Vándorló könyvespolc 23.

Részletek

Írta: Szarvas Melinda

A Csendélet sárkánnyal kimondottan élvezetes olvasmány, a gyerekkori élményeknek köszönhetően jó eséllyel az olvasó számára sem idegen szituációkat jelenítenek meg a novellák, ám a szövegeket alapvetően meghatározó fantázia révén mégis egy izgalmasan egyedi világ ismerhető meg általuk. Ami az említett erdélyi irodalmi kontextust illeti: kétségtelen, hogy Csutak Gabi azonos díszletek között játszatja történeteit, de ennél sokkal fontosabb a szereplők vibrálása és a kimondottan jó arányérzékkel megtalált elbeszélői hang.

Megemészteni az életet (Szerényi Szabolcs: Éhség. Budapest, FISZ, 2017.)

Szerényi Szabolcs novellái az emberi lét legalapvetőbb jellemzőjéről, a vágyról szólnak, amely a hiányérzet és a korábban vágyottak megszerzése utáni ragaszkodás felébresztése révén egyaránt boldogtalanságot okoz. Azzal, hogy Szerényi az Éhség címet adta első kötetének, látszólag a fizikai vonatkozásokra irányítja a figyelmet, ám az komoly érdem, hogy a szövegek jócskán kibővítik az értelmezési keretet, s mindezt úgy, hogy mégis szoros egységet alkotnak.

Az éhséghez, a vágyhoz szorosan kapcsolódik az élvezet, legyen szó (ahogy például a kötet első, Főútvonal, vagy a Húsleves című szövegében) a szexuális kielégülésről, vagy további írásokban evésről, drogokról. Szerényi a nyelvi többértelműség révén is szélesíti az értelmezési lehetőségek körét: a fogyasztás egyaránt vonatkozik az evésre, a vásárlói kultúrára és a testsúly csökkentésére, a beültetés egyszerre jelent implantátumot és azt az abszurd vágyat, hogy valaki – ahogy a harmadik, Cserje című szöveg hőse – egy növényt ültessen el a testében, emészteni pedig nemcsak a gyomor tud, de a betegség is – ahogy az ötödik, kötetcímadó novellában például épp a gyomorrák – felemészti a testet. Noha az Éhség novellái a legkevésbé sem didaktikusak, Szerényi a mai korról (is) fogalmazott, amikor azt írta, „a vallás megkopott posztjára a kaja türemkedett be az emberek fejébe, mert hát valami mégis kell. A legfőbb gondunk így az lett, hogy mit együnk, ezzel határozzuk meg magunkat, ezzel viszünk rendszert a széteső hétköznapokba.” (35.) Vagy ugyanebben (az Éhség című) novellában pár oldallal később: „az éhség az új vallás, az éttermek a templomok, a hús a szentség.” (43.) Hasonlóképpen nehéz lenne nem aktualitása felől is (!) olvasni a Konzultáció című szöveget, benne az egyetemi konzulens kérdését, amelyet a lakásába felhívott, még szűz témavezetettjéhez intézett: „Most akkor szeretnél író lenni vagy sem?”

Több írás is (például a már említett Cserje című vagy a Tenger) olyan képet jelenít meg, olyan ötlet megfogalmazásának tűnik, és olyan irodalmi megoldásokat mutat, amelyre az abszurd jelző illene. Szerényi első kötetének azonban éppen az a legnagyobb erénye, hogy eléri, hogy szétválaszthatatlan legyen az élet és főként az ember abszurditása az olyan gondolatokétól, hogy valakinek „egyik télen támadt az ötlete, hogy növényt ültet magába.” (17.) Utóbbi – a kötet kontextusában – semmivel sem hat abszurdabbnak, mint maga az ember, illetve a test felépítése, és főleg az azzal fennálló, meglehetősen ellentmondásos kapcsolat. Az efféle szövegek mintegy megágyaznak azoknak, amelyekben már sokkal szorosabban esik szó a testhez való viszonyról. Megjelenik például a titkos, elit üzletággá növő kannibalizmus, melynek nyilvánosságra hozatala kapcsán a vezető csak annyit kérdez az ezzel fenyegető újságírótól: „ki hinné el?” (43.) A valóságról alkotott, igaznak elfogadott kép kényelmes kompromisszum csak, a menekülés egy formája, ugyanúgy, ahogy az éhséget és a vágyat kielégítő életvitel is. „A közös időt innentől kezdve látszólag ugyanúgy töltöttük, ittunk, szívtunk, csajoztunk. Ő a halál közeledtét, én az ürességet próbáltam tompítani a testi élvezetekkel. Nem azért, mert megoldást jelentett, hanem mert ez volt a legegyszerűbb.” (31.)

