Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Benyó Tamás versei

Fotó: Gajdos Attila

Miért elégszünk meg / az olcsó külcsínnel, / ha megtapasztaltuk, / milyen / szabadon / lebegni / a magzatvízben

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Tamás álma (részlet)

Fotó:

Legyen egy hűvöskék szoba, mint dédmamánál. Fehér lepedőkbe vagyunk csavarva, arcaink – minden éjszaka után – nyomot hagynak. Vállamra fordulok, a hátad nézem. A fakó part jut eszembe, fjordok szürke foltjai, tenyered középen két tátongó sebhely. Ujjaim átfúrják a nyers húst, az erek felkiáltanak és a sirályok szétrebbennek. Aztán Jeruzsálem.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Emese: Jan Palach nekifeszül a szélnek

Fotó: Sükösd Emese

Melyik város emlékezne szívesen / azokra, akiket falhoz állított?

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám ismét a Litmusz Műhelyben

Fotó: Bach Máté

Visszatérő vendégünk volt az adásban Nyerges Gábor Ádám költő, író, szerkesztő, akinek ezúttal nem a szokásos Litmusz-kérdéseket tettük fel, hanem egy részletet hallgathattunk meg Vasgyúrók című, megjelenés előtt álló novelláskötetéből, valamint verseket írtunk közösen a dobókockákkal.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám - Kerber Balázs - Körtesi Márton Litmusz versei

Fotó: Litmusz Műhely

Azt hiszem, lehallgat a telefonom. / Ő koncentrál, ha kókad a figyelmem, / Neki címzik tán a promóciót is, / Már nélkülem is rákattint időnként. / Ez a bánat, ez a bánat a civilizáció.

Bővebben ...
Próza

Kocsis Gergely: Várni a váratlant (regényrészlet)

Fotó: Raffay Zsófia

Rettegve érzi, hogy egyre jobban csúszik bele ebbe az álomvilágba, hívogatja, beszippantja. Térdhajlatában ugrálni kezd egy ideg, két rángás között végtelen lassúsággal telik az idő, a levegő is ritkásabbnak tűnik, légszomj gyötri. Hangokat hall a feje fölül, ez a lehetetlen közeg nagyon felerősíti a lépések döngését, mintha valaki a fején lépkedne. Pontosan tudja, ki járkál ott fent, és azt is, hogy miért csap zajt.

Bővebben ...
Költészet

Réder Ferenc versei

Fotó: Fárizs Mihály

Négy hónapja mozdulatlan. / De a hasa / ma egy kicsit langyosabb.

Bővebben ...
Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom? (Nemes Z. Márió)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...

Vándorló könyvespolc 24.

A Holtidény másik két legértékesebb verse, a Harang és barikád és az Atlantisz már ebből a szövésből is relatíve függetlenül emelkedik ki, úgy, hogy viszonyuk a kötet poétikai tendenciáinak egészével is esetleges, szinte véletlenszerű, legalábbis egyáltalán nem tételezhető, hogy működésük egy kötetszintű építkezés háttere előtt válik csak progresszívvá. Ha pedig azt tekintjük, hogy előbbi az explikált történelmi és politikai nézőpontja, a másik a leplezetlen kultúrkritikai aspektusai okán válhat az elmúlt évek egyik legfontosabb kulturális gyűjtőlencséjévé, mementójává és persze szövegévé, akkor már sokadlagossá is kezd válni a szemünk előtt a Garázsmenet és a Holtidény közötti törés faggatása.

 

Ergonómia és kollázs

 

(Fehér Renátó, Holtidény, Budapest, Magvető, 2018)

 

