Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

A szakma a tréningnadrágban van

Ferencz Krisztinát és Gál Esztert Sifter Veronika kérdezte
Két alkotó, két nő, akik 21 éve, a hollandiai EDDC-ben (European Dance Development Center) töltött közös időszakok óta ismerik egymást. Gál Eszter és Ferencz Krisztina alkotó előadók, táncpedagógusok elmondják, hogy miért fontos számukra a tréningruha, hogyan hoz ma, Magyarországon tető alá egy előadást egy táncos negyven-ötven évesen, és miként gondolkoznak az idén októberben bemutatott Opus 96 továbbjátszásáról.

 

 

(a felvétel az Opus 96 előadás imázsképe)

 

Sifter Veronika: Milyen körülmények között hoz létre ma Magyarországon duettet két, több mint 20 éve előadó-művészeti pályán mozgó alkotó? Magában az előadásban is elhangzik, hogy a darabot a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatásából valósítottátok meg. Az elbeszélés alapján az ilyenkor „szokásos” pályázati rutin rajzolódik ki: a pályázók  nyernek valamennyi pénzt, de ez nem fedezi a teljes költségeket. Hogyan éltétek meg mindezt évtizedek óta pályán levő alkotóként?

 

Ferencz Krisztina: Valóban, 300.000 forintot kaptunk az előadás létrehozására, tiszteletdíjra, kellékekre, jelmezekre, az előadás lebonyolítására az Artusban. A támogatás elnyeréséhez professzionális szakmai hátteret kellett igazolnunk önéletrajzzal, videó linkekkel. Ez az általános gyakorlat az NKA-nál.

 

Gál Eszter: Ebből a pénzből tehát két, huszonkét éve dolgozó pedagógusnak, illetve előadónak kellene megcsinálnia három előadást, amit, ha mind a saját honoráriumunkra költenénk, akkor előadásonként 50.000 forintra  jönne ki, de akkor még nem fizettük ki a munkatársakat, a kellékeket… Én körülbelül hat éve hagytam abba saját együttesi munkámat (Company ST), és ezzel együtt az új előadás létrehozására pályázást is, részben épp ehhez hasonló financiális okokból. Most ebbe a struktúrába visszacsöppenve azt tapasztalom, hogy húsz éve nem változott semmi. Az „adjunk pénzt mindenkinek” elve érvényesül, mi pedig örülünk, hogy kapunk valamennyit.

 

F.K.: Tulajdonképpen „zsebpénzt” kaptunk egy hiteles művészi munka létrehozásához.   Ez a szakmában közismert jelenség. Az előadást igazából a saját életünkből „finanszíroztuk”, a munkaidő a gyerekeinktől, a napi tevékenységeinktől elvett idő... a fizetségünk pedig egyrészt a visszajelzések, másrészt pedig belső alkotói és erkölcsi mérlegünk...

 

G.E.: Ahogy Kriszti megfogalmazta, ez a pénz keretet adott, de nem ebből csináltuk a darabot. A  támogatás abban segített, hogy időnk egy részét erre szánjuk és ez szerencsésen egy időbe esett azzal a hajtóerővel, hogy mindenképp mutassuk meg azokat az élet-pillanatokat, ahol épp most tartunk – a pályánkban, a magánéletben egyaránt.

 

F.K.: Ez még mindig a „csináld magad” mozgalom. Társadalmi megbecsülést tekintve az előadói-művészi tevékenységnek a kortárs szférában még nincs munkaértéke. Az állam azzal is tisztában van, hogy „piaci értéke” csekély, a képző intézményi rendszert felépítve a pályán magukra hagyja képzett alkotók, előadók sorát. Az előadás létrehozása tulajdonképp „luxus hobbi”, rekreációs tevékenység, annak a képessége, hogy ki tudok szakítani egy bizonyos időt az életemből, hogy alkossak. Innen kiindulva legnagyobb mozgató erő a „mindenáron” belső igény, mely életre hív egy előadást. Pozitív értelmezést nyerve „köszönettel” tartozunk a rendszernek, hogy eljuthatunk belső emberi és alkotói határainkig.

 

G.E.: A támogatás egy lehetőséget adott, hogy ránézzünk, hol vagyunk az életünkben, reflektáljunk, amelynek alkotói értéke van. A célunk az volt, hogy kötöttségek nélkül, a közönséggel párbeszédbe elegyedve láthatóvá tegyük a sorsunkat. Ha úgy tetszik, tényleg hobbi, de olyan hobbi, amely mély, alkotói szükségletet elégít ki és egyéb más folyamatokat is beindít.  Nálam például annak felismerését, hogy hiányzik a saját alkotói folyamataimból az, hogy egy előadás születik és mások ránéznek. Jómagam alkotói folyamatnak fogom fel legtöbb tevékenységemet, például a tanítást, mentorálást vagy a szervezést. De ebben a darabban megtapasztaltam, hogy szükségem van az előadásban megélt alkotásra is. Már az tele volt érzelemmel, hogy miként nyúlunk ehhez a lehetőséghez. Egyfelől benne volt annak az energiája, hogy ezt ketten Krisztivel „toltuk” végig. Majd a végén egymásra néztünk, és azt kérdeztük: „ezt miért is kellett? “ Biztos, hogy így kellett? Miért nem kértünk például segítséget? Ha most visszagondolok és megkérdezem magamtól: ezt biztos, hogy így kellett csinálni? Akkor azt mondom magamnak, hogy nem. Szeretném, ha újrajátszanánk, de nem így. Tudom, miért hagytam ott ezt a rendszert.

