A műfordítónak három kontextust kell szem előtt tartania

Részletek

Mihók Tamást Kemenes Henriette kérdezte

(galéria nyílik)

Mihók Tamás 1991-ben született Nagyváradon. Kinde Annamária-díjas, kétnyelvű költő és műfordító. Az alap- és mesterképzést a Nagyváradi Állami Egyetem román–angol szakán végezte, majd ösztöndíjasként az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult. Jelenleg a Marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem filológia karának ösztöndíjas doktori hallgatója. 2015-től vesz részt a Magyar Fordítóházban rendezett magyar–román műfordítói szemináriumokon. Nagyváradon az évente megrendezett fordítói műhely főszervezője. Fordításai jelentek meg Krusovszky Dénes és Balázs F. Attila verseiből, illetve Constantin Virgil Bănescu és Radu Vancu román költők írásaiból. Számos magyar és román szerző verseit tolmácsolta különböző folyóiratokban. Eddig négy verseskötete jelent meg, három román, egy pedig magyar nyelven.
 

Kemenes Henriette: Saját versesköteteid mellett több könyvet is fordítottál. Melyek ezek? Mikor kezdődött a fordítói munkásságod? 

Mihók Tamás: Amikor Budapestre kerültem Erasmus ösztöndíjjal, az ELTE román tanszékén több kurzuson is vitattuk a műfordítás hasznosságát, egy-egy mű milyenségét és minőségét, megjelenése idejét mindkét irodalom nyelvén. Már akkor nagyon érdekesnek tűnt az a folyamat, amin a műfordítónak át kell esnie ahhoz, hogy a mű idegen nyelvbe való átültetése csaknem kifogástalan legyen. Az efféle dialógusok nem egyszer folytatódtak az egyetem folyosóin, ahol legtöbbször egyik évfolyamtársammal, akinek már akkor megjelent románul egy novellája kötetben, próbáltunk megfeleltetni egy-egy szószerkezetet, kifejezést vagy épp regisztert. Akkor még alig töltöttem be a 20-at, úgyhogy innen nézve fontos volt a lavinaszerű tapasztalatgyűjtés. Aztán ugyancsak általa ismerkedtem meg a Syllabux kiadó stábjával és kiderült, hogy mivel indítottak nemrég egy román irodalomra fókuszáló kötetsorozatot, szívesen bevennének engem is a projektbe. Figyelmembe ajánlották az NKA külhoni magyarok számára meghirdetett pályázatait. Nagy örömömre én is egyike lehettem a szerencsés nyerteseknek, így született Constantin Virgil Bănescu versantológiájának magyar változata, a Selyemfal.

K.H.: Több fordítói workshopon is részt vettél már. Mik a tapasztalataid ezekkel kapcsolatban?
 

M.T.: Ez így van, mégis ami a műfordítói mesterség fortélyainak elsajátítását illeti, a legelső igazi workshopomnak az említett Selyemfal című kötet szerkesztőjével való első szöveg-összevetést mondanám. Nagy Lajos egy rendkívül tehetséges és tapasztalt (nem túlzás, ha azt mondom: hivatásos) tolmács és szerkesztő. Javaslatai nélkül valószínűleg még mindig az alapoknál tartanék. Utána következtek a George Volceanov koordinálása alatt lebonyolított műfordítói szemináriumok Balatonfüreden, illetve szülővárosomban, Nagyváradon, ahová külön örömet jelentett meghívni őt. A szemináriumok jó alkalmat adtak arra, hogy megfigyeljük egymás fordító munkáját és szövegmegközelítési módját. Legjobban talán az interkulturális eszmecseréket élveztem.

K.H.: Magyar az anyanyelved, mégis túlnyomórészt románul írsz. Ez már az elejétől így volt, vagy útközben történt a váltás? Mesélj erről egy kicsit.