Szerényi arra a komoly ellentmondásra is sikeresen irányítja a figyelmet, hogy a testi (szexuális és/vagy egyéb fizikai) vágyak kielégítése nem jelenti a testhez való ragaszkodást, vagyis a vágy a saját testre nem irányul, az könnyen teljes mértékig elidegeníthető. Meglehetősen erős gondolat megfogalmazása révén teszi ezt világossá a szerző: az amputáltak között „kevés betegben merült fel a gondolat, hogy magához vegye egykori testrészét, bár előfordult ilyen eset.” (81.) Ezek alapján érthető, miért lehet vágy sokkal inkább a test megváltoztatása, az átváltozás. Az Éhség közepén szerepel az Átváltozás című és Kafka nyomán alcímű novella. Az abszurd irodalom nagy alakjának említése felesleges gesztusnak tűnik, főleg úgy, hogy a fiatal szerző egy mondattal sikeresen megidézte a klasszikust: „egy kirakat alól csótány szaladt elő, majd gyorsan a csatornafedő rései közé iszkolt. Vágy ébredt benne, hogy utánafusson, benézzen a zugokba, ahol ezek a furcsa, örök túlélők a nappalaikat töltik.” (53.) Szerencsére nem sok hasonló „elsőkötetes sutaság” jellemzi az Éhséget (néhány novella túlírtsága, a minden ötlet megmutatására való törekvés érezhető néhol).

Kimondottan izgalmas kötet Szerényi Szabolcsé, sokkal összetettebb annál, minthogy egyszerűen csak bizarrnak, ijesztőnek vagy abszurdnak nevezzük az általa írt novellákból átgondolt struktúra szerint felépített Éhséget. A steril, objektív hangon megírt szövegek mélyen emberi viszonyulásokról és működésről szólnak, s mindezt a belátást felszínes és könnyű lenne az iménti jelzők említésével hárítani.

Gyerek, kor, köz (Csutak Gabi: Csendélet sárkánnyal. Budapest, JAK-Prae.hu, 2017.)

Igazságtalan és felszínes állítás lenne, hogy Csutak Gabi első novelláskötete bizonyos szempontból a sokadik, tekintve, hogy a romániai diktatúra idején tapasztalt, vagyis a nyolcvanas évek gyerekkori élményeit sokan megírták már akár regényben, akár novelláskötetben. És az utóbbi időben nem Csutak műve az első abból a szempontból sem, hogy vele kapcsolatban (is) ez, vagyis egy téma kimeríthetőségének meglepő kérdése felmerül. (A rövid novelláskötetet kimondottan a „tematikus beágyazottság” szempontjából vizsgálta kritikájában Szántai Márk a Műútban.) Ugyanennek a korszaknak a magyarországi viszonyait is többen tematizálták már. Péntek Orsolya regényéről írt recenziójában Szilágyi Zsófia fogalmazott ekképpen: „azt is éreztem, elég már belőlünk, a generációnk tapasztalatából, a Kádár-kor gyerekként megélt végnapjaiból: hiába kap ez a közös sztori újabb és újabb árnyalatokat, hiába létezik egy történet annyiféleképpen, ahányszor megformálják […], mégis létezik olyan, hogy valamit túl sokszor meséltünk el.” (A neheze. ÉS, 2017. október 27.) A magam részéről azt gondolom, mindenképpen jó, hogy Csutak Gabi – a novellái olvasása közben kétségtelenül eszembe jutó Dragomán György, Tompa Andrea, Józsa Márta után/mellett, ám az ő műveikkel itt és most semmiképpen sem összehasonlítandó módon – megírta a maga gyerekkort tematizáló történeteit.

