Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Nem a szenvedést szántam műalkotásnak, hanem az ahhoz való viszonyulást

Horváth Veronikát Ayhan Gökhan kérdezte
A rögtönzés társas interakció. Mikor kimegyek a színpadra, fogalmam sincs, mit fogok csinálni fél perc múlva – a közös valóságot a partnerrel, egymás ajánlataiból építjük fel. Számomra a kapcsolatot a költészet és az impró közt az jelenti, hogy bármilyen inger lehet katalizátor, bármi beindíthatja az alkotási folyamatot. Ugyanakkor az ilyen típusú színpadi jelenlét és az irodalmi alkotás más energiákat és működést igényel. Mindkettőre szükségem van.

 

 

Ayhan Gökhan: A könyv megjelenése óta hányszor olvastad újra a verseidet? Ennyi idő távlatából azonosulsz még velük, vagy sikeresen eltávolodtál tőlük?

 

Horváth Veronika: A könyvbemutatók, szerzői estek jó alkalmat biztosítanak arra, hogy újra és újra szembesüljek vele, mit műveltem. Idegennek semmiképpen nem mondanám az anyagot, noha vannak benne olyan versek, amelyek megírása óta több év is eltelt. A kötet legfrissebb, utolsó ciklusa dolgozott még bennem pár hónapig, a szerkesztési munkálatok után is született néhány kötethez kapcsolható vers, de most más foglalkoztat. Többek között az érdekel, hogy lehet az elfogadást, hétköznapi örömöket giccs- és közhelymentesen megragadni.  

 

A.G.: Sok ütős sor található a szövegekben. Találomra idézek néhányat: „korán sötétedik. nem jókor.”, „beláthatatlan következményekkel járok.”, „másfél liter. / épp ennyi magzatvíz férne belém.”, „a mozdulatlanság éppúgy veszteség.” Nagy anyagból kerültek kiválasztásra a szövegek? Mennyi időt töltöttél húzással-javítással?

 

H.V.: 2009 óta jelennek meg verseim irodalmi folyóiratokban, szóval nyolc év anyaga állt rendelkezésemre. Nehéz intervallumot behatárolni, hogy mettől meddig dolgoztam a könyvvel. Nem akartam mindent megmutatni, íveket kerestem a kezdetektől fogva, aztán úgy alakult, hogy egy új témakör is kirajzolódott. Szerkesztőimmel, Szőllőssy Balázzsal és Király Farkassal, valamint a kötet tervezőjével, Szabó Imola Juliannával harmonikus és – talán mondhatom, hogy kölcsönösen – inspiráló alkotási folyamatban vettünk részt. Volt időnk, mindenre annyi, amennyi kellett. Hálás vagyok ezért.

 

A.G.: Ha jól tudom, színházzal is foglalkozol. Látsz összefüggést a két világ között? Hatott az egyik a másikra?

 

H.V.: A színházon belül jelenleg improvizációval foglalkozom, az IttÉsMost társulat játszója vagyok. A rögtönzés társas interakció. Mikor kimegyek a színpadra, fogalmam sincs, mit fogok csinálni fél perc múlva – a közös valóságot a partnerrel, egymás ajánlataiból építjük fel. Számomra a kapcsolatot a költészet és az impró közt az jelenti, hogy bármilyen inger lehet katalizátor, bármi beindíthatja az alkotási folyamatot. Ugyanakkor az ilyen típusú színpadi jelenlét és az irodalmi alkotás más energiákat és működést igényel. Mindkettőre szükségem van ahhoz, hogy teljes embernek érezzem magam.

 

A.G.: A kötetben az utazásélmény is reflektált módon jelenik meg. Hogyan definiálnád az utazást? Honnan számít valami utazásnak, létezhet-e egyhelyben utazás?

 

H.V.: Az utazás nekem belső élményként fontos: miközben bámulok kifelé az ablakon, szabadon áramlanak az érzések és gondolatok. Látszólag semmit sem csinálok, mégis fontos dolgok történnek bennem.  A-ból B-be el lehet jutni fizikai szinten úgy is, hogy ez a belső élmény elmarad. Sajnos ezt a „semmittevést” fizikai értelemben vett haladás nélkül nehezen engedem meg magamnak. Mozgás közben könnyebb a megfelelő állapotba kerülni, a kocogás például jó alibi.

 

A.G.: Összekapcsolódhat a térben történő utazás a múltban, az elődök életében tett utazással?

 

H.V.: Persze, hiszen minden átjárható... Különösen izgalmas belegondolni, hogy azok a terek, utcák, amiken áthaladok, milyen történeteket hordoznak magukban, milyen életutakat és személyes viszonyulásokat rejteget egy-egy helyszín.

