Lanczkor Gábor naplói

Részletek

Írta: Lanczkor Gábor

Egy nagy felhőszakadás után tintaszínű fellegekkel benéz hozzánk az ősz, jön és megy, harmadnapra nem marad. Az Apostolok cselekedeteinek szövegfolyamában úgy villódzik a Szentlélek neve, mint mocsárban a sárkányfejek. Az ige helyett itt már a csoda a ráismerés legfőbb eszköze. Nem gondolom, hogy a kortárs magyar irodalom ezüst-, vagy pláne bronzkori volna a Nyugat első nemzedékének feltételes aranykorával szemben. A fiatalabbakat szubjektív okokból most hagyjuk. De Kemény, Térey, Borbély, Tandori, Marno, Nádas, Krasznahorkai, Esterházy, Kertész mind a kortársaink voltak.

Költözés; a vége

Sűrű meteorithullásos éjszaka. A Perseidák raja a tiszta éjféli égre afféle csóvákat húz, amiket inkább képzel, mint lát az ember. Újhold van (nem látszik sehol). Ritkás füst száll az égre, elkeveredik a Tejúttal, karnyújtásnyira.

Egy nagy felhőszakadás után tintaszínű fellegekkel benéz hozzánk az ősz, jön és megy, harmadnapra nem marad.

Az Apostolok cselekedeteinek szövegfolyamában úgy villódzik a Szentlélek neve, mint mocsárban a sárkányfejek. Az ige helyett itt már a csoda a ráismerés legfőbb eszköze.

Nem gondolom, hogy a kortárs magyar irodalom ezüst-, vagy pláne bronzkori volna a Nyugat első nemzedékének feltételes aranykorával szemben. A fiatalabbakat szubjektív okokból most hagyjuk. De Kemény, Térey, Borbély, Tandori, Marno, Nádas, Krasznahorkai, Esterházy, Kertész mind a kortársaink voltak.

„Rendünk szomorúan és szégyenkezve elismeri, hogy a szexuális visszaélések elkövetői között vannak jezsuiták is.” Szép ívű mondat.

Az Őrségben. Szombathelyről csak egy ugrás volt idejönni, mégse jártam itt túl sokszor, talán háromszor vagy négyszer. Legelőször egy általános iskolai osztálykiránduláson. Határozottan megmaradt emlékezetemben a pityerszeri tóka, ez a feneketlennek tűnő, agyagos vízgyűjtő-gödör.

Karcsú, nyurga szilvafák csoportjai mindenütt. És magányos sózókörték. Szoros fenyőcsoportok.

Az új kenyér ünnepén tartott szertartás végére betoppanva (most széled szét a nép a templomkertből, ami temető is egyben) bekéredzkedünk az Árpád-kori katolikus templomba. Nem túl nagy, letisztult szerkezetű épület. A belső falakon nemrégiben újra láthatóvá tett négyszáz éves magyar nyelvű bibliaidézetek sorakoznak; amikor a templom protestáns kézen volt, erődítményként is szolgált, a körkörös sáncárok ma is megvan. Amikor távoznánk a sekrestyén keresztül, látjuk, hogy ránk zárták kívülről az ajtót.

*

Másnap délelőtt továbbindulunk Szlovéniába. Rekkenő hőségben érkezünk meg Ptujba, a Dráva-parti kisvárosba, ahol egy költészeti fesztiválnak vagyok a vendége. Szállást az óváros folyóparti részén kapunk egy panzióvá alakított régi polgárház tetőterében. Romos tímárház zárja el előlünk a kilátást a folyóra; kis ágaskodással pont átlátni a tetőszerkezet szárítórésein.

Egykoron szorosan kötődtem ehhez az országhoz. Szlovén nyelvet tanultam ösztöndíjjal Ljubljanában. Összejöttem a tanárnőmmel, aki épp csak öt évvel volt idősebb nálam. Megtanultam szlovénul; előfordult, hogy a kiejtésem alapján szlovénnak hittek. Kétszer is szakítottunk Katjával, aztán összejöttünk újra. Akkor lett végleg vége a kapcsolatnak, amikor Londonba költöztem. Katja ma Ljubljana mellett él, a fővárosban tanít, három gyereke van.

Ptuj, vagyis Pettau városháza 1907-re épült föl, amikor a városlakók bő négyötöde németajkú volt (míg a környező falvak lakossága tisztán szlovén). Az épület formavilága és ornamentikája mintegy villanófényben idézi föl egy náci kisváros meghitt belvilágát. Ki- és betelepítések, gyilkosságok mindkét oldalon: Ptuj 1945 óta színszlovén város.

