Felvenni a ritmust

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Ne szépítsük a dolgot, nagyjából fél, de valójában majdnem egy egész év kiesett, mármint ami az irodalmi életbeli történések nyomon követését illeti. Így amikor befutott a felkérés egy havonkénti online folyóiratszemle írására, részben azzal a hátsó szándékkal mondtam rá igent, hogy így talán most újra felveszem a ritmust. Ráadásul online, bólogattam magamban azon szokásos módomon, ahogyan javíthatatlan elmebetegként mindig megörülök annak, ahogy minden mindennel összefügg: hiszen a cybertérben prezentált magyar irodalmi életet nyomon lehet követni akár Új-Zélandról vagy Shetland szigetéről is. Sőt, a személyes találkozásokból, kapcsolattartásból adódó szükségszerű torzulások is kikerülhetőek, marad a letisztult, kijegecesedett tartalom, pont az, amit azok az olvasók is kapnak, akik nincsenek az irodalmi kapcsolati háló sűrűjében. (És hát elsősorban mégiscsak az olvasóknak, és nem egymásnak írunk, ugye? )

A nagy nekibuzdulásom azonban rögtön az elején megtorpant, ahogyan úgymond módszertani problémákba ütköztem. A kérdés, hogy meddig terjed egy online folyóirat, kulturális portál, bizonyos megközelítésből értelmetlennek is tűnhet, de mégiscsak ott motoszkált a fejemben, hogy vajon mennyiben érdemes figyelnem a szemlézés alá vont oldalak közösségi média aktivitásait is. Teszem azt, mennyiben határozza meg a mi kis irodalmi életünk online vetületének aktuális mibenlétét egy ügyesen végigvitt twitterkampány, vagy egy-egy igazán kreatív Insta-sztori sorozat? Végül az élet maga döntött helyettem, vagy pontosabban inkább elodázta a döntésemet valamelyik következő hó végére: rálátásom szerint nem volt különösebben említésre méltó esemény e téren.

Aztán ott volt a kérdés, hogy vajon mennyire billenhet a mérleg az informatív szövegek (tudósítás, interjú, stb) felé, s mennyiben kell (illene? – kellemetlen szó) mégis inkább a szépprózai online publikációkat szemmel tartanom. Az jutott eszembe ugyanis, hogy rideg távolságtartásom Budapesttől remek alkalom arra, hogy belehelyezkedve a már említett kapcsolati hálón kívüli (persze félig-meddig mégicsak teoretikusan létező) olvasó helyzetébe, esetleg össze is vethetem majd a különböző tudósításokat, elsősorban azok információgazdagságát vizsgálva. Nos, ezt az ötletem is félre kell tennem egy kis időre, januárban program sem nagyon volt, amiről lehetett volna írni (ami mégis, annak beszámolói átcsúsznak februárba), az meg már végleg kihalófélben van, hogy három-négy, ugyanarról azt eseményről szóló tudósítás közül lehessen válogatni.

Más a helyzet az interjú műfajával, s igencsak okosan dönt mindenki, aki elsőként a Literán néz körül ez ügyben. Belefuthatunk többek között egy első kötetes szerzővel, Kali Ágnessel készült interjúba, melyből legszívesebben azt a mondatot emelném ki, hogy „A telefonom jegyzettára tele van ezekkel a pillanatokkal, olyan, mintha a szavakon keresztül befotóznám a villanásokat.”  Vagy elolvashatunk egy beszélgetést Arthur Koestler Sötétség délben című kisregényéről, elsősorban fordítási műhelytitkokról a fordítóval, Mesés Péterrel. Van ismét Nagyvizit is, a Litera stábja most a 70 éves Balla Zsófiát kérdezgette két hosszú cikkre (1. rész és 2. rész) is elég mélységben. Ha nagyon provokatív akarnék lenni, azt mondanám, megtudhatjuk belőle, hogy miért is rosszabb most, mint a Ceausescu idején, de elhangzik egy fontos gondolatmenet arról is, hogy ha már ennyire megosztott a kulturális elit is manapság, akkor legalább annyit tegyünk meg, hogy a nagy egyik oldal – másik oldalazásosdi közben ismerkedjünk azok tevékenységével is, akikre ujjal mutogatunk, hogy ők azok, akik nem mi. 

Másféle módon – jóval könnyedebb formában – szól a pályatársak tevékenységének megismeréséről a FÉLonline Késelés késsel rovata, melynek kissé erőltetett címe nyilvánvalóan a Késelés villával című beszélgetéssorozatra reflektál (az összekötőkapocs Vida Kamilla). Az ötlet, hogy úgy kerüljenek a kritikusok boncolókése alá versek, hogy a bírálók nem ismerik a szerzők kilétét, egyrészt nem is rossz, másrészt egész jó. A koncepcióról elsőre az jut eszembe, hogy ez egyfajta fricska az irodalmi életet a klikkesedés miatt (gyakran joggal) érő kritikákkal szemben, íme, mi vakon megmondjuk bárkinek, hogy mennyi az annyi. Másrészről itt megint ugyanannak paradox helyzetnek lehetünk tanúi, mint annyi más esetben is – és ha jól rémlik, a FÉLonline háza táján született ötletek közül több is bele-beleesett már ebbe a csapdába –, hogy az effajta játszadozások végeredményben mégiscsak azok számára bírnak érdekességi faktorral, akik ezen a klikkesedési játszótéren belül vannak. (És itt most nem arra gondolok, hogy néha így is könnyen ki lehet találni a szerző kilétét, ahogyan Mohácsi Balázs verse esetében is történt.) Ezért a nem is olyan rossz kitétel.

