azonosítás alapját elrejtő metaforák, a logikátlanság vagy a szürreális, mondvacsinált képtársítások, mint amilyet a beszélő az Isten könnyéről szóló legenda és a lajhár szíve között állít föl a negyedik szakaszban. A komikum forrása, parodisztikus hatás alapja, hogy belső logikai kapcsolatot nélkülöző aforizma-szerű kijelentések (Aki sokat tud, de / keveset látszik) keverednek bizonytalanságot eláruló, pongyola megfogalmazásokkal, töltelékszavakkal (meg mindenféle, mondjuk, nem úgy) és szlenggel (nagyon állat).

LEXIKON

performativitás:

A fogalom a berlini színháztudományt létrehozó Max Hermann 1910-ben bevezetett színházi előadás definíciójából vezethető le, melyben már ő is a színész és a néző együttes testi jelenlétét feltételezte. Az első performatív fordulat kezdetét a hatvanas évekre tehetjük, innentől kezdve kisebb-nagyobb mértékben minden művészeti ágban megfigyelhető volt. A nyelvelmélet és az irodalomtörténet hatékony értelmezési eszközként figyelt fel Austin, majd van Gennep és Schechner ötleteire: a szövegekben rejlő performatív erő előbb általános tapasztalattá, később elemzési normává vált. A performativitás esztétikája című munkájában Erika Fischer-Lichte összefüggő rendszerbe szervezte a fogalomnak a fordulat után kialakult új terminológiáját.

nonszensz:

A nonszensz vers olyan költői műfaj, amely szűkebb értelemben „öntörvényű, semmiféle logikával meg nem közelíthető világot teremt, melyben idegenszerű, bizarr lények megfoghatatlan módon cselekszenek.” (Tótfalusi István – Kovács Endre: Nonsense verse. In.: Király István (szerk.) Világirodalmi lexikon 9., Akadémiai Kiadó, 1995. 386.) Németh Zoltán hívta föl rá a figyelmet, hogy a nonszensz műfaja a posztmodern poétikák működésmódjának megértéséhez vihet közelebb, mivel „olyan kódokat tart életben, amelyek a posztmodern szövegalkotásra jellemzőek: az identitás játékos felfogása, a rontott nyelv működtetése a gyermekirodalom terepén, a „nagy elbeszélések vége”-koncepció megjelenése egy széttöredezett világ bemutatása által, az ún. valóságnak és a realista írásmódnak a lehetetlensége, a nézőpontokkal folytatott játék, a romantikus és neoavantgarde lázadásmotívum helyébe az ironikus-parodisztikus versbeszéd lép, s egy romantikaellenes nonkonformitás-koncepció jelenléte figyelhető meg.” (Németh Zoltán, A nonszensz szerepe a posztmodern magyar irodalomban = Uő., A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája, Kalligram, 2012., 82.)

Harmath Artemisz 1979-ben született, Budapesten él. Irodalomtörténész, kritikus, tanár. A Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakán, valamint az egyetem főiskolai karának hittanoktató szakán végzett 2003-ban. Doktori disszertációját 2010-ben védte meg az ELTE-n, irodalomelmélet szakterületen, Weöres Sándor költészetének kockázatelméleti megközelítéséből. Fő kutatási területe a XX-XXI. századi magyar líra. Írásai többek között az Alföld, a Kalligram, a Parnasszus, A Vörös Postakocsi, a Tiszatáj folyóiratokban jelennek meg. Kötetei: Kacér romok.  A kortárs magyar líráról (Kalligram, 2012.), Szüntelen jóvátétel. Újraolvasni Weörest (Helikon, 2013.)

[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/Sopotnik_Zolt%C3%A1n

[2] https://www.autonavigator.hu/moszkvics

[3] https://mno.hu/konyveshaz/vilagok-kozt-bent-rekedve-a-hianyban-1376864

[4] http://magyarnarancs.hu/konyv/sopotnik-zoltan-fahejas-kert-87637