Szabófalvától San Franciscóig

Részletek

(a borítókép Kántor László portréjának felhasználásával készült)

Nehéz elképzelni, hogy az ember ne a temetőt járja halottak napján. Lehetőleg alkonyat körül már, amikor mindenütt égnek a mécsesek a monstruózusabbnál ridegebb síremlékeken. Persze nem egyedül megy, akár egy kísértet, családostul, maguk is mécseseket gyújtanak, álldogálnak a sír előtt, anekdoták röppennek el talán, kedélyesebb családokban, ha vannak, zsebre dugott kézzel, meleg kabátban bandukolnak, majd visszaülnek az autóba, fűtsél, s azzal el. Kit érdekel, hogy erre jártál.

Aztán Bécs, mint az igazodási pont, a vigyázó szem oda vetül, közel van, mégis nyugat, az is az emlékezésé, ott is bandukol az ember zsebre dugott kézzel, álldogál a segítő Mária utcáján. Kutyatej, páfrány tör át a járdán.

Az újatmondás kényszerét nagyon nehéz ilyenkor elengedni, s különösképp igaz ez egy ennyire emblematikus és alaposan körüljárt, a szó igazi értelmében nagy vers esetén. Nem próbálom tagadni: a menekülés vékony ösvényének a saját (újra)olvasatom vállalása tűnik, annak minden szórtságával, esetlegességeivel, tévedéseivel. Adjad, hogy jó véget érjen.

Fogom a Valaki jár a fák hegyént, a lilás ködfelhős borítójú, Magyar Könyvklub-féle példányt, 2003-mas kiadás. Rögtön az elején ajándékozási bejegyzés, 2004. március 18-án kaptam névnapomra a nagyszüleimtől. Egy lappal beljebb pedig, a 3. javított kiadás felirat alatt a dedikáció: „Pál Sándornak / Édesanyja jóvoltából / sok szeretettel / Kányádi Sándor / bácsi / Szank, 2009. X. 20.“ A tartalomjegyzéknél kikeresem a verset. A Fekete-piros versek végén, a Sörény és koponya anyaga előtt. Nézem egy másik kiadásban, az 1979-es, a Magvetőnél megjelent Fekete-piros versek válogatásában is: a könyv záróköve a vers. Bűn a vég és bűn a kezdet.

Egyedül Bécsben halottak napján, a hidegben, hallgatva egy rekviemet, s ezenközben átzuhan Kányádin, a versbeszélőn, az olvasón, rajtam Bécs, a halottjaim, hiszen szerencsés vagyok, nem vagyok árva, halottaim is vannak, a tengervíz sós íze, Mozart, a víz alól alig hallatszik, Kolozsvár, a repülőgép ablakán kitekintve az otthonom, és én bámulok vissza, egy seregnyi kölyök, akik én vagyok, aztán rabok sorát látom, akiket saját maguk által megásott sírjaikba lőnek, majd nem köszönnek az ismerősök, hiszen nemhogy kézfogás, a köszönés is el-elmarad, Kolozsvár, Küküllő, erről Magyarózd, sokat jártam ott, Kányádi vagy én, nem tudom, onnan való volt Horváth István, a költő, akit elütöttek, a stájer lány, s a német szavak után némi Balassi, mintha egyszerre megszállta volna azt, aki beszél, engem, őt, majd eltűnik, újra a templom, majd vissza a faluba, megvizült hátamon az ing, ezt így soha nem, nem is mondanám, de meg kell tartani, hova tegyem ezt a kifejezést, s végtére is ez Kányádi édesapja, Jézus Krisztus, az éhezés, az éhezés, a tej és a puliszka, Ioan Alexandru Logosza, „Világ végét érintő angyalok / Szárnyaitól szoktál kigyúlni“, szépen visz a hátán a ritmus a vége felé, mint esőben egy folyón, hidrogénatom, elektron, oxigén és proton, neutru-u-um, neutron.

(Ahogy fellapozom Ioan Alexandru Szeplőtelen szerelem című kötetét, a Napjaink költészete-sorozatból (1982), s odalapozok a Logoszhoz (52. oldal) látom, hogy a teljes vers át van véve, ide van téve, bele a Halottak napja Bécsben szövetébe, be van illesztve, mint egy kirakós darabja, mely megnyugtatóan simul belé az egészbe.)

