Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

A magyar örökség számomra kihívást jelent

Nora Szentiványit Ficsor Benedek kérdezte
Egyszer már fiatal felnőtt koromban meglátogatott bennünket Göteborgban. Huszonéves voltam, a saját lakásomban éltem, ahol büszkén vezettem körbe, ő azonban nem értette, mi szükségem van erre, hát nem akarok férjhez menni, kérdezte. Nincs bennem nosztalgia, nem vágyom az elveszett otthonom után, a szomorúság voltaképpen a nagymamám szomorúsága, amely bennem él tovább.

 

(Blaskó Adrienn felvétele / Scolar Kiadó)

 

Sokáig ő volt az a lány, akinek fura neve van, hosszú ideje azonban már az a nő, akinek nem elég, hogy fura a neve, de ráadásul még svédül is beszél. Nora Szentiványi 1969-ben született Budapesten, szüleivel egyéves korában hagyta el az országot, Göteborgban nőtt fel, húsz éve pedig Norvégiában él. A lakás című, magyarul Patat Bence és Petke Emese fordításában a Könyvfesztiválra megjelenő regényében felidézi a kivándorlás történetét, és emléket állít mindazoknak, akik otthon maradtak. Nora Szentiványival a svéd identitásról, a kommunizmus emlékeiről, a menekültválságról és a magyarságról beszélgettünk.

 

Ficsor Benedek: „Ezzel a történettel nőttem fel. Hogy diktatúrában nem lehet élni” – írja A lakás című könyvében. A szülei számára ez a tapasztalat egyértelmű elhatározáshoz vezetett: elhagyták az országot. De a kivándorlás valóban csak döntés kérdése volt?

 

Nora Szentiványi: A szüleim számára egy döntésen múlott, mivel az apám sportolóként kapott útlevelet, így nekivághattunk az útnak. De elhagyni az otthont, és kilépni az ismeretlenbe, minden helyzetben rendkívül kemény döntés.

 

F. B.: „De én azokra gondolok, akik azt választották, hogy maradnak. Ha ez választás volt egyáltalán. A nem választás mellett dönteni. Maradni, kibírni, kihozni a lehető legjobbat a helyzetből. Maradni a biztonságban” – folytatja a fenti gondolatot elsősorban anyai nagymamájára utalva, aki nem követte a családot, még akkor sem, amikor már megtehette volna.

 

N. Sz.: Többször meglátogatott minket Svédországban, így pontosan tudta, hogy mire mond nemet. Sosem derült ki számomra, miért döntött végül a maradás mellett. Egy idős asszonynak, akit minden Magyarországhoz köt, és nem beszél nyelveket, a költözés talán túl nagy lépés lett volna. Hiszen új életet kezdeni egy másik országban még fiatalon is borzasztóan nehéz, jól láttam ezt a szüleimen, és a környezetünkben mindazokon, akik elmenekültek a hazájukból. Mielőtt Svédországba kerültünk volna, egy évig Bécsben éltünk egy menekültek számára fenntartott szállóban. Az ott lakók közül sokan úgy határoztak, hogy inkább hazatérnek. Nem voltak felkészülve rá, hogy milyen nehéz lesz boldogulni az idegen környezetben.

 

F. B.: És ön gyermekként hogyan boldogult?

 

N. Sz.: Göteborgban, ahol felnőttem, nagyon sok hozzánk hasonló család élt, rengeteg különféle nemzetiség vett körül, ami sokat segített. A többségi társadalom ráadásul minden gond nélkül elfogadta a külföldről érkezőket, a fiatal, tanult emberekben hamar felismerték a lehetőséget. Persze az elfogadásért keményen meg kellett dolgozni, apám mindenféle munkát elvállalt, hogy megéljünk. Számomra kisgyerekként a nyelv volt a legfontosabb, arra törekedtem, hogy jobban beszéljek svédül, mint a szüleim. Hat-hét éves koromban már felismertem az akcentusukat.

 

F. B.: Ettől a ponttól már svédként tekintett saját magára?

 

N. Sz.: Magyar nevem van, és a szüleimmel magyarul beszéltünk otthon, de már egészen korán svédnek éreztem magam. Tíz éves lehettem, amikor rádöbbentem, hogy nem akarok magyar nyelvórára járni, egyszerűen nem szerettem. Gyerekként nehéz megbirkózni a kettős identitással. Amikor Magyarországra jöttünk, a rokonaim mindig úgy fogadtak, hogy haza érkeztem, de én sosem éreztem otthonomnak ezt az országot, hiszen Svédországban nőttem fel és elsősorban svédül beszéltem.

 

F. B.: A nyelv határozza meg az identitást?

 

N. Sz.: Az esetemben igen. De hogy még különösebb legyen a helyzetem, húsz éve Norvégiában élek, a norvég családommal, akik norvégul beszélnek hozzám, én pedig svédül válaszolok. Korábban az a lány voltam, akinek fura neve van, most már az a nő vagyok, akinek fura neve van, és ráadásul még svédül is beszél.