Kálmán C. György recenzióját (ÉS LXII/20.) olvasva kezdtem el megérteni, hogy miért jelenthet Fehér Renátó Holtidénye egy megkapóan sokosztatú olvasmányélményt azok számára, akik nem feltétlenül tartják rajta szorosan az ujjukat a fiatal líra ütőerén. Ti. a kötet úgy egyesít főleg a negyven alatti szerzők szövegeire jellemző lírai kérdezésirányokat (pld. test- és biopoétika, puszthumán tendenciák, antropocén-kritika), hogy ezt egy nagyon biztos és tudatosan kezelt hagyomány perspektívájából valósítja meg, amelynek középpontja valahol a (leginkább kertészi) egzisztencializmus időtapasztalatának és bizonyos aszubjektív költészeti magatartásmódoknak a keresztmetszetében található. Fehér relatíve ügyesen tartja kívül az egyes elemek sajátos blikkfangjait, a sematizáltságot és a tematikus kikönyökléseket, minden stratégia már domesztikált – ez pedig egy jól kimunkált kötetergonómiát biztosít a Holtidénynek, és egyben tételezi a szerző újrapozícionálását a kortárs kánonban: a generációs képviselet politikai vátesze szintet lépett, már grandiózus lírai hagyományok és széles hatókörű, tüntetően kortárs poétikák egyesítőjeként jelenik meg. Azt gondolom mégis, hogy ez egy elhibázott megközelítés. Ugyanis többszöri faggatásra az emlegetett ergonómia globálisan szétesik, és ha tüzetesen megvizsgáljuk a szövegek nyelviségét, akkor kiderül, a Holtidény egésze nemigen tud poétikájában hozzátenni a megnyitott platformokhoz.

 

Egyik oldalról a mókuskerék lassan, de biztosan mindent magába olvasztó időtapasztalata nem igazán implementálódik nyelvileg, sem nem variálódik a szerepeltetett poétikákkal (eltekintve talán a csomók című villanásnyi szövegtől). Például a Németh Gábornak ajánlott Hátsó ülés talán retorikai túlterheltsége okán válik fókusztalanná: „Se célozni, se célozgatni nagyon, mert / megváltozni nem készül, de bárcsak / lehetne több, mint tükröződés. / A zárójelbe tett időszámítással / összeszokni, de kibékülni soha. // Végül nem hívni többé hűségnek / a továbbutat, hiába lehetne / kiszállni mással félreérthetetlenül. / Mert ez a hátsó ülés, bár tanulság nincs, mégsem választás kérdése.” Amíg az összeszokás és a kibékülés oppozíciója jól sűríti össze egy magatartásmód lényegi állásfoglalását, addig a „minden csak tükröződés” tapasztalata és az idő „tárójelbe tett jellege” már túl kézenfekvő, általános megoldás. Erre épül az utolsó versszak zavara és retorikai túlhajtottsága: ha ki lehet szállni, akkor a hátsó ülés miért nem választás kérdése? És ha még nem is az, ez milyen logikai kapcsolatban van azzal, hogy nincs tanulsága? Érzésem szerint nem a széttartás poétikájával, hanem a gondolati kidolgozottság esetlegességével találkozunk itt. Ugyanígy a címadó Holtidény is felemás képet mutat. A szöveg a betegség és az „ember-utániság”, az architektúra és a test kontrasztjaiból próbálja kidolgozni a személytelenség sajátos tapasztalatát, azonban az endoszkóp-szerű fürkészés objektív szenvtelensége ellen dolgoznak a olyan sorozatosan felbukkanó, implicit ítéletet hordozó, „humán-jellegű” kifejezések, mint a „békebeli”, a „hideg ígéret, nemes szándék”, a „határsértő”, vagy a „hagyomány”. Ha poétikailag a stratégia része ezen elemek „sallangként” való felmutatása (és az utolsó versszakban az endoszkóphoz rendelt „aki” személyes névmást tudatos hibaként értelmezzük), akkor viszont nem elég húsbavágó ellenpont a testiség leválása az emberiről, hiszen ennek bemutatása nem megy túl az egyszerű, sematikus megfeleltetéseken: „Az állványzaton stukkót renoválnak, / mint régen odabent makacs csontkopást”, „helyrehozhatatlan gerincferdülés a kolonnád.” A vers zárlata is kissé fonákul teszi le súlyát: a kádban görnyedő gazdatest erősen felépített jelenete, a tátongó folyosók implikálta lebegés a keresettség hatását keltő, kiüresített konklúzióba fut: „Hagyománya a tátongó folyosókon mégis / a lebegésnek van, süket, hangtalan, mintha víz alatt, / a kúra rutinjának folyamatos jelen idejében.” A Holtidény poétikai iránykijelölésének is megvan a maga sikerültebb, koherensebb párja (talán a logopédia), viszont szembetűnő, hogy sokszor tényleg a központibb, programszerű szövegek esetében nem sikerül konzerválni a kiválasztott megszólalásmódok belső feszültségeit. Például a Volkswagen Sisyphusban is egy versszakon belül szerepel a testi referencialitás talán kicsit öncélúan egyszerű  (“Rázza a kopott karosszériát, / mint felköhöghetetlen váladék / vagy sírás a mellkast.”) és egy hasonlathoz képest megnyerően sokrétű (“A dobozgitáron elvékonyodott, / meglazult húrok, akár dombot mászni már / képtelen inak: mintha halálpontos / így lenne a forma”) leképezése.

