Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Molnár Illés versei

Biztosak csak egyben lehetünk: / a neve ménes, mert sokan vannak. // Jönnek belülről fölfelé

Molnár Illés 1981-ben született, Költő, kritikus. 2004 óta publikál verset, irodalom- és színházkritikát. Első kötete 2013-ban jelent meg Hüllők és izzók címmel a FISZ gondozásában. Szerkesztőként az ÚjNautilus portál versrovatát és a Százéves átlag kortárs zeneblogot (Lesi Zoltánnal közösen) gondozza.

 

 

Erdőavatás

 

Kiettem a hangot a szélből.

A szádba adom most, hordoznád el nekem,

mert már jó ideje nem hallok tisztán.

 

Erdőavatáskor fogaid közé nyúlok,

óvatosan kiemelem onnan

és a fák közé engedem játszani.

 

Leások a legvastagabb gyökérig,

ráharapok egy lehullott ágra,

csontjaimban hallgatom szuszogásod.

 

 

 

A mozgólépcső alján

 

Évek óta várjuk a metrót.

Van út a folyó alatt, hinni

akarjuk az átkelést száraz lábbal,

a kibukkanást a fényre.

 

A mozgólépcső alján kapjuk oda

fejünket a levegő hangjaira.

Ők azok, gondoljuk egyszerre,

és most repülni  tanulnak.

 

Tudjuk: mindegy, hányat

ver a szárnyuk, az a fontos,

az árnyék milyen mélyre vetül alattuk.

 

A levegőben is csak egy út van,

és az rajtunk, árnyékok völgyén át vezet.

Mikor felszínre sodor a járat, repülő

testeket vedlik a beborult ég.

 

Nem maradt semmi fölöttünk,

csak amit eddig hitnek hittünk.

Sohasem voltunk egyedül,

és most magunkra maradtunk.

 

 

 

Záródó ajtókon át és tovább

 

Patás tömegek közelednek zúgva

az összetartó sínpárok üregeiből.

A hangosbemondó hetedjére

parancsol le a biztonsági sávról:

 

”Kérjük hagyják maguk mögött

a neonfények hazug terét” - ismétli.

Biztosak csak egyben lehetünk:

a neve ménes, mert sokan vannak.

 

Jönnek belülről fölfelé,

pont ahogy mi is élünk.

Özönlő patadobogás,

föl a gerincen,  a tarkón át és ki a szájon,

 

szerelvényekbe ér a fogsorok közül.

Záródó ajtókon át és tovább, ki a fénybe.

Az ügetés zajából némi huzat marad a bőrön,

redőket ás belé, ott ragad.

 

Kihordjuk most az ég zuhogó madarai alá

megszellőztetni az elázott árkokat magunkon

és a száradást nevezzük megkönnyebbülésnek?

 

Vagy induljunk a folyó spirálja alatt

a város belsejébe, ahol a torony mutatói

egyszer összeérnek, és kettémetszik

 

a rossz helyre nőtt szárnyakat,

folyton növő patákat?

Végül csak a hangosbemondó

marad, mint a vizek zúgása, velem.