 

A.G.: Tamás Zsuzsa verseskötetében, a tiédhez hasonlóan, szintén helyet kap a test kitettsége, fájdalma, már-már megalázó helyzete. A test szenvedése is működhet műalkotásként? Ha most elvonatkoztatunk a jézusi szenvedéstörténettől.

 

H.V.: A test szenvedése önmagában nem jelent számomra műalkotást, a kiszolgáltatottsággal kapcsolatos emberi kérdések érdekelnek. A verseimben a test megalázó helyzete főleg nőgyógyászati problémákhoz kötődik. Bár az elmúlt évszázadban sokat haladtunk előre, ez a téma még mindig tabunak számít. Lehet beszélni rákról, demenciáról, cukorbetegségről, de a „női bajok” még mindig valami misztikus ködbe vesznek, noha az érintettek száma jóval nagyobb, mint gondolnánk. Amikor az utolsó ciklus ehhez kapcsolódó versei szób kerültek a könyvbemutatókon, figyeltem a közönség reakcióját: sokan nem tudják, hova nézzenek, zavarba jönnek, kellemetlenül érzik magukat. Ez érthető, ugyanakkor nem gondolom, hogy így kell lennie: ha titkolózás helyett felszámolnánk az általános tájékozatlanságot az endometriózissal, méhnyakrákot okozó vírusokkal, vagy a PCOS-sel kapcsolatban, sokak életminősége javulna. A civil életben és a költészetben is nehéz megtalálni azt a nyelvet, amin érvényesen meg lehet szólalni ebben a témában, ami nem orvosi szakzsargonból és nem is trágár kifejezésekből áll. A szégyenérzet sem segít: talán ennek feldolgozására tettem kísérletet. Nem a szenvedést szántam műalkotásnak, hanem az ahhoz való viszonyulást.

 

A.G.: „mikor a tengerre gondolok / fejemben vonatok robognak”. „Nem én mondom / hanem a tenger” – írod egy-egy versedben. A tenger egyszerre keltheti a parttalanság és a biztos pont érzését. Családmetafora, identitásszimbólum is nálad a tenger?

 

H.V.: Ha identitásszimbólumot keresünk a szövegekben, inkább az öregapám lámpását mondanám. (A gyermekláncfű bóbitás változatát hívjuk így, mikor a virágzaton megjelennek a fehér, repülőszőrös magok.) A tenger valami más, valami behatárolhatatlan, az áramlás és változás tere. Összeköt és szétválaszt, átmos, csiszol, formát ad és formát vesz el. Az én tengerem fiktív, egyetlen valós tapasztalatom van: gyerekkoromban jártunk egyszer az Adrián. Ezt a régi tengerélményt azóta sokszorosan felülírták a belső képek és a képzelet.

 

A.G.: Nemrég Isztambulban jártál egy költészeti fesztiválon. Arrafelé is van tenger…

 

H.V.: Na, igen, újra láttam egy tengert. Delfineket és medúzákat is. Áthajóztunk az ázsiai oldalra, szóval életemben először elhagytam a kontinenst pár órára. Kiléptem a szokásos tereimből. Ez volt életem első repülése, életem első olyan tapasztalata, amikor más kultúrába kóstolhattam bele. Kitágult a világ. A fesztiválon török házigazdáink mellett több ország fiataljai vettek részt, érkeztek vendégek Marokkóból, Portugáliából, Olaszországból, Azerbajdzsánból, Szíriából, Líbiából, Boszniából, Macedóniából, Izlandról, Irakból, Írországból. Én az isztambuli csapatba kerültem, de négy másik városban is zajlottak párhuzamosan programok, Gál Soma például Gaziantepben és Konyában járt.  Panelbeszélgetésen, rendhagyó irodalomórákon és felolvasásokon vettünk részt. A nyitó ünnepélyen elénekeltem egy dunántúli népdalt, az ami nem akarok című versemben szerepel. Ettől kezdve szinte mindig kérték, hogy olvassak olyan verset, amiben szerepel magyar népdal, és énekeljek. Az érdeklődés, egymás kultúrája iránti nyitottság remek élményekhez vezetett. Készült egy kiadvány is a fesztiválhoz, ebben török és angol nyelven olvasható egy versem. További fordításokról is beszélgettünk, kapcsolatban maradtam az új ismerőseimmel – szóval a fesztivál elérte célját, sikerült közelebb hozni egymáshoz a különböző országok fiatal alkotóit. Remélem, hogy az új élmények okozta lelkesedés lecsengése után is kölcsönösen hasznosnak bizonyulnak majd ezek a találkozások.