 

Ugyanakkor nem szeretném azt állítani, hogy a Holtidény mint kötet koncepcióját tekintve szétesne – csupán azt látom, hogy dinamikus komplexitása nem feltétlenül poétikailag, szövegimmanensen jelenik meg, hanem sokkal inkább a verseket keretező kulturális és topológiai referenciahálózat dimenziójában. A megidézett alakok, műalkotások és helyek az önmagán táncoló idővel alkotott kötésük nyomán rendeződnek katalógusba, és az összeállítás ilyen technikája adja a szövegek valódi perspektivikusságát. Sokkal érdekesebb Bonnie Tyler, Verlaine, a moszkvai gyezsurnaják és a Pink Floyd egyedien demokratizált összjátéka, mint az egyes szövegekben megjelenő szubjektumszemléleti kérdések. Egy nagyon kreatív és sokrétegű kulturális kollázzsal dolgozik a Holtidény, és ez termékenyen áll párbeszédben a folyamatosan zárójelbe tett antropocentrizmusával; ez biztosítja a fókuszba állított időtapasztalat 21. századi újraszituálását. Ha a Garázsmenet kötetszintű állítására érkező kötetszintű válasz érdekel minket, akkor erre juthatunk: a ká-európai léthelyzet a Holtidényben már térbeli, időbeli és kulturális kiterjedését tekintve is totalizálódik, úgy, hogy közben az egyedi belépési pontok nem eltörlődnek, csupán relativizálódnak. Ez pedig egyben a kötet legprogresszívabb bölcseleti, történelmi, kulturális és politikai állásfoglalása. Úgy látom azonban, hogy Fehér lírájának legérdekesebb aspektusai mégis túlmutatnak az egyes kötetkoncepciók megítélésének kérdésein.

 

Az időt illető reflexiók a Hagyaték, 1901 című versben, a kötet utolsó szövegében állnak leginkább egyensúlyban saját retorikájukkal. A Carlo Michelstaedter-t megidéző szöveg tiszta, egyenes, alanyi hangon teszi le a kötet „tanulságait”, és a többirányú értelmezhetőséget az biztosítja (egyben érdekessé téve a szubjektivitást), hogy Michelstaedter karaktere (és nyelve) már a fentebb vázolt perspektivikus körtánc felől válik értelmezetté. A Holtidény másik két legértékesebb verse, a Harang és barikád és az Atlantisz már ebből a szövésből is relatíve függetlenül emelkedik ki, úgy, hogy viszonyuk a kötet poétikai tendenciáinak egészével is esetleges, szinte véletlenszerű, legalábbis egyáltalán nem tételezhető, hogy működésük egy kötetszintű építkezés háttere előtt válik csak progresszívvá. Ha pedig azt tekintjük, hogy előbbi az explikált történelmi és politikai nézőpontja, a másik a leplezetlen kultúrkritikai aspektusai okán válhat az elmúlt évek egyik legfontosabb kulturális gyűjtőlencséjévé, mementójává és persze szövegévé, akkor már sokadlagossá is kezd válni a szemünk előtt a Garázsmenet és a Holtidény közötti „törés” faggatása. Talán kijelenthető: olyan erősen kódolnak magukba egy Zeitgeistot ezek a versek, hogy úgy tűnik, inkább érdemelnek saját diskurzust, mint maga a szerzői ouvre.