Az avantgárd eszköztára itt ugyanúgy közkincs és anyanyelv, mint Szabadkán vagy Koprivnicában. A fő fesztiválhelyszínen literes borosüvegekből építettek installációt. Az épület külső falára csavarozott korongokon versidézetek, köztük az enyém is. Este a nézőtéren több száz ember ül, bort isznak, és verseket hallgatnak mindenféle nyelveken. Kivetítőn olvasható az aktuális szöveg szlovén és angol fordítása. Magyarországon egy huszonötezres kisvárosban elképzelhetetlen volna ilyesmi.

Öt karcsú vadgesztenyefa szúródik az égbe az alsóvár mellvédje mögött. Egyenlő magasságúak, szorosan egymás mellett állnak.

Fölkeressük Ptujska Gorát, a dombtetőre épült falut és zarándoktemplomát. A főoltárra került Madonna-kompozíció időmélyi remekmű: a festett plasztika nívója Piero della Francesca nívója, és nem pusztán a szűkebb téma, a köpenyével apróbb halandókat óvó nagy Szűz közös megverselése miatt. A templomból kilépve viharfellegek látszanak meggyűlni északon. Angol, amerikai, kínai és szlovén költők csoportja tűnik föl parkolóban. Úgy ütközünk beléjük, ahogy rég látott ismerősökbe ütközik az ember, pedig a fesztiválról ismerjük csak egymást. Elsőrendűen azért érkeztek, hogy meglátogassák az idős fotográfust, Stojan Kerblert. Velük tartunk. Fekete-fehér portrék a hatvanas-hetvenes évekből. Remek borok a pincében. Míg odabenn vagyunk, szakadni kezd az eső. Szakadt felhőfoszlányok kúsznak be a dombok közé, tizenöt fokot hűl a levegő.

Utolsó este Vlado Kreslin-koncert. Az a fajta popzene ez, ami a szlovénul nem értők számára valószínűleg nem mond sokat. Késő kamaszkorom egyik erős soundtrackje. Elfojtottam magamban az elmúlt évtizedben ezt az országot.

*

A kékkúti dombok mögül szemérmes bizalmassággal tárja föl magát a hazatérőnek az esőáztatta Káli-medence. Újra és újra meg tud lepni, hogy a legkevésbé sem festői ez a táj. A grafikussága tiszta és visszafogott. Itt-ott épp csak pontozva vannak a vonalak.

Bejön a hűvösebb idő, és én fölébredek a hajnali harangszóra. Felöltözöm, aztán kimegyek az udvarra, mélán lesem a fűben a meztelencsigákat és a dióleveleket.

Elmegyünk ebből a házból, ami a lakóépületek közül, amelyekben eddig éltem, a leginkább volt a számomra otthonos. Maga a szituáció is ijesztően otthonos.

És persze: minden nagy elválásban van egy szemernyi téboly. Egy utolsó vagy utolsó előtti augusztusi túrára indulok a karsztbokorerdős oldalba. Van itt a szekérútban egy hosszú tócsa, ami sose szárad ki; mintha egy lassan szivárgó forrás táplálná alulról. A letarolt ligetű réten, amely a letarolása előtt mindig bőven hozott gombát a nyárvégi esők után, most majdnem felbukok egy elöregedett, elnyílt erdőszéli csiperkében. Tiszta kukac. A Magyal-tetőn minden sűrű, sűrű, zöld, zöld: alapértelmezett továbbra is a téli karsztbokorerdő. Egy tisztásról meglátom a Balatont. Aztán belevetem magamat a borókák örökzöld útvesztőjébe. Az egyik nagy bokor mögött megmozdul valami. Egy birka az. Megugrik előlem, aztán megáll, és visszanéz. Elkóborolhatott a nyájtól; duzzadtan feszül hátsó lábai közé a tőgye. Nyugodtan néz rám, félelem és indulat nélkül.

Anyósom temetése Dunaharasztiban. Laza homokba ássák el az urnát. A gyászmise abban a templomban zajlik, ahol Amrita Sher-Gilt megkeresztelték. A szertartás végén megérintem a keresztelőmedencét.

Ugyanaznap haza. Hűlő lávanapló.

Kora hajnalban fölébredek, és az ágyban fekve hallgatom a sötét esőt. Aztán kinyitom a szememet. Holnap ebben a sötétben már nem leszek itt.

Ahogy a közből kihajtva lefékeztem a főutca előtt, azzal a beteljesült, szomorú bizonyossággal pillantottam bele a visszapillantó tükörbe, hogy az életem eddigi legjelentékenyebb időszaka most véget ér.

Lanczkor Gábor (1981). Ez idáig tizenöt kötete jelent meg: versek, regények, gyerekkönyvek és egy-egy dráma- és tanulmánykötet. Legutóbb: Monolit. Válogatott és új versek, Jelenkor, 2018. Feleségével és két kislányával másfél éves szegedi tartózkodás után jelenleg megint régi otthonukban, egy balatonhenyei karanténban él.