Hírlevél feliratkozás

Keresés

A „punk összetevő”

Ferenczy Bálint beszélgetése Chris Forddal, a Lazinc galéria igazgatójával a street art sokszínűségéről, demokratikusságáról és a műkereskedelemben betöltött szerepéről.
Banksy. Ezzel a névvel talán már mindannyian találkoztunk, az utcai művészet hírhedt alkotójának valódi kilétét azonban mind a mai napig titok fedi. Munkái váratlanul jelennek meg egyik napról a másikra – londoni tűzfalakon éppúgy, mint New York-i sikátorokban. Banksy úttörője és elfogadtatója a street art műfajának, de természetesen – ahogy egy zenekar mögött a lemezkiadó – egy képzőművész mögött is mindig ott áll a galériása és menedzsere.

 

(galéria nyílik a Lazinc gallery felvételeiből)

 

Banksy karrierjét több mint egy évtizeden át Steve Lazarides, a londoni Lazinc (korábban Lazarides) galéria alapítója egyengette. A Lazinc ma már szinte fogalom, megkerülhetetlen, ha a street art műkereskedelemben betöltött szerepéről és sikertörténetéről beszélünk.

 

Brad Pitt, Angelina Jolie, Jude Law, John Cusack, Christina Aguilera, Leonardo DiCaprio. Csak néhány a hírességek közül, akik ma már a Lazinc visszatérő vevői. Nem mindig jártak azonban sztárok Steve Lazarides galériájába. A bristoli születésű műkereskedő édesapja kebabot árult a délnyugat-angliai városban, ő maga pedig alkalmi munkával tartotta el magát, mígnem az 1990-es évek közepén megismerkedett a szintén bristoli Banksy-val. Kezdetben az utcaművész falfestményeit fotózta, majd bolhapiacokon, kocsija csomagtartójából kezdte árulni barátja nyomatait. Darabonkét 20–30 fontért. Mindeközben megismerte a londoni és bristoli street art szcénát és a hétvégi hobbiból hivatás lett, a kocsi csomagtartóját pedig egy korábbi londoni sex shop üzlethelyiségére cserélte. Banksy mindeközben tovább festette vagy fújta a bristoli házfalakat, és anonimitása mögé bújva rejtőzködött a rendőrség elől. Egyszerű vandálnak tartották, habár munkáit politikai üzenete és stílusa miatt Basquiat-hoz és Keith Haring-hez kezdték hasonlítani. Londoni, párizsi, New York-i és izraeli akciók következtek, múzeumokba becsempészett művekkel, határfalakra felfestett képekkel. 2005-re már mindenki ismerte Banksy nevét. A bulvársajtó imádta az akcióit, az oknyomozó riporterek személyazonosságát próbálták kideríteni, a szakma pedig egyre inkább autonóm művészként tekintett rá. Lazarides pedig egyre többet és drágábban adott el munkáiból: a műkereskedelem gépezete beindult.

 

A sokszorosított nyomatokat ezrével értékesítve a galériatulajdonos immáron szabadon kezdhetett más művészekkel dolgozni, míg 2008-ra az aukciós piacra is berobbant Banksy, két munkájával is meghaladva a millió dolláros álomhatárt. KAWS, OSGEMEOS, Barry McGee, pár név csak, akik a Bansky-mánia hullámával szintén népszerűvé váltak, de a listát hosszan lehetne még folytatni. A titok azonban továbbra is az árak viszonylagos elérhetőségében rejlett, igy mindenki úgy érezhette, szerezhet egy kis darabot magának a sikertörténetből. A múzeumi szakma sem akart lemaradni, 2008-ban a londoni Tate Modern megrendezte az első nagyszabású utcaművészeti kiállítást, The Street Art Exhibition címmel.

 

Ennek az évnek a végére azonban gyakorlatilag teljesen leállt a műkereskedelmi piac, köszönhetően a gazdasági világválság hatásának. Habár inspiráció szempontjából Banksy „örülhetett”, kereskedője számára nehéz évek következtek, amelyeket inkább kiállítások szervezésével töltött. A következő évtized közepére aztán helyreállt a világ rendje, és a gazdasági konjunktúra a műtárgykereskedelem fellendülését is magával hozta, soha nem látott aukciós eredményekkel.

