Halottak napja – mindig

Részletek

Hozzászólás Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséhez

Már a vers címe és első sorának eldönthetetlen (mert kétirányú) aposztrofikus szerkezete felől is valószínűsíthető, hogy a szövegben a megszólítás a közlés idejéből a közlés által implikált időre hajlik vissza. Pontosabban fogalmazva: egy megelőlegezett visszafordulás szervezi a verset uraló, a versben megjelenő időviszonyokat.[1] Az első sorban ugyanis nem annyira a jóslatra jellemző beszéd vagy egy általános tapasztalat jelenik meg, hanem a megértés időbeliségének következménye artikulálódik. Nem véletlen, hogy a végítélet vagy az apokaliptikus vízió megjelenése szinte mindegyik versértelmezésben központi szerepet tölt be,[2] ugyanis a közlés aktuális ideje és a (fel)mért idő közti mozgás mintegy fordítva: a halálból az élet felé halad. A végidő megállapíthatósága vagy egyáltalán az idő megfordíthatósága mindazonáltal azért marad kérdéses, mert az (csak/is) egy fokozatosan egymásra épülő, egymásból kibomló időiség szerint, a beszédhez képest mért másik időben képzelhető el, ahol a beszédnek múltja és jelene is van. Kányádi versében ezért az is komoly jelentőséggel rendelkezik, hogy melyik szakasz mikor és hogyan követi egymást, mikor ismétlődik újra vagy jelenik meg utoljára. A beszéd szubjektivitáshoz és időiséghez kapcsolt szerkezetének tehát azért lesz kiemelt szerepe a szövegben, mert az eljövendő magára találás lehetősége végső soron az itt és most beszédének része marad.