 

F.K.: Amibe most visszatértünk: mély víz, védőmellény nélkül… a koncepció fokozatosan tisztult le a mostra.  A pályázati anyagot „In Real” címmel adtuk be. Arra kerestük a választ, hogy mi  zajlik most velünk-körülöttünk, hogyan találjuk meg a legletisztultabb formáját ennek közvetítésére, hogy ne essünk bele az öncélúság csapdájába, de engedjünk beleláttatni saját sérülékenységünkbe. Hogyan  alkalmazzuk a külsőségek, valamint a belső késztetések, gondolatok megjelenítésének az összehangolását, megtalálva megfelelő arányérzékkel a „működő” tudatos döntéseket, mind a próbafolyamatban, mind az előadások során egyaránt. Átszűrni magamon a világot, élményeimet és ezt „formába önteni”  számomra  ez az alkotói munka. A „szűrés” maga láthatatlan. Én úgy éreztem az elmúlt pár évben, hogy nem tudok csatlakozni abba a piaci marketing versenybe, aminek a lényege a láthatóvá válás. Az említett „szűrés” folyamata véleményem szerint tehát nem látható, értékelhető. Mindegy, hogy valaki kettő, öt vagy húsz éve „gyakorol”, az NKA zömmel egy kalap alá veszi a különböző ideje a szakmában alkotókat.  Aminek súlya és értéke van, az a marketing és a folyamatos „piacon levés”, a  láthatóvá válás. Azon is gondolkodom, hogy talán az alkotói tevékenységem hozott túl ritkán és kevés gyümölcsöt ahhoz, hogy az áramlásban egyáltalán megjelenhessek... Így aztán abba is hagytam a szakmát, most pedig igen furcsa felvenni újra ezt a kabátot... bocsánat kesztyűt.

 

S.V.: Ha már a ruhadaraboknál  tartunk: az előadásban szereplő ruhák a darab fontos pillérei, melyekhez láthatóan érzelemmel kapcsolódtatok.

 

G.E.: Igen, minden tárggyal, ami a darabba bekerült, nagyon mély kapcsolatot alakítottunk ki.

 

F.K.: Jómagam például tíz éve gyűjtöm a kombinékat – mostanra 40 darab van belőlük, és amikor elkezdtem a gyűjtést, még nem tudhattam, hogy miben lesz szerepük. Ebben a darabban megtalálták a helyüket. A piros szék, amit az egyik jelenetben használok, korábban része volt a SŐT című előadásnak, amit még 2014-ben rendeztem, éppen ebben a térben  Nem csak fizikailag kapcsolnak a korábbi életemhez, hanem az akkori „történet” folytatásává, tényleges lezárásává váltak. A piros kabát pedig az Ulysses nappalija című  darabban volt rajtam, amiben  bohóc voltam.

 

G.E.: Az én fekete kabátom „kölcsönkabát” – Tóth Karesz férfikabátja (Tóth Károly, mozgássérült táncos – S.V.). Elég hosszú volt ahhoz, hogy ne fázzak, fontos volt számomra, hogy Karesztól kaptam kölcsön és hogy egy férfi kabát, ami kifejezi a bennem lévő férfi(asnak mondott)  energiákat. Ugyanakkor jó volt ehhez a darabhoz a kezdő jelenetekben magas sarkút venni, jó volt ennek is megadni a pillanatot – hogy aztán abban folytassuk, ami általános munkaeszközünk – a tréningruha.

 

F.K.: A tréningruha számomra a második bőr.

 

G.E.: Én szinte nem is veszek magamnak új „utcai” ruhát. A tréniggatya az más. A szakma a tréninggatyában van. Mi ebben vagyunk folyton, ebben tanítunk, koreografálunk. Azzal, hogy az egyik jelenetben – mikor csukott szemmel improvizálunk – és a trénigruhámban vagyok, megélem, hogy helyemen vagyok. Ha pucér lennék, az teljesen másról szólna. Ha jelmezben, az is. Én tréningruhában tudok belülről még beljebb kerülni.

 

F.K.: Számomra teljesen új kapukat nyitott, hogy a darabban a saját utcai ruhámat is viseltem. Korábban olyan alkotásokban vettem részt az Artusban, ahol mindig átváltoztam és mindig folyt rólam valami – hol a sár, hol a festék, liszt vagy víz. Ez volt az első alkalom, amikor a civil énemet rakom ki és működik.