 

 

A nagydumás cité

 

(Mohácsi Balázs, hungária út, hazafelé: lassúváros-kiáltvány, Budapest, Jelenkor, 2018)

 

Mohácsi Balázs hungária út, hazafeléjét azért tartom az idei év egyik legfontosabb megjelenésének (és az elmúlt évek egyik legjobb debütkötetének), mert benne egy olyan sokrétű, az egyénre, a lokalitásra, a politikumra, a kultúrára és a nyelvre is koherensen és újszerűen reflektálni képes dikció kicsírázását láthatjuk, amely hosszú távon a kortárs költészet radikális revitalizálásnak lehetőségeit rejti magában. Verseiben a helyhez kötöttség magán- és közösségi narratívái a marketingnyelvezet posztmodern totalitása felől bomlanak ki, míg a történeti-politikai aspektus a provinciális dekadenciának, a szubjektum város-én-város-pszichózisa a szociális (nyelv)érzékenység humorának tükrében válik dinamizálttá. Friss, provokatív és szórakoztató stílus- és referencialabirintus a könyv, frappánsan nyit távlatokat az önmitologizáló írásmódok és a nyíltan képviseleti-közéleti líra összerántott horizontján.

 

A kötet alcíme: lassúváros-kiáltvány – talán nem véletlen, hogy a szerző ennek a versnek a címét emelte ebbe a „műfajmegjelölő” pozícióba; egyértelműnek tetszik, hogy a lassúváros-kiáltvány a könyv azon verse, amelyben a fentebb körvonalazott progresszív tendenciák a legsűrűbben artikulálódnak, és amely poétikai gócpontként a teljes olvasatot modulálja és modellezi. Már a cím magába foglalja az ellentétet-feszültséget, amelyről aztán a szöveg egyes szólamainak variatív dialektikája elrugaszkodhat: a cittaslow konformista ideológiájának és az avantgárd rombolás- és haladásszomj politikai és szubjektív harsányságának párba állítását. Ebben a konstellációban az urbanisztika 21. századi közhelyei az egyén magaviseleti imperatívuszává állnak össze: “(1) a lassú város életminőség és világlátás. tépje le az eltartott kisujjakat, törje meg a különbözés merev derekát, a keveset akaró, trehány egyszerűségre mondja: vétó, szakítsa ki a gyűlölködés nyelvét, [...] ezért a lassú városban örömös mosoly bomoljon, de nem mint rohanó utcákon cipőfűző, hanem mint ajándékmasni vagy első virág a tavaly ültetett cseresznyefán. / kert legyen a lassú város, ahol zöldpiros árnyékot legelnek a stresszek.” A szöveg nyelvezete egy olyan humoros slendriánságot prezentál, amely a kreatív szójátékokon túl retorikai banalitásával adja világlátás és poétika nevetséges egymásra utaltságának képét: „a lassú város értékpárti, mert tavaszvárás”; “a lassú város a helyi termékekért és rövid kereskedelmi láncért harcol. ezen nincs mit szépíteni. ezzel nincs mit vitatkozni. olyan, mint gera zoltán gólja a portugálok ellen”; “a lassú város megőrzi a hagyományokat, de az innovációért harcol. [...] gyökereivel az ásványi múltból szipolyoz, hogy virágzóan robbanhasson zöld koronája. és szükségszerűen fordítva is. same in english. tolmácsot kérek.” A szövegből rendre kiemelkednek kontúrtalan karakterek szólamai, amelyek bár a szöveg nyelvi feszültségei okán könnyedén visszaíródnak a kiáltvány alakzatába, relativizálják a megképződő erkölcsi-esztétikai alapállás morális hátterét: „mi mindannyian vagyunk a város, [...] mindenki másmilyen, ebben hasonlítunk. / make love not war, give peace a chance. csak hippik ne legyünk, mert azokat ki nem állhatom. a metróban a hippik az ember segge alól rántják ki az ülést. / ezt kérem a jegyzőkönyvből törölni. / yoko ono nem szeretlek! éljenek a burzsoá nyugdíjasok!”; „a lassú város európa következő generációjának jövője, nem történhet meg még egyszer, hogy unokánkat megkéseljék rolly doll-koncerten. hogy savanyú nyúlszájjal-csókoló, szakadékony, pergamenbőrű, visszeres kérgű, tömzsi fatörzsbokájú lányok akaszkodjanak fiainkra halványidióta módra enyhén széttárt mosolyokkal. hogy lányainkat lassú tekintetű, olajos, bárányhimlőtől kráteres bőrű, szürkesárga korpahavas vállú és/vagy kopasz, hurkás tarkójú, pöcsméregető, imbecil hímek üldözzék tavaszi nemződühükkel.” Az egyén politikuma már mindig a város politikumából származtatott, az előbbi viszont képes állítássá, kiáltvánnyá formálni a városemberek beszédének és ideológiájának megbomlásait – ezzel ugyan nem változtat a város autoritásán, de kontrollt gyakorolhat annak nyelvi bázisa felett. A hagyomány és a hatalom énekét zengi, de teljes nomadizmust hirdet a hangrendben. Megalkuvó avantgárd. Az egyén útja magához a nyelven és a városon keresztül, a város útja magához az egyénen és az ideológián keresztül: „hát jöjjetek és mutassatok nekem még egy várost, amely emelt fővel és ilyen büszkén énekli, hogy él és rekedt és hogy erős és ravasz. delejes káromlásokat szór maga köré, mert a morális mozgásképtelenségen túli termékeny, nem-önző, özönlő önreflexióra tette meg tétjeit. szándékosan az egyszerű ember számára, annak nyelvén szól, s költői erővel humanizálja a közembert s annak világát. [...] a legtöbb mai város sorsa tragikus sors. a vakmerőség hajszolja s a halálfélelem megbénítja őket. / a lassú városban az igent és nemet lehessen úgy kimondani, hogy ne kelljen hozzájuk külön magyarázat.”