 

Banksy és a szintén street artist KAWS aukciós összeladása 2017-ben meghaladta a 6,2 millió dollárt, amely Banksy 279, és KAWS 150 alkotásának kalapács alá kerülésével gyűlt össze. A nagy aukciósházak is meglátták a street artban rejlő piaci lehetőséget, igy ma már a Christie’s, a Sotheby’s, az ArtCurial, a Bonhams és a Drouot is rendez kifejezetten az utcaművészetre fókuszáló árveréseket. Az elmúlt, sűrű évtizedről Ferenczy Bálint beszélgetett a mára legendássá lett Lazinc galéria igazgatójával, Steve Lazarides jobbkezével, Chris Forddal.

 

Ferenczy Bálint: Mesélje el, kérem, mikor és hogyan került a Lazinc galériához.

 

Chris Ford: Ha jól emlékszem, szinte pontosan tíz éve kezdtem el dolgozni gyakornokként Lazarides úrnál. Előtte rövid ideig a jól ismert Gagosian galériánál voltam, ahol hatalmas nevekkel ismerkedhettem meg, Damien Hirsttel, Andreas Gurskyvel vagy Cindy Shermannal például, de aztán találkoztam a Lazinc alapító-tulajdonosával, és azóta együtt dolgozunk. Akkoriban a Charing Cross Road-on volt a galéria, illetve volt egy kisebb helyszínünk a Greek Street-en. Talán mondanom sem kell, 2008-ban a Banksy-mánia csúcsán jártunk, annak az évnek a másik, talán  még fontosabb eseménye a gazdasági világválság kirobbanása volt, vagyis nem igazan lehettek nagy reményeim a karrieremmel kapcsolatban, ahogy az sem látszott még akkoriban, hogy merre vezet majd a street art és a Lazinc útja.

 

Ferenczy Bálint: 2008-ban váltak el Banksy és Steve Lazarides útjai is, vagyis rengeteg változás előtt állhatott ekkor a galéria. Mi volt ennek a válásnak az oka? A Lazinc-et mindenki úgy tartotta számon mintha csak és kizárólag Banksy egyszemélyes képviseletével foglalkozott volna.

 

Chris Ford: Valóbban, a legtöbb ember Banksy-ról ismert minket, de már ekkor sem csak vele dolgoztunk, sőt! A válás története persze nem volt könnyű, de egész egyszerűen megfáradt a galéria és Banksy munkakapcsolata, más irányokba akartunk továbbmenni. Ennek ellenére mind a mai napig értékesítünk Banksy-munkákat, csak nem közvetlenül tőle, hanem másodkézből. A válás után ugyanakkor Steve és a galéria energiái igy felszabadultak, sokkal tobbet tudtunk foglalkozni más művészekkel; rendkívül izgalmas és kihívásokkal teli periodus kezdődött el a galéria életében.

 

Ferenczy Bálint: Nem volt csábító a nagynevű Gagosian galériánál maradni? Mi volt az az ok, amiért mégis a Lazinc-et választotta?

 

Chris Ford: Banksy-nél nem sok ismertebb és nagyobb kortárs művész volt persze akkoriban a világon, de az övéhez hasonló nevekkel szemben engem pont az fogott meg a Lazinc-nél, hogy bárki bekerülhetett a galéria által képviselt alkotók közé. Steve kezdettől fogva a street art bemutatására és a műfaj képviseletére fókuszált, ezért rengeteg autodidakta művész jött be hozzánk. Számos, nagyon különböző stílusban alkotó művész fordult meg nálunk, azt is mondhatnám, hogy az irányzat demokratikussága tetszett meg igazán. Teljesen mindegy volt hány éves vagy, melyik egyetemre jártál – ha egyáltalán jártál –, vagy hogy kik voltak a mestereid és kiket ismersz. Esztétikai, illetve stílusbeli kritériumukról sem beszélhetünk, hiszen a street art lényege pont az eklektikusságban és sokszínűségben rejlik.

 

Ferenczy Bálint: Akkor mégis mi az, ami meghatározza az utcai művészetet? Hogyan lehet definiálni, mitől street art a street art?