 

G.E.: Míg Kriszta jeleneteiben a szöveges részek domináltak, nálam a tánc, hiszen számomra ez a valóság, ez az életem, így a darabban szereplő többi ruhadarab is szervesen kapcsolódik a tánc világához. Az utolsó jelenetekben olyan ruhában vagyok, melyet hat éve kaptam Stephanie Mahertől, aki maga is olyan alkotásokat hoz létre, melyekben elsődleges jelentéstartalmaktól mentes viszonyokat dolgoz ki. Azzal, hogy a tőle kapott ruhát viseltem, magam is arra törekedtem, hogy lefejtsem a darabról a konvencionális jelentéstartalmakat.

 

F.K.: De nem csak a ruhák keretezték a munkát. Eszterrel pillanatok alatt megegyeztünk abban, minek lehetne, van még helye.  Az órából (Gold Beától kaptam, egyik előadásából), benne  a tollból, kőből, és kötélből  álló együttest én ragasztottam, állítottam össze egy korábban Dóra Attilával közös projekt kapcsán,  azóta is ott lóg otthon a falon. Vagy ott volt az előadásban elhangzó Nő című szöveg, Kemény Dávid írása. Ennek története két évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor Rabóczky Judit Rita szobrász egyik munkájában megjelenítettem az egyik szobrot, amiről készült egy film; ez ösztönözte a szöveg megírására Dávidot. Az anyag együttesen  2015-ben a Raiffeisen Galériában tartott kiállítás megnyitón volt látható, hallható. Judit számára is fontos volt, hogy saját életét élve, újraértelmeződve ismét elhangzott ez a szöveg, mivel azt ő is a testrészének érezte.

 

S.V.: Egy telefonos beszélgetés során azt mondtátok, hogy tervben van az Opus 96 májusi utánjátszása, de erről még semmi biztosat nem tudtok.

 

G.E.: Többek között azt sem, hogy mi hol és miben leszünk májusban. Nekem egy univerzális, bármikor felújítható darabom sincs – mindegyik az adott pillanatban szól(t) valamiről.

 

F.K.: Az a kérdés, hogy az előadás általunk lerakott keretei mit tesznek majd később lehetővé számunkra.  Mindazok az oszlopok, amiket leraktunk magunknak – a ruhák, a tárgyak vagy Kemény Dávid szövege – mind arra szolgálnak, hogy aztán szabadon létezhessünk ebben a térben.

 

S.V.: Az előadás elején felszólítjátok a közönséget, hogy jelenetről jelenetre mozogva más-más helyet foglaljanak el hordozható székeiken, tehát nemcsak ti járjátok be a teret, hanem a nézők is.

 

G.E.: Ez már a próbafolyamat elejétől egyértelmű volt számunkra. Nem a tér megosztása volt az elsődleges célunk, hanem az, hogy egy olyan folyamatot generáljunk, ahol a nézők folytatják,  amit mi előadóként elindítunk. Ami előadásról előadásra megszületik, az a mi közös munkánk. Az a nagyon aktív részvétel és figyelem, amivel mi a térben dolgoztunk, csak úgy jöhetett létre, hogy velünk voltak a nézők a saját intenzív figyelmükkel. Ez az alkotói folyamat a nézőkkel történő kommunikációban ért meg. Hiszem, hogy a művészet nem öncélú. Nem a magunk szórakoztatására csináljuk, hanem átszűrjük magunkon a valóságot és a nézőkkel közösen hozzuk létre az előadást.

 

F.K.: Ami számomra érdekes volt ebben a folyamatban, az az előadás és az előkészület aránya. Hogy milyen hosszadalmas és komplex folyamat vezetett oda, hogy aztán az Artusban ebben a hetven percben megtörténhessen valami. És ezek után ott a kérdés, hogy vajon eljön-e újra annak a pillanata, hogy ezt az előadást megcsináljuk? Miért volt az, hogy most ekkora súlya volt annak, hogy megmutassuk, hol tartunk épp a saját jelenünkben, közösen és külön-külön, a saját életpillanatainkban?

 

G.E.: Fontos volt annak megtapasztalása, hogy nekünk már nem kell olyan darabot csinálni, hogy a következő pályázatot is megnyerjük. Emlékeztetnünk is kellett magunkat, hogy senki elvárásának nem kell megfelelnünk. Felszabadító, hogy ennyi idősen van egy tudásunk arról, hogyan működünk a színpadon és hisszük, hogy a munkánknak értéke és helye van. Azt látom, hogy a pályánkon minden állomásnak megvan a szépsége. Annak is, ha az iskolából frissen kijött alkotóként keresem az utam, és ennek az örömmel és bizalommal teli alkotói folyamatnak is, 50 évesen.  Azzal együtt, hogy senki nem hív minket, hogy csináljunk már előadást. De az előadásnak helye és ideje van, mert mi érte mentünk és létrehoztuk.