 

El kell mondani, hogy a kötet többi szövege csak megközelíteni tudja a lassúváros-kiáltvány nyelvi és szerkezeti komplexitását. Az egyik eset, hogy az erre jellemző invenciózusság és virtuozitás csak részlegesen-esetlegesen jelenik meg, és a beszélő egy konvencionálisabb, letisztultabb hangon, egyértelműbb keretek között szólal meg. Ilyenek a kötet szerelmes versei (pl. máskor béke; rézgálic), vagy a kisebb terjedelmű „városversek” (pl. provinciális tekintet; kazinczy klub; magasház) – megítélhető, hogy ezekben csak sporadikusan megjelenő nyelvi leleményesség tágabb kontextus nélkül sokszor öncélúnak hat, még a legrövidebb szöveg mozgásba lendítésére is képtelen, tehát a körülötte lévő „hagyományos” dikció is unalmas marad. A másik eset, hogy a textuális extravagancia reflektálatlan, ellenpontozatlan marad, ilyenek például a hosszabb „városversek” (asszonyom a város lusta napon; a város négy nyelve délelőtt délután és este) – ezekben a kassák-i képhalmozás és megfigyelői dinamizmus radikális szólama nem ágyazódik ideológiai, politikai vagy szociális kontextusba, kibillentetlen, ezért sokszor önismétlőnek és kiismerhetőnek tűnik.

 

Ha viszont kicsit eltávolítjuk olvasatunk középpontjából a lassúváros-kiáltványt, akkor azt is láthatjuk, hogy a kötet gyerekperspektívával dolgozó szövegei (apám pejlovon; mamácskához a buszút) kimondottan érzelmesek és hitelesek lettek, a képzőművészeti társtematikával dolgozó versek (három szobor; váltott lágékban) pedig bonyolult bölcseleti-esztétikai dimenziókat nyitnak a kötethez. Ha azt a tényt is idevesszük, hogy az szerző képes lélegző és újszerű diskurzust alapítani a sokat látott, első könyves város-tematikán, akkor talán biztosítva lehetünk afelől, hogy Mohácsi költészetének technikai és koncepcionális távlatai jóval többet sejtetnek, mint amit ez az amúgy is igen izgalmas kötet magába foglalhatott.