 

Chris Ford: Nehéz erre válaszolni, hiszen ahogy említettem, pont a változatosság, a teljes demokrácia és az egyenlőség az, ami ezt a színteret jellemzi. Ha szigorúak akarunk lenni, akkor fontos, hogy művészként tényleg az „utcáról gyere”, és tiszta, érthető üzenete legyen a munkáidnak. De be kell látnunk, hogy az elmúlt pár évben rengeteget változott az, hogy kit tartunk street artistnak. Banksy-t mindenki ismeri, de ennél több nevet kevesen mernének biztonsággal mondani. Pedig a street art történetének szerves része a világhírű Jean-Michel Basquiat vagy Keith Haring is. Ők New York graffitis szcénájának legfontosabb alkotói voltak, és a graffitit is street art egy „irányzatának” tekinthetjük természetesen. De ezek csak a legismertebb nevek, a művészet története egyfolytában változik, újabb és újabb címkéket és kategóriákat gyártunk. Igaz, az alkotások szempontjából nincs sok jelentősége ennek.

 

Ferenczy Bálint: Mennyiben változott a street art megítélése az elmúlt tíz évben? Ahogy említette, nagyon fiatal műfajról van szó, pár éve kezdődött csak el a történetírása és a kanonizációja.

 

Chris Ford: A street art egy évtizede teljesen avantgárd műfajnak számított. Banksy neve bombaként robbant be a köztudatba, de ha csak a ma már csillagászati összegekért aukcionált Basquiat-t vagy Haringet nézzük, náluk is évtizedekig tartott ameddig munkáik megkaptak az őket megillető intézményi és pénzügyi elismerést.

 

Ferenczy Bálint: Mennyire volt nehéz a művészeket megtalálni? Folyt-e verseny a kegyeikért?

 

Chris Ford: A Lazinc különleges helyzetben volt, hiszen Steve Lazarides Banksy menedzsereként tevékenykedett. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően rengeteg művésszel ismerkedett meg, ezért nem kellett „vadásznia” az alkotókra. A Banksy-val meglevő bizalmi viszony miatt pedig minden utcai művész nyitottan fogadta a terveinket és ötleteinket. Így a kezdettől fogva családias volt a hangulat a Lazincben, sokkal családiasabb, mint sok másik nagy kereskedelmi galériánál. De fontos megemlíteni, hogy sosem csak és kizárólag utcai művészettel vagy a Banksy köré csoportosuló művészekkel foglalkoztunk. Sokkal inkább egy bizonyos ethosz és hozzáállás szerint választottuk ki a Lazinc által képviselt alkotókat, amit talán a punk-etika, vagy a retrográd fogalmaival jellemezhetnénk. Nem is feltétlenül stílusra gondolok, hanem alkotói attitűdre. Ilyen például Jonathan Yeo, aki egy teljesen konzervatív portéfestő, a National Portrait Gallery is kiállította a munkáit. De azon pornó-kollázsai, amelyeket mi mutattunk be, mind politikailag és mind pedig társadalmilag kifejezetten provokatív művek voltak. Vagyis a művésznek a galériával együttműködésben létrehozott alkotásai beleillettek a Lazincre jellemző provokatív, punk-etikába.[1] Összefoglalva tehát: nem a stílus, a műfaj vagy a kor rendezi összhangba az általunk képviselt művészeket, hanem a közös, ha úgy tetszik polgárpukkasztó attitűd erős vizuális megjelenítése. Ezt akár vehetjük a mi kis szubjektív street art definícióinknak is.

 

Ferenczy Bálint: A street art meghatározásában fontos egyébként a botránykeresés vagy -keltés?