 

F. B.: De a könyvet mégis norvégul írta.

 

N. Sz.: Nagyjából a feléig svédül, akkor azonban a szerkesztőm kérésére megpróbálkoztam a norvéggal, ami nem ment könnyen, mert bár a két nyelv nagyon sokban hasonlít, egy irodalmi szöveg esetében mégis komoly eltérések vannak.

 

F. B.: Egy helyütt a kommunizmus emlékeiről ír, amelyek erősen élnek a társadalomban. A mai napig látja ennek nyomait?

 

N. Sz.: Kislányként alapvető élményem volt, hogy az emberek milyen durvák egymással. Ez a részvétlen keménység szinte reflexként működött, a leghétköznapibb helyzetekben is előbukkant. Ma már ezt kevésbé érzem, ebből a szempontból talán valóban sikerült megszabadulni a kommunizmus örökségétől. Sok dologban azonban még mindig kísért a múlt. Elég csak az aktuális politikai helyzetre tekintenünk, hogy megértsük, milyen nehéz elszakadni a kommunizmus örökségétől.

 

F. B.: Ha már a politikát említette, a magyar kormány előszeretettel hozza fel Svédországot elrettentő példaként a menekültválság kapcsán. A közmédiában egymás után bukkannak fel a bevándorlók miatt hazamenekült magyarok, akik rettenetes, élhetetlen helyként jellemzik a skandináv országot. Önnek is vannak ilyen tapasztalatai?

 

N. Sz.: Svédország rengeteg menekültet fogadott be, az utóbbi években azonban ott is nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet mindenkit válogatás nélkül beengedni az országba. De nem azért, mert a társadalom valamiféle inváziótól rettegne, hanem azért, mert a szociális rendszer csak akkor működik hatékonyan, ha mindenki számára biztosítani tudja a megfelelő hátteret. Hiszen a gondot éppen az okozza, ha nem sikerül megteremteni az alapvető feltételeket, az oktatást, a munkát. Azok a fiatalok, akik autókat gyújtanak fel és összecsapnak a rendőrökkel, nem azért randalíroznak, mert bevándorlók, hanem mert nincs munkájuk és nincs jövőképük. Ezen kell változtatni. Ha kisgyerekként látnak esélyt egy boldogabb életre, felnőve nem fogják felgyújtani a szomszéd kocsiját. Sosem a sokszínűség, az eltérő kulturális háttér okoz feszültséget, hanem a kilátástalanság. Ezért is baj, ha a propaganda félelmet kelt és gyűlöletet szít, hiszen rettegéssel nem lehet megoldani a problémákat.

 

F. B.: Többször felidézi a szövegben, hogy gyermekként Magyarországra látogatva úgy érezte, mintha egy másik világba csöppent volna. Ma is ekkora szakadékot lát a két ország között?

 

N. Sz.: Ma már nem kell, hogy ekkora távolságban legyünk, hiszen ugyanúgy Európában élünk. Egy társadalom közérzete, viselkedése ugyanakkor minden esetben az uralkodó rendszertől függ. A rendszer teszi elfogadóvá, vagy éppen durvává az embereket. Skandináviában igyekszünk párbeszédet folytatni a másikkal, megvárjuk, amíg kifejti a véleményét, aztán válaszolunk. Magyarországon mintha mindenki egyszerre akarna beszélni, túlkiabálva a másikat.

 

F. B.: Minden keserű tapasztalat ellenére mintha mégis némi nosztalgiával beszélne a magyar gyökereiről.

 

N. Sz.: A regény sokkal inkább a gyászról és a szomorúságról szól. Arról a keserű tapasztalatról, hogy a nagymamám és én két külön világban éltünk. Még akkor is, amikor épp együtt töltöttük az időt. Egyszer már fiatal felnőtt koromban meglátogatott bennünket Göteborgban. Huszonéves voltam, a saját lakásomban éltem, ahol büszkén vezettem körbe, ő azonban nem értette, mi szükségem van erre, hát nem akarok férjhez menni, kérdezte. Nincs bennem nosztalgia, nem vágyom az elveszett otthonom után, a szomorúság voltaképpen a nagymamám szomorúsága, amely bennem él tovább.

 

F. B.: A gyerekeit foglalkoztatja a magyar örökség?

 

N. Sz.: Egyelőre nem. Ők turistaként jönnek, Magyarország nem része az identitásuknak. Számomra ez az örökség kihívást jelent, feladatot, amivel meg kell birkózni, számukra egyelőre csupán érdekesség. De a kivándorolt családok harmadik generációjában előbb-utóbb általában feltámad a kíváncsiság az ismeretlen örökség iránt.

 

F. B.: A könyv megírásával sikerült lezárnia magában a múltat?

 

N. Sz.: Ez volt a tervem, amikor belefogtam az írásba, de hiába készült el a regény, a viszonyom a magyarsághoz ugyanolyan komplikált maradt.