Lanczkor Gábor naplói
- Részletek
- Írta: Lanczkor Gábor
Út Szegedre. Enying körül, a Mezőföldön megint a rémkép: a gabonakonkjuktúra és a tökéletességre törekvő erdőirtások; a napóleoni háborúk idején a somogyi gazdák a Balatont is lecsapolták volna, a tervrajz megvolt. A Duna vastag kontúrvonala, mely itt valahogy mindkét irányba tartva, minden alkalommal megnyugtat. Megbeszéljük a lányokkal, hogy a család fele az Alföldön, fele a Dunántúlon született. Kiskunmajsa környékén megejt a vízió, hogy milyen lehetett az Alföld, amikor még nem pusztán szántóföldek egybefüggő hálózata volt.
Téli naplók
„Egy jóléti államnak a körvonalai kezdenek kibontakozni hárommillió koldus országából. Hárommillió demokrata paraszt él termelőszövetkezeti demokráciában, először a világon, tehát itt olyan dolgok történtek az elmúlt években, amelyek felmérhetetlenek. Én egyet hiányolok csak, és itt lehetne nekünk nagyon nagy munkánk: a hitet erősíteni a szocializmusban” – mondta Latinovits Zoltán az utolsó tévéinterjújában.
Egy körrel beljebb: felköltözünk egy időre a hegyi házba. Hajnalban a dombok puhaszürkén lógnak le a láthatatlan Balatonig, mint egy pléd. A völgy mélyén a köveskáli út aszfaltcsíkja tompán fénylik az esőtől.
Kiléptem ma reggel a présházból (a hamut vittem ki), és egy őz állt velem szemközt az erdőszélen. Csak akkor vettem észre, amikor megmozdult. Utólag meglepett, hogy milyen termetes. A bundája csapzott volt és sáros.
Dylan Thomas verseskönyvének sajátkezű fülszövegéről a húsz évvel ezelőtti kamasz-fennsík jut eszembe a kvarneri szigeten (soha nem találkoztunk ott fönn senkivel, szikrázott a nyár), a magányos, keménylombú tölgyek és a szárazon rakott, tetőtlen birkakarám, a karámon belül földbe döngölt kövekből kirakott nap és csillag. „Kötözni való bolond lennék, ha nem volnának.”
Kolompolnak alkonyatkor a birkák, a bozótosban fácánok dürrögnek.
Kasszandra-álom: a németek ugyanúgy megpróbálják majd írmagostul kiirtani az országukba befogadott muzulmánokat és utódaikat, ahogyan a németek tették ezt az országukba befogadott zsidókkal.
Északról a kopár erdőn is átüt néhány csillag.
*
Kiskamaszként, tiszta estéken, a város peremén, a szombathelyi Joskar-Ola lakótelep vasút melletti, aszfaltos sportpályájának kezdőkörében feküdtem, és egy egyszerű csillagtérképhez hasonlítgatva bámultam az eget az akkori legjobb barátommal.
Az általam előfizetett hetilap utolsó oldalán, a nevetnivalónak szánt naiv és nem naiv sajtóidézetek között olvasom a következőt: „Gönczi Antal kora gyermekkorától fogva részese a paraszti életnek. Évekig jegyzetelte emlékeit, és magánkiadásban – szerkesztő, lektor segítsége nélkül – tette le valóságmesékből szőtt meséit az olvasók asztalára. (…)
– Megyénk négy ismert szövetkezetében évtizedekig figyelhette a szövetkezeti élet változásait. Innen származnak meséinek történetei?
– A szövetkezeti életben benne éltem, sorsszerűen terhelődött eredményeivel, ellentmondásaival az idegeimre. Akár büszkék is lehettünk magunkra. Bennem azonban folyamatosan kísértett az érzés, hogy mindezt elérhettük volna a magyar nemzetfenntartó talapzata, a parasztság megroppantása nélkül.”
Rettentően vicces, sőt: fergeteges a büdösparaszt horthysta sztereotípiájának reflektálatlan továbbélése.
Akár büszkék is lehettünk magunkra. Súlyos mondat.
Lejött a hó a Bakonyból, reggelre hét-nyolc centi leesett itt fönn a hegyen és lenn a völgyben, a faluban is; Köveskálon szinte semmi.
Fát vágok, fúj a szél, érzem a kályhában égő hordódongák füstjének szagát.
A vaklik (a négyszögletes bemélyedés a dongapincék belső függőleges falán) a spiritusz helye: itt tartják az öregek a pálinkát.
A regényt visszamosni a versbe, mint egy fordított-aranymosó; nem verses prózaként.
*
Út Szegedre. Enying körül, a Mezőföldön megint a rémkép: a gabonakonkjuktúra és a tökéletességre törekvő erdőirtások; a napóleoni háborúk idején a somogyi gazdák a Balatont is lecsapolták volna, a tervrajz megvolt. A Duna vastag kontúrvonala, mely itt valahogy mindkét irányba tartva, minden alkalommal megnyugtat. Megbeszéljük a lányokkal, hogy a család fele az Alföldön, fele a Dunántúlon született. Kiskunmajsa környékén megejt a vízió, hogy milyen lehetett az Alföld, amikor még nem pusztán szántóföldek egybefüggő hálózata volt.
A lakásban, ahol egy éve nem jártam (több mint egy évig a barátaink lakták) az íróasztalon vörösmárvány talapzatra fektetett tollszár vár, mellette tintásüveg. A tollat Velencében vettem tizenöt éve, a vésett márvány egy irodalmi díjként kapott bronzplakett talapzata. Tízéves ambulánslapra jegyzem le ezeket a sorokat a jéghideg lakásban; a tollal.
Szentül hiszem, hogy a végén más se marad, csak az ürességben süvítő verssorok, amiket a Szentlélek süvített a fülembe.
A henyei hegyen a hálószoba ablaka mögött az erdő süvített éjszakánként; itt, a negyedik emeleti lakás erkélye fölött a puszta felleges ege néma.
A Várkertben már nem látszik a nagy tölgyfán a fekete festékszóróval ráfújt, bekarikázott A betű. A megduzzadt Tisza ráncosan hömpölyög a fakó napfényben. A szalámiüzem szárítótornyának gőze a folyó fölött, mint lófarkas zászlók.
Újra Henyében. Egyetlen hegyi éjszaka után visszatérünk a lenti házba. Fagyott hó. Északi szél, déli napfény, miniatűr erdőrészletek az osztott ablak négyszögeiben. És ami Horatiusnak nem adatott meg: boldog-derűs, kerek család.
Szajkó fürdi le a friss havat a diófa vastag alsó ágáról.
Mintha gőzölögne az aszfalt, kavarog a szélben a porhó.
Lanczkor Gábor (1981). Ez idáig tizenöt kötete jelent meg: versek, regények, gyerekkönyvek és egy-egy dráma- és tanulmánykötet. Legutóbb: Monolit. Válogatott és új versek, Jelenkor, 2018. Feleségével és két kislányával másfél éves szegedi tartózkodás után jelenleg megint régi otthonukban, egy balatonhenyei karanténban él.
