Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Molnár Illés versei

Biztosak csak egyben lehetünk: / a neve ménes, mert sokan vannak. // Jönnek belülről fölfelé

Molnár Illés 1981-ben született, Költő, kritikus. 2004 óta publikál verset, irodalom- és színházkritikát. Első kötete 2013-ban jelent meg Hüllők és izzók címmel a FISZ gondozásában. Szerkesztőként az ÚjNautilus portál versrovatát és a Százéves átlag kortárs zeneblogot (Lesi Zoltánnal közösen) gondozza.

 

 

Erdőavatás

 

Kiettem a hangot a szélből.

A szádba adom most, hordoznád el nekem,

mert már jó ideje nem hallok tisztán.

 

Erdőavatáskor fogaid közé nyúlok,

óvatosan kiemelem onnan

és a fák közé engedem játszani.

 

Leások a legvastagabb gyökérig,

ráharapok egy lehullott ágra,

csontjaimban hallgatom szuszogásod.

 

 

 

A mozgólépcső alján

 

Évek óta várjuk a metrót.

Van út a folyó alatt, hinni

akarjuk az átkelést száraz lábbal,

a kibukkanást a fényre.

 

A mozgólépcső alján kapjuk oda

fejünket a levegő hangjaira.

Ők azok, gondoljuk egyszerre,

és most repülni  tanulnak.

 

Tudjuk: mindegy, hányat

ver a szárnyuk, az a fontos,

az árnyék milyen mélyre vetül alattuk.

 

A levegőben is csak egy út van,

és az rajtunk, árnyékok völgyén át vezet.

Mikor felszínre sodor a járat, repülő

testeket vedlik a beborult ég.

 

Nem maradt semmi fölöttünk,

csak amit eddig hitnek hittünk.

Sohasem voltunk egyedül,

és most magunkra maradtunk.

 

 

 

Záródó ajtókon át és tovább

 

Patás tömegek közelednek zúgva

az összetartó sínpárok üregeiből.

A hangosbemondó hetedjére

parancsol le a biztonsági sávról:

 

”Kérjük hagyják maguk mögött

a neonfények hazug terét” - ismétli.

Biztosak csak egyben lehetünk:

a neve ménes, mert sokan vannak.

 

Jönnek belülről fölfelé,

pont ahogy mi is élünk.

Özönlő patadobogás,

föl a gerincen,  a tarkón át és ki a szájon,

 

szerelvényekbe ér a fogsorok közül.

Záródó ajtókon át és tovább, ki a fénybe.

Az ügetés zajából némi huzat marad a bőrön,

redőket ás belé, ott ragad.

 

Kihordjuk most az ég zuhogó madarai alá

megszellőztetni az elázott árkokat magunkon

és a száradást nevezzük megkönnyebbülésnek?

 

Vagy induljunk a folyó spirálja alatt

a város belsejébe, ahol a torony mutatói

egyszer összeérnek, és kettémetszik

 

a rossz helyre nőtt szárnyakat,

folyton növő patákat?

Végül csak a hangosbemondó

marad, mint a vizek zúgása, velem.