A befonódó „koszorú” olyan átfordulást, átalakulást jelez, amely a megszólítottat – a jutalom vagy éppen büntetés nyomhagyásának minden pozitivitása ellenére – nem az emberi időből ragadja ki, hanem éppen a keletkezés történésébe írja vissza. Azt, hogy ez a kettő nem ugyanaz, az eljövendőt jelölő deixiseknek (egyszer, lesz majd) a két hasonlattal összekapcsolt működése jelzi. Az első hasonlat ugyanis a beszéd hangoltságából következik, a második pedig ennek kiterjesztéseként is érthető – amennyiben „minden megértésnek van hangulata”.[3] A megszólítást és az eljövendő lehetőséget is uraló asszerciók ugyanis a beszéd aktuális helyzetéről legalább annyit árulnak el, mint magáról a jövő üres horizontjáról. Az „akár e bécsi utca” hasonlata tehát nem annyira az elválasztottságot hangsúlyozza, vagy valamilyen otthonosságot jelöl, mint inkább a szituáció felismerésének tér- és időbeli kiterjesztését. Az „idegenség” és a „hideg” a beszéd elhangzásának, szituációjának következményeként, nem pedig feltételeként adódik. Többek között ezért érdekes, hogy nemcsak az interpretációk nagy része emeli ki a szokatlan, széttartó vagy éppen „polifonikus” modalitást, hanem maga Kányádi is a szituáció nyelvileg „alakítatlan” berobbanásához kapcsolja a Halottak napja Bécsbent.[4] Innen nézve azonban az sem véletlen, hogy a címadás olyan ironikus gesztusként érthető, amely az „idegenség” színhelyét és a helyszín „idegenségét” a kollektív emlékezet egy kiemelt időpontjában, az elhangzó (ön)megszólító beszéddel kapcsolja össze. (Ez alighanem páratlan.) A „koszorúba” történő „befonás” ugyanis az egyéni keletkezés színrevitele mellett úgy jeleníti meg egyén és közösség viszonyát, hogy az emberek koszorújára mint a kommemoráció alapvetően (mégis) személytelen, immár tárgyiasított működésére irányítja a figyelmet. Az elmúlás tematikus megragadása az időpont megjelölésétől az idegenség azonosításán keresztül a „hideg bécsi utcáig” mint atmoszférikus szituációig tart. Ez azonban nem valamiféle asszociatív vagy reflektív logika eredménye, hanem a szubjektivitás időbeli diszpozíciójának (mindenkori hangolt itt és most-jának) „bécsi utcához” kötött felismerése. Az első szakasz másik hasonlata pedig („elgurulsz mint egy villamos / utánad felgörbül a vágány) azáltal magyarázza ennek a felismerésnek az alapvetően múltjellegét, hogy a „koszorú” és a jármű kerekének mintájára felgörbülő sínpár olyan eljövendőt jelöl, amelyben az idő jelölése is feloldódik. A „koszorú” és a „felgörbülő vágány” alaki hasonlósága nem is teheti láthatóvá semmilyen időn kívüliség lehetőségét, ugyanis a két vizuális elem összekapcsolása az önmagára visszahajló időt mint egyedül lehetséges értelmezői szituációt mutatja fel. Az elmúlás itt tehát azért sem azonosítható az időből való kikerüléssel mint valamilyen menetrend esetében, mert az magának az időnek a megszűnésével jár együtt. A „villamos” útja ilyen módon nem adhatja a pályán történő mozgásnak mint a továbbélésnek vagy a visszatérésnek allegóriáját. A „vágány”-ra rímelő, szerkezetileg elkülönülő szakaszok (kutyatej páfrány / tör át a járdán, valamint a „kit érdekel hogy erre jártál”) a „fű kinő utánad” tapasztalatát írják be a szövegbe – megfordítva. A megszólított ugyanis az elválasztottság és a strukturális inverzió által külön is válhat a beszéd kimondásától. Attól, amely a „kit érdekel hogy erre jártál” sorában meg is vonja a megszólalás temporális rögzíthetőségét. Amennyiben a másik megszólítása önmegszólításként érthető, akkor olyan (ön)megjelenítésről van szó, amelyben az én, beszédének folyamatában, önmaga idegenségét vonja kérdőre, azt a félelemként is azonosítható szituációt ismerteti fel, ahogyan az önmagára irányuló emlékezet létre jön. (Ez egyébként a szöveg zárlatában, „a de megkísérthet még a félsz” sorban már feltételes alakban tematizálódik.) Ez nyilvánvalóan – a már említett módon – feszültségben áll a halottak napjához kötődő (szinte rituális) kollektív emlékezeti felszólítással. Nem véletlen, hogy az első szakaszt követően, a „rekviem” hallgatása után, a „gyertya” és „korom” szétválaszthatóságát követően kerülnek elő a „Mert a legárvább akinek / még halottai sincsenek” sorok. Az „árvaság” megértése ugyanis nem a belehelyezkedésen vagy belátáson múlik, hanem a megszólításon keresztüli nyitottság önmegjelenítésén. Ez a nyelv pedig eddig tart. Különböző intertextusok és modális váltások illesztik össze azt a szöveget, amely nem ígér, mert nem ígérhet semmit a megszólalás segítségével, mégis a lehető legteljesebb módon tölti fel a beszédhelyzetet. A legalább húsz szakaszból álló szöveg a mondhatóság terét népesíti be. Az egyes szövegrészeket még akár úgy is lehetne érteni, hogy a halottak napja által „kikényszerített” beszédlehetőségek irányait jelölik, amelyek végül az én hangoltságának szituációjára mutatnak vissza. A saját szöveg oda- és visszafordításai, az idegen nyelvű betétek, valamint a narratív jellegű részek is a „hideg és idegen” bécsi utca tapasztalatához, itt és most-jához térnek vissza. Az „Ahogy a harangok a harangszót / felejtem hamar minden örömöm” sor visszatérése a „wie die glocken ihren schall verloren / felejted hamar minden örömöd” kijelentésében visszhangzik, úgy a megszólítás kettősségének és egyszeriségének történése az önmagaság tapasztalatába beíródó idegenséget viszi színre, ami a vers alaphangulata. A harangszó időbelisége, elválva metonimikus hordozójától, nem az én elvesztésével, hanem annak felejtésével kapcsolódik össze, azonban a variatív ismétlés formulájában a fordítás már a megszólított felejtésébe alapvetően másként lép be. Amíg a megszólítás a harangszót is a felejtéssel rokonítja, addig a megszólított hasonlatában az már az elvesztés, a veszteség (verloren) viszonyában jelenik meg. Éppen akkor, amikor a nyelv távozik a beszélőtől, átalakul a visszatérésben. A hasonlat első előkerülésekor olvasható „hamar” valóban gyorsan bekövetkezik, mintha eleve része volna mindenfajta megszólítás aktusának, már a szöveg elején, a „Befonnak téged is” sorban. Nem véletlen, hogy az „isten dicsőségét” zengő, „semleges hang”: „neutrum”. Ez Kányádi nyolc évvel későbbi, Egy pályatársra című szövegében[5] is hasonlóan jelenik meg, amikor a sírfeliratszerű, megemlékező (?) versben a megfosztott költői szó jelölöjévé válik. Persze, itt nem valamilyen megidéző, esztétizáló jelleggel és tragikus hangoltsággal kerül elő, ahogyan ezt a „Dies irae dies illa / szórhat szikrát a favilla” sorban megjelenő „favilla” mint eszköz és mint hamuvá tétel egybejátszása is az elmúlás felvillanásaként mutatja, vagy ahogyan az Adjon az isten fohászát kifordító és áthangoló „Kezdem megszokni” kezdetű szakasz és a „fohászra is inkább szokásból” sor is jelzi. A vers egy teljesen más jellegű olvasata esetleg még abba az irányba is nyithatna, amely végső soron szintén összefügg a beszédhelyzet hangoltságával, hogy a Mozart-féle Requiem szerkezeti felosztásának mintájára értelmezi a Kányádi-szöveget; egy sajátos intermediális fordításként, amelyet a templomban felhangzó (vagy a templomból kihallatszó) zenemű hív életre a hideg „bécsi utcán”. Akárhogy is: nem biztos tehát, hogy a képalkotás és versszerkesztés avantgarde technikáinak vagy valamilyen asszociációnak tudható be a Halottak napja Bécsben felépítése. Pontosabban: nem az indokolja azt, hogy a „huszadik századi avantgárd montázstechnika kínálta lehetőség teljes szabadságával él a költő”[6]. A szöveg kezdeti szakasza ugyanis arra a töredezett beszédre irányította a figyelmet, amelyet nem annyira egy formapoétikai kísérletezés hozott létre, mint inkább az önmagaság kívülre helyeződésének – (ön)megszólítás általi – lehetősége, amely az „idegen és hideg bécsi utca” atmoszférájából nyeri artikulációjának feltételét.