A Csendélet sárkánnyal című kötettel kapcsolatban, amit elsőként ki kell emelni, az a megdöbbentően bizarr borító. Ha lehet ilyet mondani: néznivalóan csúnya, s ennélfogva jó választásnak tekinthető, hisz erős hatással bír (Győrffy László Facefuck VI című műve felhasználásával Nádler László tervezte.) Bizarr megfogalmazások, képek és hasonlatok a szövegben is fel-felbukkannak, különleges színezetet adva a gyerekkori fantáziákat és élményeket (is) megmutató novelláknak. Ezúttal csak egy példa: „Végül előkerült egy csoki, amilyet még soha nem láttam: egy kis ablakon keresztül látni lehetett a kidudorodó mogyorókat. Sárgásan csillogtak, mint a szemölcsök nagymama kezén.” (12.) Az elmesélt történetek emlékek, amelyeket egy meghatározatlan időpontban idéz fel az elbeszélő. A Csendélet sárkánnyal időkezelése ezen túlmenően sem különösebben bonyolult. Pár olyan szöveg van – ilyen a Hőségriadó című is – amelyek explicit módon játszanak az idővel, például ilyenképpen: Adrian „azt csak később fogja elmesélni, hogy ennyi maradt a Vezér utolsó grandiózus tervéből […].” (20.)

Az elbeszélő személye, valamint képek, motívumok (mint a címben szereplő sárkány) és egyéb szereplők kötik össze a novellákat, erős kötetegységet alakítva ki. A felidézett emlékek nem kronologikus sorrendben követik egymást, több úgynevezett párnovella olvasható az összeállításban: valójában egy történet széttördeléséről van szó esetükben, legyen szó egy házkedvenc elpusztulásáról, tavi hattyúk meglátogatásáról és a városi sétára készülődésről vagy a nagypapa haláláról és temetéséről. Ilyen párba rendezhetők tehát például a Csendélet nyúllal és a Nyúlpaprikás című novellák, a Sziszegő fésű és az Anya hattyúkkal, vagy a Nagytata átváltozik és a Temetés címűek, melyeket több novella választ el egymástól; a párok egymást is keresztezik. A szerkezet – hasonlóan az időkezeléshez – nem bonyolított, ám érezhetően átgondolt és tudatos: egyes szereplők nem minden esetben azonosíthatók az első említésüknél, például a második novellában (és a fülszövegben) felbukkanó Vöröskörműről csak a következőben derül ki, hogy ki is valójában.

A Csendélet sárkánnyal kimondottan élvezetes olvasmány, a gyerekkori élményeknek köszönhetően jó eséllyel az olvasó számára sem idegen szituációkat jelenítenek meg a novellák, ám a szövegeket alapvetően meghatározó fantázia révén mégis egy izgalmasan egyedi világ ismerhető meg általuk. Ami az említett erdélyi irodalmi kontextust illeti: kétségtelen, hogy Csutak Gabi azonos díszletek között játszatja történeteit, de ennél sokkal fontosabb a szereplők vibrálása és a kimondottan jó arányérzékkel megtalált elbeszélői hang. „Minden tömbház egyforma volt. Előrelátóan megjegyeztem, hogy a kék mászókával szemben van a bejárat, aztán kiderült, hogy a játszóterek is mind egyformák. Ő meg azt jegyezte meg, hogy szemközt van egy bolt, de a boltok is mind egyformák voltak. Nevetve bolyongtunk a szürke hasábok között.” (49.)

Ismerős idegen (Szalay Álmos: Fák mindenütt. Budapest, FISZ, 2017.)

Szalay Álmos első kötete nem könnyű olvasmány, de ez nem azt jelenti, hogy öncélúan bonyolított novellákat tartalmazna, épp ellenkezőleg: ezek a szövegek precízen felépítettek, végiggondolt struktúrájúak, melyek lassabb befogadást, figyelmet követelnek maguknak. Mintha csak a könnyelműsködés felhagyására, a lassításra figyelmeztetne a borítón látható feltartott tenyér is.