Olvasom, meghallgatom, olvasom, meghallgatom.

A népdalszerű dallamosság, szinte verem a taktust, persze, ez is visz előre, s aztán az áradó futamok, Mozarttól addig az izzadt ingig és tovább, a rideg intézőtől a semmiben való lebegésig. Összesimul a keresztény kultúrával a nyomor, az éhezés és a nélkülözés, egy térben Mátyással az atommag, egy közegben a hideg és a tűzpillangó. És mindenütt ott, mint avarégetés füstje, halottak napján, koszorúk és gyertyák közt, erőlködő novemberi napsütésben a szinte könnyűnek tűnő, békés halál.

A fehérre meszelt oszloptól vajon falas lett a háta? Úgy úszott az a koporsó, mint egy bárka, hermetikusan le volt zárva? Hová ment gyalog Mozart? Vasile Alecsandri vagy Ioan Alexandru? Mi lett a koszos kis kölykökből? Hogy hívták azokat, akik ástak, hogy hívták azokat, akik tüzeltek, hogy hívták azokat, akik elföldelték őket? Június másodikától június másodikáig békét lelt hát Magda? Hogyan kel fel az, aki bután esett el? Mekkora a távolság Szabófalvától (Săbăoani) San Franciscóig^[1] Lehetséges-e, hogy van Isten, és ha igen, miért nem? Két schilling mire elég? És az a kicsi rossz széna? A tej a puliszkával elég vacsora? De ce eu? Hol van hát az a koszorú? Elképzelhető egy olyan bolygó, ahol sosincsenek viharok, csendesség van, s az egész felszíne egy hatalmas óceán, ami ily módon gömbölyű? Milyen atom az, amelyben csupán egy elektron van?

A felvétel, amelyen Kányádi mondja a verset, a Petőfi Irodalmi Múzeum honlapján meghallgatható, 2005. december 5-én készült (mellékes vagy sem: pontosan egy évvel a 2004-es népszavazás után). Az ismerős, kedves hang nem téveszt meg, s az örökérvényűnek és levakarhatatlannak tetsző bon mot sem, ami rögtön eszembe jut, hogy ugyanis a vers az lenne, amit mondani kell. Utóbbi praxisa ez, lefoszlik az egészről a közhely-jelleg, hallom működésben.

A második „dunából tengerbe / ki az óceánra” megváltozik az élőszóban, „óceánba” lesz. Aztán „a gnädige frau nem győzte várni / a kocsi nemsokára visszajön” vége „visszajő” lesz, mi több, azután a „kilépett az utcára / föltekintett a csillagokra / a csillagok épp akkor kezdtek / fürödni a fölérkezett muzsikában / és wolfgang amadeus mozart” szakasz kimarad, vagy átugorja, mindenesetre annyira kompakt és célszerű átvágás, mint egy hajtűkanyar bevétele. A „neutru-u-um” apró megéneklése. A csodálatos franciasággal olvasott lexikoncím és kifejezések, „állj meg világ / sohase érünk utol”, a sohase itt „sohasem” lesz, a „lobbot vet égnek a felhő” „lobbot vet égen a felhő”-vé változik, a békevers előtti sorban eltűnik a „már”: „amikor idáig ér a naptár-igazítással”. Ezek nem hibák, csak hallom és jegyzem, ahogy a vers mondva van. Lehetetlenség.

Hogyan lehet egy nagy verssel foglalkozni? Mindig vissza-vissza térve, rapszodikusan, nekidurálódva, átfogóan és végiggyalulva, ide-oda lapozgatva, ugrálva, lázasan gondolkodva, kijegyzetelve ezt, azt, mindig mást, hátulra, valahova mélyre az agyba raktározva belőle darabokat, az egész derengését. Képeket lapozva, kérdezve, állítva. Ülve, fekve. Napfénnyel szemben. Nem mondom, hogy így, ahogy én tettem, csak így is talán. Sose legyünk egyedül halottak napján. Legalább ez a vers legyen mindig velünk.