Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Taizs Gergő versei

Fotó: Pápai Zoltán

A cilinderben üregedő nyúl / orrcimpáján a tenger habjai

 

A fénykörön túl

A takarás roppant rendszerében
az emberek úgy változnak,
hogy elfelejtenek szólni róla.
Engem arra szánt az Úr,
hogy vágyni tanuljak,
de sosem tanított meg
jól feledni.
Határozott bizonytalansággal,
szó- és számkivetettségben,
a hallgatás szemhéjnyi zsákutcájában
sosem leszek igazán
egymagam,
fogadkozom,
és lehugyozom a gyanútlan csillagokat.

 

Paphos nélküled

Nyikorog a reggel, a kertkapu, a hintaszék –
minden határos valamivel.
Aztán az ellobbanó felhők.
Az anyag szenvedő szerkezete.
A cilinderben üregedő nyúl
orrcimpáján a tenger habjai.
De mi okozza a bolygók táncát,
az aritmiát a harangszóban,
amikor félrevered szívemet?

 

Taizs Gergő 1984-ben született Tatabányán. Verset ír.
 
Költészet

Farkas Arnold Levente: teketória

Fotó: A szerző archívuma

mint / teketória nélküli szóban / a méla igazság

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Korda Bonifác: A nagy fölemelkedés

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor II.

Fotó: a szerző archívuma

Ha apám tudta, hogyan kell enni, akkor anyám azt tudja, hogyan kell koplalni. Egész gyerekkoromban vagy koplalt, vagy folyékony diétán volt, miközben apám zabált és dohányzott és énekelt és ivott.

Bővebben ...
Műfordítás

Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor I.

Fotó: a szerző archívuma

Amit nem merek elmondani anyámnak az az, hogy ez nem egy egyszerű húgyúti fertőzés. Apám családjában van egy széles körben elterjedt hiedelem, miszerint a szellemek lábtól felfelé hatolnak be egy nő testébe.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Eszter Hanna: lebegő

Fotó: Török Levente

sodrást ami elmossa / az elhordozott erőszakot

Bővebben ...
Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Költészet

Rostás Mihály versei

Fotó: A szerző archívuma

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Krumponyász-univerzum (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Róbert bal szeme az óramutató járása szerint, jobb szeme azzal ellentétesen forgott egyre gyorsabban, majd teljes testében rázkódni kezdett, a földre huppant, és nem mozdult többé. A feje sistergett és füstölt.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Kabátujjukban több élet volt, / mint az Egyesült Nemzetekben ma

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...

Airton Uchoa Neto prózája

Urbán Bálint fordításában
A bolondok a belső kertben napoztak. Sosem szerettem a vidám bolondokat, akik még érdeklődnek a világ és a világ dolgai iránt: sokkal inkább egyfajta etikai problémát jelentenek semmint intellektuális kihívást. Ha vidám bolondokat láttam mindig fel kellett tennem magamnak a kérdést: vajon meddig van haszna az én mély tiszteletnek örvendő hivatásomnak? Annyi előnyünk volt, hogy a fehér köpeny egyértelműen elválasztott minket a betegektől és azt hiszem csak azért sétálgattunk olyan sokat közöttük, hogy senki se feledkezzen meg a hierarchiáról. Délután volt.

 

 

Airton Uchoa Neto (1978) cearái születésű brazil író, esszéista és filozófus. Legutóbbi regénye az Égő város krónikája (Crônica da província em chamas) nemrég jelent meg a La Barca kiadó gondozásában. Ady Endre életművének jelenleg talán egyetlen dél-amerikai kutatója.

 

 

Semmiben sem lesz hiány

 

„Remélem készen áll arra, hogy végig hallgasson egy meglehetősen hosszú történetet”, mondtam, és bár a velem szemben ülő fiatalemberben lehet, hogy ott volt a szilárd elhatározás, a világ azonban már régen véget ért, és ez a vég megkérdőjelezhetetlen tényként borult mindannyiunkra, így hát elbeszélni egy történetet, ráadásul egy meglehetősen hosszú történetet, nem csak értelmetlennek tűnt számomra, de egyúttal teljesen érdektelennek is. Minek vesztegetné egy szkeptikus fiatal az idejét arra, hogy egy öregember történeteit hallgassa? Csak egy lerombolt világról tudok tanulságokkal szolgálni (lerombolt?, Atyaúristen, még a legnyugodtabb eszmefuttatásai is hanyatt-homlok ellentmondanak az én elképzeléseimnek), egy világról, ami nem létezik többé, megváltozott, követte a dolgok természetes rendjét, úgyhogy teljesen felesleges mind a sok sírás és panaszkodás azok részéről, akik képtelenek voltak igazodni a változásokhoz, mind a hamis nosztalgiája azoknak, akik nem élték meg azt, amit mi megéltünk, ennélfogva nem is tudhatják, miről beszélnek; szóval csak erről a világról tudok beszélni. Elbeszélni egy hosszú történetet? Azoknak a neurotikus és pszichotikus betegeknek a történetét akarja hallani, akiket kezeltem, természetesen az orvosi etika szabályait betartva, a nevek elhallgatásával vagy megváltoztatásával, és az igazat megvallva ez egész jó kis gyakorlat lehetne arra, hogy pár pillanatra megszabaduljak a kizárólag saját fogyasztásra szánt gondolatok termelésének kompulzív szenvedélyétől. De vajon mi lenne jobb? Köntörfalazás nélkül egyszerűen csak elhallgatni, vagy agresszíven kijelenteni, hogy egyedül a csendnek van értelme? Rejtélyes módon túlságosan gyengék vagyunk ahhoz, hogy szembenézzünk egy egészen nyilvánvaló igazsággal, mely még csak nem is fájdalmas; annak az igazságával, hogy valójában sosem szerettük magunkat, és az ehhez tartozó járulékos gondolattal, miszerint, ezt akár be is vallhatnánk hamis bűntudat nélkül, mégsem fogjuk megtenni. Felfoghatatlanul fiatal, de mégis ugyanabba az emberi fajba tartozik, mint én, bár teljességgel tudatában vagyok annak, hogy maga az emberi faj nem más mint absztrakt fogalom (fn. 1. Érvényes és értelmes szavak alapján megképzett gondolat; valaminek a definíciója. 2. Egy a tulajdonképpeni dologtól függetlenül értelmezhető és alkalmazható gondolat. 3. A szavak gondolkodó szíve. 4. A büszke lélek, amit a dolgokban vélünk felfedezni.), egy absztrakt fogalom, mely egy beszélő és racionálisan gondolkodó állatfaj leírását szolgálja. Egy hosszú történetet? Benne még lehet, hogy nem fordult meg a gondolat, de ki kellene dolgozni egyfajta játékot, ami lehet, hogy csak azt szolgálná, hogy múljon az idő, de legalább jó kifogás lenne a kölcsönös hazugságok felesleges gyakorlatában, melyet beszélgetésünk jelent.