A Fák mindenütt fizikailag is tekintélyes kötetnek mondható: ritka a 304 oldalas első novelláskötet, s a terjedelmen túl a letisztult borító és a szürkés színvilág is komoly és egységes képet mutat. Nemcsak a szépen megtervezett külső (a borító Szabó Imola Julianna munkája), de a szövegek is hasonló hatásúak. Noha sorszámmal és külön címmel ellátott novellák olvashatók a kötetben, ezeket motívumokkal és a szereplők között kialakított hálózat segítségével (melynek részletes elemzése kimondottan izgalmas feladat lenne) erős szálakkal kapcsolja össze a szerző. Amennyiben csak a köztesműfajiság kontextusteremtő jegy lehet, úgy Szalayé a novelláskötet és a regény műfaja között billegő művek közé (is) tartozik. Egyéb szempontból nem rajzolódik ki olyan egyértelműen beazonosítható, egyféle magyar irodalmi hagyomány, amelyhez a fiatal szerző kapcsolható lenne. Ez egyrészt jelzi szövegeinek és világának egyediségét, másrészt magyarázza a nehezebb befogadást. Szalay olyan megoldásokkal él, amelyek leginkább a sci-fi- vagy a horrortörténetek sajátjai.

Írásaiban sok a bizarr, a képtelen esemény és/vagy szereplő. Az első novella például egy nyári hóesésről szól. A Hó című szöveg nagyon sok olyan megoldást bemutat, amelyek a továbbiakban a kötet több novellájában elszórtan köszönnek vissza. A különös eseményeket (amilyen például az imént említett) felismerhető, valós körülmények között játszatja Szalay (maradva az első novella keretei között, abban az egyik szereplő lánya az ELTE-n tanult), izgalmas kontrasztot teremtve így: a képtelen esemény valószerűségét fokozza, ugyanakkor rávilágít a valósnak hitt tényezők esetlegességére. Az idegen ismerős, az ismerős idegen lehet a Fák mindenütt novelláinak világában. Szalay kevés eszközzel építi fel szereplői személyiségét, s a jellemzésüket nem egy alkalommal árnyalják negatív állítások. A Stabil pont című novella nyitómondatából az elbeszélőről például előbb tudható, hogy mi nem, mint hogy mi jellemzi. „Ez a történet arról szól, hogyan nem lettem űrhajós.” (85.)

A Fák mindenütt szövegeinek többsége monológ, ugyanakkor a megszólaltatott hangok nem minden esetben különböznek egymástól, de felismerve a novellák szoros kapcsolódását, ez nem tekinthető írói hiányosságnak; a kötetegységet erősítő egyéb megoldások közé (történetfolytatások, szereplők összekapcsolása) tartozónak tűnik. Ami helyenként hasonlónak mutatja ezeknek a novelláknak az elbeszélőit, az egy újabb izgalmas műfaji találkozásnak köszönhető: a színházi szférában is dolgozó, korábban drámákat is író Szalay által jegyzett monológok rendkívül sok epikus elemet is tartalmaznak. Olyan, mintha egy elbeszélői hang is keveredne a monológok megszólaltatóinak szólamába is.

Szalay Álmos első kötete meglehetősen komor, helyenként már-már emberidegen világot tükröző novellákból áll, melyek hangulatát csak kis mértékben tudja oldani az időről időre megcsillanó nyelvi humor. Ugyanakkor épp az idegenszerűség motiválhatja az olvasót arra, hogy meg akarja ismerni az ezekben a történetekben külön-külön is felépített struktúrákat, de a szoros összefüggések révén a kötet egészének rendkívül széles világát akkor is, ha ez nem könnyed olvasmányok befogadása révén valósítható meg. Szalay könyvének atmoszféráját is jellemzi az, amit az egyik űrutazó szereplő az őt körülvevő idegen környezetről mond: „a levegő szétfeszít, betorlódik és beszűkül, lefeszít […].” (234.) A Fák mindenütt szereplői számára a megjelenített világ idegen és fenyegető, Szalay olvasóinak pedig adott a lehetőség, hogy ezzel a (szöveg)univerzummal megismerkedjenek, mert a fiatal szerzőé – ahogy a fülszöveget író Márton László fogalmazott – „izgalmas írói világ, érdemes elmerülni benne.”

Szarvas Melinda 1988-ban született Győrben. Irodalomtörténész, kritikus, 2014-től a finnországi University of Jyväskylä PhD-hallgatója hungarológiai doktori programon. A FISZ tagja.