Nem véletlenül lettem táncos

Részletek

Furulyás Dórát Sifter Veronika kérdezte

(Jókuti György felvétele)

Furulyás Dórával egy igen intenzív periódust követő nyugodtabb időszakban találkozom – túl van a Tünet Együttes Burok című darabjának, valamint a Biczók–Dányi–Furulyás–Vadas quartett résztvevőjeként készített Tatiananak a premierjén.

Sifter Veronika: Legutóbbi darabod, ahol alkotótársként vettél részt, a Trafóban a Hazai Pályasorozatban debütáló Tatiana. Hogyan élted meg a munkafolyamatot?

Furulyás Dóra: Nagyon élveztem ezt az új közeget, a terepet és a helyzeteket, amikbe kerültünk. Örülök, hogy Anna (Biczók Anna táncos – a szerk.) agyában megfogant ez az összeállás. Igazából 2016-ban indultak el az előkészületek. Mindannyian a Budapest Tánciskolába jártunk, ki a szakközépbe, ki a főiskolára, nagyjából egy időben – valamilyenfajta közös gondolkodás, szemlélet van bennünk. Az ismeretség tehát adott volt. A próbafolyamat elején igen sokat beszélgettünk a női létről, a 30 éves kort követő megbillenésről, a felnőtté érés folyamatáról.  Onnantól, hogy bementünk a terembe, nagyon pontosan meg kellett fogalmazni, hogy mit csinálunk, hogy ez alatt a másik három ember is ugyanazt értse. Az volt a fő szabályunk, hogy bárki bármit mond, mindent ki kell próbálni a gyakorlatban – e nélkül megvétózni nem lehet. Engem személy szerint az érdekelt a darab létrehozásakor, hogy mi az, ami belőlünk közös, összegyúrható, megmutatható, valamint a krízisekkel való megküzdés, az érés, önmagunk felvállalásának folyamata – mindez az alkotói folyamatban is visszaköszönt. A konfliktusos helyzeteket addig rágtunk át, amíg mindenki számára elfogadható volt és ez hosszú távon egy igen áldásos helyzetet teremtett, hiszen amin végigmentünk és letisztáztuk, az tényleg mindenki számára elfogadható volt.  Számomra ez igen jó terep volt a konfliktuskezelés fejlesztésére és a saját álláspontom kifejtésére, megvédésére. A Tatiana nagyon fontos nekem, valamiképp az első „gyermekem” független alkotóként.

S.V.: A pályádat kívülről követve veled kapcsolatban mindig érzékeltem a stabilitást.

F.D.: Belülről nem teljesen ezt élem meg, hiszen amit kívülről látsz belőlem, az a felületem. A belső folyamataim sokkal hektikusabbak, árnyaltabbak.  Mindazonáltal én is érzem, hogy van stabilitás bennem. Nem tudom, hogy ez a személyes struktúrámnak köszönhető-e, vagy a szerencsének, ahogy megélem az életem eseményeit.  Nem tudom, de azt érzem, hogy kitartó vagyok és valami által nagyon támogatott. Talán túlságosan alkalmazkodom és akármi történik velem, igyekszem abból jót kiszedni, de ez eddig egy intuitív működés volt, mert közben kevés tudatosságot éreztem magamban. Ez hátrány távlati célok kialakításánál, ugyanakkor nagyon intenzíven tudok a jelenben lenni. Ami most nagyon foglalkoztat, az az érés folyamata. Mostanra élem meg, hogy tánc már nem szívből szóló szerelem, hanem hivatás. És kezdek tudatossá válni abban, hogy mi az, ami érdekel, mit vállalok, mi mellett állok ki. Ez a mostani időszak, amikor lementek a premierek és művészileg telítődöm, különösen alkalmas arra, fellélegezzek, kitisztuljak és végiggondoljam, hogy mikor és milyen alkotói folyamatba vágok bele és nem mellesleg, mit bír el a családom.

S.V.: Mindig egyértelmű volt számodra, hogy hivatásszerűen táncolsz majd?

F.D.: Mindig is szerettem és jártam táncolni, modern táncra, Jeszenszky-féle jazzbalettre, volt némi kitérőm a hip-hop felé is. Aztán nagyjából 9 éves lehettem, amikor felvettek a Balettintézet „B” osztályába, de mivel az számomra akkor a másodvonalat jelentette, büszkeségből vagy makacsságból (ezt nem tudom), nem mentem el. Elkönyveltem, hogy a tánc hobbi szinten lesz része az életemnek, leérettségiztem és Egerbe jártam tanárképző főiskolára. Itt ismét előjött a kérdés, hogy hol van a tánc helye az életemben? Megtaláltam a Budapest Tánciskola intenzív kurzusának hirdetését, és egy fél évig hétfő–szerda–pénteken jártam fel Budapestre, gyakorlatilag minden nap utaztam. Aztán elindult a főiskola első évfolyama, jelentkeztem és felvettek, ezzel pedig egy teljesen új korszak nyílt az életemben. Egy-két éve élem meg azt, hogy a táncra szakmaként, hivatásként tekintek, de nem kortárs táncosnak, hanem színházzal foglalkozó alkotónak tartom magam. Amit csinálok az nem tisztán kortárstánc technika, és azt gondolom, ez összefügg a Tünet Együttes profiljával, illetve azzal, hogy maga a kortárs tánc is egyre gyakrabban nyúl színházi eszközökhöz.