 

Chris Ford: Jelentős, igen, de én inkább a meghökkentés és figyelemfelkeltés fogalmát használnám. Ugyanennyire hangsúlyos a nagyközönség megszólítása, vagyis hogy ne csak a „bennfentes” műértőkhöz, hanem az „utca emberéhez” is eljussunk. Ennek kapcsán több nagyléptékű projektet is megvalósítottunk a londoni Old Vic Tunnels-ben. Ezek a földalatti csarnokok és kriptaszerű járatok a Waterloo metróállomás alatt helyezkednek el, igazi kuriózumnak számít ide lejutni. Itt hoztunk létre interaktív, extrém és színpadias kiállításokat Dante poklának témájára vagy a görög Minótaurosz legendája mentén. Ezek rendkívül látványos, már-már hatásvadász tárlatok voltak (2010: Hell's Half Acre; 2011: The Minotaur; 2012: Bedlam), arra törekedtünk, hogy szórakoztató – sokszor borzongató – tereket hozzunk létre, emlékezetes összművészeti élményt nyújtva ezáltal a látogatóknak. Ez meglehetősen új és szokatlan vállalkozásnak számított akkoriban a kereskedelmi galériák világában, amit inkább a művészeti vásárok, a koktélpartik vagy a megszokott fehér, semleges galériaterekben rendezett kiállítások jellemeztek. Az itt bemutatott művészeket több tízezren látták, minden jegy elkelt órák alatt, velük volt tele a mind a bulvár-, mind pedig a művészeti szaksajtó. Rengeteg addig kevésbe ismert, de jelentős street atrist mutatkozhatott itt be, mint például Stanley Donwood, Jonathan Yeo, Antony Micallef, Conor Harrington, Doug Foster, 3D, Ian Francis, ATMA, Zevs (Christophe Aguirre Schwarz), Michael Najjar vagy Lucy McLauchlan. Mindegyiküknél fontos a látványosság és a meghökkentés, amely jellemzőket szinten hozzávehetünk a street art karakterjegyeihez.

 

Ferenczy Bálint: Az említett kiállításokat már ebben az évtizedben rendezték, és eddigre – hogy csak egy példát mondjunk – Banksy árai elkezdtek növekedni az aukcióspiacon. Az addig alapvetően érzelmi alapon, csak a galériától vásárolt művész munkái bekerültek a műkereskedelem vérkeringésébe, megjelentek a művészeti befektetők is. Nagy jelentőség volt, hogy a street artnak lett végre egy sztárja, akit mindenki ismert ás tulajdonolni is akart?

 

Chris Ford: Termesztésen Banksy szerepe itt is kiemelten fontos. Először igyekeztünk a művészeket megismerni, majd nagy, látványos eseményeket rendezni, mintegy rárakni őket a műkereskedelmi élet térképére, majd csak ezt követően a galériás, kereskedelmi oldallal foglalkozni. Sokat kellett küzdenünk azért is, hogy ne csak huligánként tekintsenek az általunk képviselt alkotókra. Ebben részint partnerünk lett London városvezetése is. Felújításra váró épületeket, aluljárókat, leromlott helyszíneket kaptunk szabad felhasználásra. Kiállítható és eladható formában pedig a galéria terébe kerültek az utcán mindenki által megismert művészek alkotásai, motívumai. Sokan bújtak ki persze Banksy köpönyegéből, de például a Lazinc-ben nemrég kiállított francia JR már teljesen a saját útját járja. Hatalmas plakát-installációival a rió-i olimpia alatt lehetett találkozni, a galériában aztán a falakon látott munkák variációit és terveit mutattuk be. Másfelől az aukciós házak is egyre nagyobb érdeklődést mutattak. Ha elég művész és gyűjtő gyűlik össze, akkor ők is színre lépnek, így kezdődtek meg a kategorizált urban art és street art aukciók. De a kategorizálás nem egyszerű, szét is szabdalja ráadásul az utcai művészet történetet. Haring, Basquiat és most már Banksy is a nagy kortárs aukciók kategóriájába esik például, nem pedig az urban art szekcióba, igy ha valaki ellátogat egy, az utcai művészetre fókuszáló árverésre, pont a legnagyobb neveket nem találja ott meg. Ez nem igazán szerencsés persze, de az aukciós házak világa így működik, ezzel nem tudunk mit tenni.

 

Ferenczy Bálint: A street art legtöbbünk fejében az utcai graffitizéshez kötődik. Nem hátrányos ez a műfaj és a művészek megítélésében?