De aztán a rövid kritikák olvasgatása közben az is eszembe jutott, hogy a gimnazisták felé is időnként nyitni igyekvő portálnak ez az ötlete arra is jó, hogy érzékeltesse, a versben is kell logikának lenni, a versben is keressük az értelmi összefüggéseket, a bicsaklásmentesen végigvitt gondolatmeneteket. Elsősorban Borda Réka (Szén Benjamin verséről) és Vajda Ádám (Balaskó Ákos verséről) az olvasó számára is hasznos észrevételeit emelném ki. Ugyanis abban a világban, ahol naponta találkozhatunk több ezrek által megosztott bugyuta, értelmetlenül egymásra hányt szóhalmazokkal, amelyeket elvileg versnek szánt a szerzője, de csak arra figyelt – a sorok értelmét megerőszakolva –, hogy a felező nyolcas, meg a rímek kijöjjenek, igencsak hasznos lehet egy versírással (és a hagyományos folyóiratokkal történő kapcsolatfelvétellel) kacérkodó fiatalnak, ha látja, hogy a szakértők számára melyek azok az alapvető fontosságú mozzanatok, amelyekre egy vers elolvasásakor figyelnek.

Ha már Mohácsi Balázst említettem, akkor el kell mondanom azt is, hogy az elmúlt hónapokban azért hébe-hóba mégiscsak olvasott versek közül egy általa fordított és a Versum Online-on megjelent szöveg volt a kedvencem, Danez Smith: Önarckép 90-es évekbeli R&B-videóként (vagy Dark Child Nah Nah) című alkotása.  A januári posztok közt jelent meg többek között Tomas Transtömertől (fordító: Závada Péter) és Raymond Carvertől (Bertha Ádám) is egy-egy vers, csak hogy két (szerintem) húzónevet említsek, de átlagban kétnaponta van új poszt, találhat ki-ki kedvére valót a nemzetközi líratermés magyarra átültetett gyöngyszemei közül. Nekem mindenesetre az egyik fogadalmam, hogy ha már így alakult, hogy írom ezt a cikksorozatot, sokkal többet látogatok az oldalra, mint korábban, és igyekszem pótolni az igencsak komoly hiányosságaimat.

Ugyancsak inkább a következő hónapokra szóló ízelítőként jegyzem meg a két, szinte azonnal eszembe jutó tárcasorozatot, az Apokrif Online Feketemosóját (jelenleg Bezsenyi Tamás, Gál Soma, Nagy Éva és Szalay Álmos írják), valamint az Irodalmi Szemle Zsemléjét (György Alinda, Kalapos Éva Veronika, Szarka Károly és Szerényi Szabolcs), utóbbiból leginkább Kalapos Éva Veronika provokatív című Irodalom és soros sorozatát. Aki már olvasta, annak csak annyit jegyeznék meg: a manóba!, aki még nem ismeri, nézze meg, vajon miért gondolhattam úgy, hogy ezt a szót érdemes kiemelni belőle. A Bárka Online tárcasorozatai közül most Márton László írásait emelném ki (vigyázat, a sorozat összes cikke egy cím alá van sűrítve!), inkább olvasónaplók, mint kritikák, sok-sok elmélkedéssel, melyek azt az illúziót is megadják, hogy betekinthetünk a szerző saját írói műhelytitkaiba is; valamint olyan tapasztalatokkal, hogy a rossz könyvek olvasásának is megvan a maga haszna.

A januári online prózatermést böngészve én ezt inkább úgy mondanám, hogy örülök minden szövegnek, amit elolvasok, bár megvan az a rossz szokásom, hogy amit folyóiratokban olvasok (print vagy online, mindegy e tekintetben), azt rögtön elraktározom, nem most fontos, nem most érdekes, hanem majd az lehet egyszer, valamikor. Úgyhogy, ha mégis, hirtelenjében, idő előtt elő kellene szednem e képzeletbeli spájzból valamit, akkor Hőgye Ádám Már Pesten (FÉLonline) és Szepesi Kornél Gyermek tejlevessel (KULTer) című írásait emelném ki. Mindkettőben felbukkan a Facebook is, de nem ezért említem pont ezt a két szöveget, vagy talán kicsit mégis, mert látható, hogy két teljesen eltérő jellegű szövegben hogyan simul bele a textúrába a szó, sőt Hőgyénél komoly cselekményszervező szerepe is van. Merthogy emlékszem még arra nagyon is jól, amikor két évtizeddel ezelőtt sokat bajlódtam azzal, hogy saját írásaimban a szövegből idegen testként kidobódottnak éreztem az ártalmatlan mobiltelefon szót. Apropó mobiltelefon: Szepesi novellája fizikailag sem eresztett, egyszerűen csak nem akart visszaengedni a kategória gyűjtőoldalára. Ha már egyszer online irodalom-/kultúrafogyasztásról beszélünk, bizony az ilyen apróságok is lehetnek ebben tényezők.