Szolcsányi Ákos prózaversei

Részletek

(Szöllősi Mátyás felvétele)

Szolcsányi Ákos 1984-ben született. Költő, kritikus, az Universidad de Salamanca-n szerzett doktori fokozatot García Lorca magyarországi recepciójáról írt értekezésével. Kötetei: Csehország szép, útjai jók (Orpheusz, 2008), A felszínről (Kalligram, 2012), Semmi meglepő vagy fontos (FISZ, 2018).

Helyszín nélkül. H. valószínűleg szilánkba, talán szálkába lépett és ki kell húznom. A lába duzzadt, talán húsz centi hosszú is megvan, de nem nyúlt meg, arányaiban még mindig egy kétéves lába. Az alapszíne lila, a rüszt felé fehéres, a talp felé koszos fekete. Nincs undor, keresem a be- vagy a kimenetet, bármit, ami nem ő, hanem okozza, hogy ilyen. Azonnal megtalálom, de meghökkenés sincs. Egy mozdulattal húzom ki, mind a tárgy, mind H. épek. Több teendőm nincs, a zsákmányban gyönyörködöm. Vértelen üvegtű, nem volt része semmi nagyobbnak, ahonnan levált vagy letörött volna. Az egyik végén faragott fej, hosszú hajú vízköpőarc, a másik végén apró horog. Szinte büszkébb vagyok a sértetlenségére, mint H-éra. Ébredés. Lelkiismeretlen gyönyör.

Játékban. Egy jövő, a túlnépesedés után háromféle lény van, vámpírok, szúnyogméretű emberek és még valakik. Kicsi vagyok és ez jó. Bujkálni kell, de jó vagyok benne, és ez amúgy is csak egy játék. Vannak tárgyaim meg szintem. Végzek egy pályával, várom a következőt, ahol nem leszek nagyobb, csak jobb tárgyaim meg magasabb szintem lesz. Ébredés. A párnán lemérem, mekkora a fejem, innen tudom, megint emberméretű vagyok, mégis mintha belezsugorodtam volna az éber testbe.

Nem létező táj, talán a hazám. Éjszaka. Nádsűrű tömbök, lehetnek hegyek vagy oszlopok. Annyira tömötten állnak, hogy a köztük lévő tér függőleges alagútnak tűnik. Abban repülök föl és le, de soha olyan mélyre, hogy lássam, a tömbök ott lenn összeérnek-e. Viszont néha felérek olyan magasra, hogy kijutok az alagútból. Végtelen tér, vízszintesen repülök benne, felfoghatatlanul gyorsan, és még mindig egyetlen tömb felszínén, egy kupolás palota felé, nagyon lassan, de közeledem felé. Ébredés. Gondolkodom, hányadszor álmodom ezt, az egyes álmokat összehasonlítva is közeledem-e. Ráébredek, hogy van egy gyerekem, ki vagyok. Nem érzek szégyent, hasonló tájat kívánok neki. Őszintén, de az osztozkodás lehetősége nélkül, mert ez sem úgy az enyém, hogy lemondhatnék róla, és nem is lenne jó neki, mert ő ő.

Fogadás, múzeumban. L. is ott van, mindkettőnket szégyellve próbálom elkerülni. Ő épp összefutni próbál velem, kétszer is szembejön egy-egy lépcsőn, amin ő lefelé, én felfelé megyek, mindkétszer kiejt egy pingponglabdát, amit én illedelmesen elkapnék, visszaadnék, mindkettőnk számára korrektül meglepődnék, hogy pont neki. Mindkétszer hagyom pattogni. Majd a pilisi telek előtt állok, de nem ért véget a fogadás: az új tér mint egy függöny gördült elé, és díszletszerűségében is mintha fontosabbat tárna fel. Tudom, hogy már eladtuk, felszabadít, hogy bármi van ott, már nem az enyém. Ifjúsági koncentrációs tábor van ott, benne tenyésztett, kísérletezés eredményeképp vagy céljából létező gyerekek. Egy vagyok közülük, de bizonytalan a helyzet, mi is történik a fogságon kívül, így akciófilmerkölcsökbe menekülök belőle, menekülni kell, megküzdeni az őrökkel. Egyikőjük kezéből kicsavarom a pisztolyt és a halántékához nyomom, de a tisztázatlan kiindulópont megbosszulja magát, mert most nem tudom, mi a cél, én szökjek-e meg vagy minden gyerek, leleplezni vagy elpusztítani kell-e a tábort. Ébredés. Visszagondolva még kevésbé tudom, mi is történt a táborban, de az ártatlanság vélelme sem megfelelő reakció. Nem patthelyzet, csak szünet, ki kell várnom a végét, ahogy egy reklámblokkból sem lehet átnyúlni a filmbe.