 

Chris Ford:  Mindképpen különbséget kell tennünk vandalizmus és művészet között, habár ez néha valóban nehéz. Ugyanakkor az nyilvánvaló, hogy egy busz belsejének összefirkálása nem egyenlő egy romos észak- vagy dél-londoni épület falának lefújásával. A legtöbb ilyen nagyméretű falfestmény üzenetet hordoz. A street art ugyanakkor mindig is outsider, kívülálló művészet fog maradni szerintem, még ha néhány köztéri vagy intézményi akció vagy intervenció kapcsán a legalitás határán jár is. A galériatérbe bekerülve persze ilyen problémákról nem beszélhetünk. Érdekes módon azt látom, hogy sokan értékelik a graffiti-művészek mesterségbeli tudását. Ez egy technikailag nagyon nehéz műfaj, gyorsan kell dolgozni, nincs idő és lehetőség „maszatolásra”.

 

Ferenczy Bálint: Kik most a fontosabb gyűjtők, mely országok a legnyitottabbak a street artra?

 

Chris Ford: A műkereskedelem szintjén egy teljesen új művészeti ágról beszélünk, tehát itt is igaz, hogy az alkotók a szülőföldjükön, illetve a fejlett műkereskedelmi kultúrával, erős gazdasági háttérrel rendelkező országokban a legnépszerűbbek. Európát nézve Angliában és Franciaországban a legnagyobb az érdeklődés irántuk. Angliában Banksy és köre, Franciaországban pedig az elmúlt öt-hat évben megjelent, főképpen Párizs környéki graffitisekből kinővő csoport népszerű. Gondolok itt Zevs-re vagy JR-ra. Amerikában a jelentős hagyománya van a public artnak, úgyhogy New York-tól San Francisco-ig számos fontos amerikai gyűjtőt ismerünk. Mindezektől függetlenül a Távol-Keleten is növekszik az érdeklődés a street art iránt, ez talán az ottani manga- és képregénykultusznak köszönhető, de egyelőre a felső árkategóriás művészeket keresik csak a vásárlók. Itt millió fontos árakról beszélünk, amelyek még ritkaságnak számítanak.

 

Ferenczy Bálint: Milyen árakról beszélhetünk általánosságban?

 

Chris Ford:  Hatalmas a szórás, hiszen a street artnak sajátja a törekvés, hogy mindenki számára elérhető kíván maradni. A Lazinc kiemelten foglalkozik sokszorosított grafikák, limitált, de magas sorozatszámú nyomatok készítésével és eladásával is. Ezeket a printeket már 50–150 fontért is meg lehet kapni. Az egyedi, eredeti munkák ára viszont jóval magasabb. Példaként: egy JR 15 ezer fontál kezdődik, de akár 150 ezer fontig is elmehet mérettől és jelentőségtől függően.

 

Ferenczy Bálint: A múzeumok mennyire nyitottak a műfajra?

 

Chris Ford: Egyre inkább, de az intézmények mindig óvatosabbak a gyűjtőknél. Ugyanakkor nem is biztos, hogy a street artnak a múzeumban a helye. Sok művész munkája jobban működik köztéri installációk formájában, fesztiválokon, életszerű helyzetekben, házak, építkezések falain. Banksy persze már elismert és elfogadott, de a többiek még kevésbé, amiben ismét a „punk összetevő” játszhat szerepet. A street art alapvetően egy outsider, rendszerkritikus műfaj, és nem minden múzeum fala, nem minden közönség bírja ezt el. Banksy mindenképpen úttörő, a 2009-es bristoli, vagy a 2011-es amerikai kiállítása hatalmas sikert aratott, ahogy a 2013-as, tőlünk már teljesen független, Banksy tervezte Dismaland vidámpark is. JR projektjei is rendkívül erősek. Ahogy említettem, láthattuk hatalmas posztereit a 2016-os rió-i nyári olimpián, az emberek felismerik a munkáit, és ez a fontos. A street art kapcsolatban akar maradni a közönséggel, érthető vizuális jelekkel érthető üzeneteket szeretne átadni, nem pedig elefántcsonttoronyba vonulni, ami általános vád szokott lenni a kortárs, illetve posztmodern művészettel szemben. 