S.V.: A pályád a kezdetektől fogva összefonódik a Tünet Együttessel. Hogy néz ki most a közted és az együttes között lévő munkakapcsolat?

F.D.: Már főiskola alatt keringtem a Tünet körül, nagyon megfogott, ahogy dolgoztak, jártam workshopokra, tetszett a csapat – kölcsönösen kinéztük egymást. Gyakornokuk voltam, majd amikor elkezdődött volna az együttműködés, teherbe estem. Otthon voltam egy évig, majd két évig dolgoztam, amit egy újabb terhesség és egy év otthonlét követett. Ez a pulzálás jellemezte a kapcsolatot. A Tünetben, körülbelül egy éve azzal a szabadsággal vagyok jelen, hogy projektek mellett köteleződöm el. A főiskola óta velük dolgozom, és nagyon hálás vagyok ennek a közösségnek, de éreztem, hogy némi távolságra és valami másra vágyom, noha még nem pontosan tudom, mire. Éreztem, hogy ki kell lépjek a komfortzónámból és saját motivációt kell találnom. Ehhez még hozzájön az is, hogy van egy elképzelésem a társulati formában való működésről, a társulati létről, de mivel családom van, nem tudok olyan mértékig benne lenni, ahogy szeretnék. Úgy is mondhatnám, hogy nem tudok egyszerre két családhoz tartozni. Ezért most azt gondolom, hogy egyes darabok létrehozásáért tudok felelősséget vállalni. Mindezt felismernem szomorú, mivel a saját korlátaim felismerését jelenti, de jól esik tudni azt is, hogy meddig tart a kapacitásom.

S.V.: Egy ideje szöveges szerepeid is vannak.

F.D.: Amit tudok ez ügyben, azt a Tünetnél szedtem magamra; nem emlékszem arra, hogy lett volna külön beszédtechnika órám vagy ilyesmi. Ez a jó a Tünetben, hogy olyan helyzetbe hoz, ahol hiteles vagy; nem belehelyezkedni kell más bőrébe, hanem annak kell lenni, ami te vagy. Leginkább betanuláskor és prózai szövegeknél vagyok bizonytalan. Először Nagy Andi szerepét és ezzel együtt a szövegeit vettem át az Alibiben, és kellett ahhoz hat-hét előadás, hogy ezek a szövegek rám simuljanak. A Lomtalanítás már egy az egyben betanult szöveg volt. Az Ördög Tamás rendezte Négy fal között előadás volt az első, ahol teljesen kihúzták a lábam alól a táncot és csak a szöveg maradt.  Ráadásul egy olyan karaktert formálok, akit nehezen találok magamban, és érzem a technikai eszköztáram hiányát, hogy befolyásolni tudjam a történteket. Azt hiszem, akkor tudom jól elmondani a szövegem, ha viszonyom van hozzá, ha körülfonja egy komplex esemény- és érzelemháló. Akkor érzem, hogy az én kezemben van a kontroll. Együgyű felismerés, de nemhiába külön szakma a színészet és a tánc. Egyelőre azzal szembesülök, hogy prózai szerepnél a személyiségem nem megy rá a szerepre – le tudom rakni. Ugyanakkor ahhoz vagyok hozzászokva – és ez okozza a konfliktust – hogy, aki a színpadon van, az én vagyok. Ebből fakadóan keletkezik egy hiányérzet, a „kis halál” hiánya. De ugyanakkor felmerül a kérdés, tényleg minden egyes alkalommal fel kell darabolódnl? Egy darab készítésekor eddig számomra megkerülhetetlen volt mélyre menni és magamat szétszedni. Most már vigyázok magamra.

S.V.: Hol van a nálad a határ a színpadon megmutatkozó és a privát lényed között?

F.D.: Ez a határ mostanában kezd foglalkoztatni, eddig ugyanis fel sem merült, hogy van, illetve hogy kell, hogy legyen. Inkább úgy fogalmaznék, hogy tudatosítom magamban, hogy ha bármit kiemelek és színpadra rakok, attól még nem módosul az eredeti struktúrám. Tudom, hogy nem az a felnagyított rész vagyok, hanem mindaz, amiből ezt kiemeltem. És érdekes, hogy tiszta táncnál nincs ilyen – az annyira absztrakt! Azt hiszem nem véletlenül lettem táncos, a test sokkal több értelmezésnek ad helyet. A szavak máshogy hatnak, konkrétak, mélyebbre mennek, talán veszélyesebbek is számomra. Most kezdek velük barátkozni.