 

Megkérdeztem tőle:

 

- Mit mondana magáról?

- Hogy rezidens orvos vagyok, és hogy az orvostudomány a hivatásom.

- Túl gyorsan válaszolt. Biztos azt hitte, hogy ez egy egyszerű kérdés. Mondjuk úgy inkább, hogy azt szeretném tudni, mit mondana, ha azt szeretné, hogy valaki tudja azt, hogy maga tudja magáról ki is valójában, mit mondana, hogy ne gondolják azt, hogy Ön egy imposztor.

- Nem hiszem, hogy szükségem lenne egy ilyen jellegű diskurzusra. Tudom, hogy ki vagyok, megrendíthetetlen bizonyossággal.

- Tudja, hogy rezidens orvos, és hogy az orvostudomány a hivatása. Elhiszem magának, de ettől még nem győzött meg.

- Lehet, hogy nem tudok mindenkit meggyőzni és minden bizonnyal jóval nehezebb meggyőzni a nálam idősebbeket, meg kell tanulnom együtt élni ezzel.

- Nem számíthat mindig a saját bizonyosságaira. Van, hogy ez a bizonyosság egyszerűen felszívódik. Úgyhogy még egyszer megkérdezem, mit mondana magáról?

- Indián vagyok. Ezt mondhatom.

- Ez a válasz már sokkal jobban tetszik! De mi is az indián?

- Egy fikció. Szürréla.

 

Tetszett neki ez a furcsa szó, amit tőlem hallott életében először. Ez lesz furcsa fűszere az iróniájának. Azt hiszi, hogy nem tudom, hogy engem is el akar pusztítani. Elképzeltem az Ödipusz-komplexus egy olyan új változatát, melyben a fiú tudatosan és méghozzá különleges kegyetlenséggel öli meg az apát.

 

- Tudja, hogy Cioran természetes halált halt, ráadásul meglehetősen öregen, miközben egész életművében az öngyilkosság mellett kardoskodott? Camus, akinek szintén van egy könyve ugyanebben a témában, az írásban talált menedéket, de végül megölte magát. Mármint, ha igaz a feltételezés, hogy nem egyszerű autóbaleset történt.

 

1989-ben olvastam először Ciorant, amikor Franciaországban voltam. Azóta sem olvastam semmit, ami ilyen humoros lett volna. Camus nem humoros, amikor az öngyilkosságról ír. Nem akartam azt hazudni, hogy nem ismerem a szerzőket és azt a látszatot sem akartam kelteni, hogy meg vagyok sértődve, mert egy fiatal srác épp kioktat (nem így provokált: tudta jól, hogy olvastam a kérdéses könyveket). Így válaszoltam:

 

- Egy Alan Moore nevű képregényíró és rajzoló sok-sok évvel ezelőtt írt egy történetet a DC-nek. A történet végén Batman és Joker együtt nevetnek egy rossz viccen. Mindig azt gondoltam, hogy egyfajta örök ellenségeskedésből nevetnek, még akkor is, ha ennek az ellenségeskedésnek már nincs értelme, még akkor is, ha mindketten rájöttek arra, hogy valójában sosem volt értelme. Ki lenne kettőnk közül Batman és ki lenne Joker? Ezen járt az eszem ezekben a pillanatokban.

 

A bolondok a belső kertben napoztak. Sosem szerettem a vidám bolondokat, akik még érdeklődnek a világ és a világ dolgai iránt: sokkal inkább egyfajta etikai problémát jelentenek semmint intellektuális kihívást. Ha vidám bolondokat láttam mindig fel kellett tennem magamnak a kérdést: vajon meddig van haszna az én mély tiszteletnek örvendő hivatásomnak? Annyi előnyünk volt, hogy a fehér köpeny egyértelműen elválasztott minket a betegektől és azt hiszem csak azért sétálgattunk olyan sokat közöttük, hogy senki se feledkezzen meg a hierarchiáról. Délután volt. Ha szentimentális lennék, akkor azt mondanám, hogy ugyanaz a régi délután volt, mint minden nap, de a napok, az éjszakák, a délutánok és a hajnalok csak a bolygó folyamatos mozgásának eredményei.

 

A fiatal orvos mosolyogva nézett rám, talán beletörődött abba, hogy az ígéretekkel ellentétben nem fog semmilyen hosszú történetet sem hallani. Szürréla – mondta és a bolondok táncra perdültek.

 

Urbán Bálint fordítása