 

Ferenczy Bálint: A Lazinc galéria nemrég költözött át London elit kerületébe, Mayfair-be, a Sackville Street-re. Nem ellentétes a galéria ethoszával az impozáns, 18. századi épület?

 

Chris Ford: Valóban pár hónapja nyitottunk itt újra, de korábban is a belvárosban, Fitzrovia-ban volt a galéria. A költözés ugyanakkor szintlépést is szimbolizál. Habár csak pár utcányi különbségről van szó, a város ezen a részén található az összes fontos galéria és kereskedő, előttünk sétálnak el a legnagyobb gyűjtők. A hitvallásunkat nem adtuk fel, de így még közelebb kerültünk a tűzhöz. Elérkeztünk oda, hogy habár még mindig kívülállóként, de a körön belül akarunk lenni. Az a célunk, hogy egyre több a csúcsgyűjtőt és véleményformalót érjünk el, ehhez pedig nem is lehetnénk jobb helyen a Sackville Streetnél.

 

Ferenczy Bálint: Mit javasol, kinek a műveit érdemes gyűjtenünk, ha jó helyre szeretnénk fektetni a pénzünket?

 

Chris Ford: Óvakodnék attól, hogy befektetési tanácsokat adjak. A legfontosabb az, hogy szeresd, amit megveszel. Inkább támogatóként, mecénásként gondolj magadra, mintsem befektetőként. Steve hatalmas földalatti projektjei sem térültek meg rögtön, a sok látogató ellenére pénzügyileg veszteséges vállalkozások voltak. De szerelemből csinálta, nem adta fel és ez a mentalitás átragadt a gyűjtőkre is. Így ma már komoly piaca van az általunk képviselt művészeknek. Visszatérve a kérdésre, a megvett munkákkal együtt fogunk élni, ezért bízzunk a saját véleményünkben és ne csak az árcédulát nézzük. Személy szerint erősen hiszek a fiatal Miaz testvérekben, a szobrász Mark Jenkinsben, vagy a festő Antony Micallefben és persze Jonathan Yeo-ban, JR-t sem elfelejtve.

 

Ferenczy Bálint: Melyek a galéria céljai a következő évekre, és hogyan látja a street art jövőjét?

 

Chris Ford: Először is be kell laknunk az új otthonunkat. A galériának több mint húsz munkatársa van, és mindenkinek meg kell még találnia a helyét az új épületben. Hatalmas változás, hogy három szinten tudunk kiállításokat rendezni. A földszinten folytatjuk a korábbi programunkat, minden hónapban új tárlatokkal jelentkezünk, nyilvános megnyitóval, kerekasztal-beszélgetésekkel, eseményekkel. Újdonság viszont az emeleti ­private viewing room­. Ide csak gyűjtőket hívunk meg és igyekszünk történeti perspektívájú válogatásokat bemutatni. Vagyis az egyik falon egy fontos 1980-as Basquiat-festmény lóg majd, a másikon Keith Haring, mellettük pedig egy korai Banksy-t párosítunk, mondjuk egy friss JR-munkával. Ez a koncepció mutatja azt is, hogy mi a feladatunk és felelősségünk: igyekszünk megmutatni a kapcsolatokat, összekötni a fontos pontokat, és közvetíteni ezeket a gyűjtők, illetve a nagyközönség felé. Rengeteg alkotó vár még bemutatásra, akiket igyekszünk apránként beilleszteni a street art alakuló kánonjának kirakósába.

 

[1] Chris Ford Jonathan Yeo első ilyen munkájára utal, amely George W. Bushról készült. Yeo-t a Bush Library in America bízta meg az elnök arcképének megfestésével, később viszont visszaléptek a megbízástól. Yeo ettől függetlenül, és talán bosszúból is folytatta a munkát, de szépen megfestett portré helyett végül egy kollázst készített: pornómagazinokból kivágott részletekből rakta össze az amerikai elnök arcképét. Steve Lazarides a kepét a galéria kirakatába állította ki, hatalmas felháborodást és média-visszhangot kiváltva. A képet egyszerű művészi bosszúként, de kritikaként is felfoghatjuk a bigott republikánus politikával szemben. – F. B.

 

Ferenczy Bálint