 

A kiszámítható elromlás unalma

 

(Balaskó Ákos, Tejsav, Budapest, Magvető, 2018)

 

Balaskó Ákos kötete a hétköznapiságról a hétköznapiságból beszél. A helyek, érdektelen, kietlen utcák, egyszerű környezetünk egyszerű tárgyai, a mindennapjaink üres szavai és vágyképeink unalmas, alkalmi hordozói telítik ennek a tekintetnek a paramétereit. Mégis: széttartó, azonnal szétágazódó könyv lett a Tejsav, ugyanis ezek a szövegek nagyon sokféle témát, karaktert, perspektívát és referenciasíkot mozgatnak. Írásom keretébe nem férhet bele, hogy koherens és súlyozott térképét rajzolja ki azoknak a köznapi diskurzusok összességének, amelyeket a kötet letapogat; de talán fontosabb is ennél azt megvizsgálni, hogy melyek azok a jellemző elrugaszkodási pontok, ahonnét nézve ezek a versek képesek (poétikailag értett) kitörési stratégiák körvonalazására – végső soron talán annak érdekében, hogy egy meghökkentőbb, esztétikusabb és könyörtelenebb valósághúst bontsanak ki a visszatérő jelentéktelenségből.

 

Az ábrázoltak statikája tüntet, és sűrűsödést vagy játékot követel. A lejegyző a képi-nyelvi kifacsarodás színrevitelében érdekelt, ez tudná táncba hívni a lassú és kiszámítható elromlás tagadhatatlan unalmát: a Telep-csoport tárgyi öröksége ma már szinte követeli, hogy erőszakot tegyen rajta a virtouzitás. Azonban Balaskó technikái mintha nem lennének képesek dinamizmusra sarkallni a saját tájaikat, helyzeteiket: ha a vizualitás felől próbál túlterhelni egyes szólamokat, akkor az érzéki-fogalmi összehúzódás gyakran lilaságba vált át: „Széthordott avar lett az arca, idővel / tejfölösdobozokban gyűjtött csirkecsont” (Lomtalan) – üresnek hat a tetszőleges metaforizáció feszültsége. Az explicit fókuszmegjelölés jellemzően a szövegek dialektikájának fogalmi kiüresítettségéről tanúskodik, valamint igen elhasználtnak, instant-por-jellegűnek hat több, retorikus jellegében visszatérő megoldás: „Emléktraumák vízjele tapad majd az utcafronti falakra” (Vízhatlan), „A homokozóba nincs eltemetve semmi / rozsdás emlék, nincs semmi lendkerék / a haladéktalan időnek” (Út bőr alá), „Évek óta nem / szellőztetett, kifelé áramlott a levegő, / mint egy hosszú ideje lezárt emlékezetből” (Született özvegy), „Egyre kevésbé tudom felköhögni a lerakódott / magányt” (Hangszálcsomók). Az unos-untalan szerepeltetett test-táj-egybeírások (pl. „A visszereket a lábán, egy ártér vízrajza” [Szalmaszál], – megtámogatva biopoétikai tendenciák kétbites fogásaival – pedig a szövegek metaforikus lehetőségeit igencsak sematikusnak mutatják fel. Ugyanígy, szinte már fárasztóak, komikusak a nyelv, a grammatika semmitmondó reflexiói: „Nyelni próbál, szájában a többesszámoktól / kisebesedett a foghús; lepedék feküdt az ínyére / a nyelvére fel egészen hátra az első személyig” (Magzat).


Bár vannak a könyvben sikerültebb szövegek, amelyek mentén tételezni lehetne egy koncentráltabb és kiterjedtebb misztikumot a balaskó-i leírás berögződései mögött (szerintem: Tükörreflex, Canaries in the coalmine, Szirtcsonk, Tejsav, Karúszók), a kötet egészét azonban pont az egyébkénti transzparenciája és önismétlésre való hajlama, valamint a választott beszélői magatartás és hagyomány megkérdőjelezetlensége miatt látom sikerületlen munkának.

 

Csete Soma