Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Sándor Anna Viola: Nem beszélünk soha

Fotó: a szerző archívuma

Az apja akkoriban éjjelente a fülembe duruzsolt, ne is álmodjak róla, sose fogom megtudni a titkát. Erősen hozzábújtam, ő átölelt, az apja érintését éreztem a bőrömön, a horkolása, a szemébe lógó haja, a karja, a szorítása mind az apjáé volt.

Bővebben ...
Műfordítás

Giulia Caminito (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Bársonylány

Fotó: Andrea Ottaviani

Vito úgy hitte, elkapott valami betegséget. Nem talált más észszerű magyarázatot arra, miért ébredt úgy egyik napról a másikra, hogy nem megy neki a verselés. Az ihlet, a ritmus, a szavak, az ötletek hiánya gyötrő volt, elméjének csendje pedig határtalan.

Bővebben ...
Költészet

Szamosvári Bence: bálnacet expressz

Fotó: Kiss A. Kriszta

bokáig letolja két és fél autóbusznyi / ámbráscet-jelmezét

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Láncszemek

Fotó: a szerző archívuma

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Bővebben ...
Költészet

Vass Alexandra versei

Fotó: A szerző archívuma

azonos távolságra veri / a szögeket / a pajta deszkáiba

Bővebben ...
Próza

Kónya Sándor: Dagadék

Fotó: Kónya Tamás

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Bővebben ...
Költészet

Nagy Izabella versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Egyedül él, mondta, nem kacsintott.

Bővebben ...
Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.

Bővebben ...

Molnár Illés versei

Biztosak csak egyben lehetünk: / a neve ménes, mert sokan vannak. // Jönnek belülről fölfelé

Molnár Illés 1981-ben született, Költő, kritikus. 2004 óta publikál verset, irodalom- és színházkritikát. Első kötete 2013-ban jelent meg Hüllők és izzók címmel a FISZ gondozásában. Szerkesztőként az ÚjNautilus portál versrovatát és a Százéves átlag kortárs zeneblogot (Lesi Zoltánnal közösen) gondozza.

 

 

Erdőavatás

 

Kiettem a hangot a szélből.

A szádba adom most, hordoznád el nekem,

mert már jó ideje nem hallok tisztán.

 

Erdőavatáskor fogaid közé nyúlok,

óvatosan kiemelem onnan

és a fák közé engedem játszani.

 

Leások a legvastagabb gyökérig,

ráharapok egy lehullott ágra,

csontjaimban hallgatom szuszogásod.

 

 

 

A mozgólépcső alján

 

Évek óta várjuk a metrót.

Van út a folyó alatt, hinni

akarjuk az átkelést száraz lábbal,

a kibukkanást a fényre.

 

A mozgólépcső alján kapjuk oda

fejünket a levegő hangjaira.

Ők azok, gondoljuk egyszerre,

és most repülni  tanulnak.

 

Tudjuk: mindegy, hányat

ver a szárnyuk, az a fontos,

az árnyék milyen mélyre vetül alattuk.

 

A levegőben is csak egy út van,

és az rajtunk, árnyékok völgyén át vezet.

Mikor felszínre sodor a járat, repülő

testeket vedlik a beborult ég.

 

Nem maradt semmi fölöttünk,

csak amit eddig hitnek hittünk.

Sohasem voltunk egyedül,

és most magunkra maradtunk.

 

 

 

Záródó ajtókon át és tovább

 

Patás tömegek közelednek zúgva

az összetartó sínpárok üregeiből.

A hangosbemondó hetedjére

parancsol le a biztonsági sávról:

 

”Kérjük hagyják maguk mögött

a neonfények hazug terét” - ismétli.

Biztosak csak egyben lehetünk:

a neve ménes, mert sokan vannak.

 

Jönnek belülről fölfelé,

pont ahogy mi is élünk.

Özönlő patadobogás,

föl a gerincen,  a tarkón át és ki a szájon,

 

szerelvényekbe ér a fogsorok közül.

Záródó ajtókon át és tovább, ki a fénybe.

Az ügetés zajából némi huzat marad a bőrön,

redőket ás belé, ott ragad.

 

Kihordjuk most az ég zuhogó madarai alá

megszellőztetni az elázott árkokat magunkon

és a száradást nevezzük megkönnyebbülésnek?

 

Vagy induljunk a folyó spirálja alatt

a város belsejébe, ahol a torony mutatói

egyszer összeérnek, és kettémetszik

 

a rossz helyre nőtt szárnyakat,

folyton növő patákat?

Végül csak a hangosbemondó

marad, mint a vizek zúgása, velem.