M.T.: Erdélyi magyar családból származom, ebből kifolyólag kiskoromban magyar versikéket írogattam. Négy évesnél nem lehettem több, mikor megkomponáltam első saját nótámat, ami azért volt érdekes, mert a végtelenbe nyúlt: „Egy zéró, egy zéró, egy kicsi, kicsi zéró, nem is baj, hogy olyan kicsi, mert egy, egy egy, egy kicsi, kicsi egy, nem is baj, hogy olyan kicsi...”. Ezzel a bugyuta kornyikálással kergettem őrületbe szüleim nap mint nap. Majd román tagozatra írattak, és ezt a döntésüket mai napig sem bánom, hiszen csakis ennek köszönhetően már kamaszkoromtól fogva két nyelvet beszélek anyanyelvi szinten. A váltás észrevétlenül történt, gimnáziumos éveimben, amikor beleszerettem a román modernista költészetbe, kiváltképp Bacoviába (magyar megfelelőjeként Ady Endrét szokták emlegetni). Persze ez több udvarlási lehetőséget is nyújtott, nem szégyellem megvallani, hogy ezt a lehetőséget sem hagytam figyelmen kívül annak idején. A kilenc-tizenkettőt a legszigorúbb nagyváradi gimnáziumban végeztem, egy olyan intézményben, ahol egy matektanárnőn kívül mindenki román ajkú volt. Bár csaknem hibátlanul beszéltem az ország nyelvét, a xenofób ösztályfőnöknőm legtöbbször gúnyosan szólított meg. Az egész osztály kacagott mikor Debrecennek hívott, annak ellenére, hogy semmi genealógiai közöm sincs ehhez a városhoz. Egyidőben ezzel a kellemetlen eseménnyel megszerettem a román irodalmat, ezért kitűztem célul, hogy jelesre érettségizem románból. Bár kevésen múlt, hogy ez nem így történt, mégis én kaptam a legnagyobb jegyet az évfolyamból.

 
K.H.: Milyen kritérium szerint választod ki a műveket amiket lefordítasz?

M.T.: A műfordítónak három kontextust kell szem előtt tartania: 1) milyen értékeket képvisel a mű a saját kultúrájában, 2) milyen művek léteznek már a célnyelven, melyek képesek felvezetni a mű értékeit, megkönnyebbíteni a megértését, azaz támpontként szolgálni egy új irodalmi szférában, illetve 3) a nyelvezet lefordíthatósága. De mindez nem ér semmit, ha a műfordító nem élvezi az olvasmányt és nem képes teljes mértékben ráhangolódni. Ezért célom, hogy csakis a kedvenc szerzőim műveit fordítsam.

K.H.: Melyik fordítás vagy fordítási folyamat volt számodra a legemlékezetesebb?
 

M.T.: Szerencsére több ilyen eufórikus tapasztalatom is volt. Jelen pillanatban talán azt nevezném a legemlékezetesebbnek, amikor Lovasi András (a Kispál és a Borznak írt) dalszövegeit fordítottam le román nyelvre. Kevés, ha azt mondom, hogy lehetetlen visszaadni az eredeti feeling-et, hiszen olyan szövegek, mint a Húsrágó, hídverő, Dal teázáshoz, Zsákmányállat vagy Zár az égbolt csupán Lovasi színpadi attitűdjével teljesek. Maguk a fordítások prozódiailag és szemantikailag is körülbelül 95%-ban hűségesek maradtak az eredetihez, ami reményt ad arra, hogy egy szép napon besétáljak a nagyváradi színház kulisszái mögé, és feldobjam a román társulatnak a Lovasi-fordítások színpadra vitelének ötletét.

K.H.: Milyen hasonlóságokat és különbségeket emelnél ki a magyar és román irodalmi nyelv között? Gondolok itt például nyelvi, irodalomtörténeti, társadalmi, geopolitikai dolgokra.
 

M.T.: Számomra egy nagyon izgalmas téma az, hogy miben cseng össze vagy miben különbözik a két nemzet lírai nyelvezete, illetve, hogy ez a különbség nyelvi vagy inkább kulturális okokra vezethető-e vissza. Kapásból megemlítenék néhány tényezőt, ami a magyar költészet formaiságához, univerzális hangvételéhez, konzervatívabb regisztereihez, illetve a román líra rendhagyó igyekvéseihez fűződik. 1) Szabad-asszociatív poétika – ami a vers okságát illeti, a múlt század eleji avantgárd-költők befolyása (Tristan Tzara, Ilarie Voronca, Ion Vinea, Sașa Pană, Gellu Naum, Gherasim Luca stb.) a kortárs román költészetben kiváltképp érzékelhető, míg a magyar táborban (például Kassák nyoma) kevésbé. 2) Ugyancsak egyfajta formaiság-elhárító kultusz révén, a román költészetben a központozás hiánya már a nyolcvanas-kilencvenes évek költőnemzedékétől kezdve természetessé vált, miközben az is igaz, hogy egyes szerzők ezt a technikát csak alternatívaként használják. 3) A két nyelv gazdagsága külön szófajok kiemelése által nyilvánul meg. Ami a magyar lírában mai napig működik (temérdek birtokos jelző, genitivusos metafora, illetve ellentétes kötőszó), a románban idejét múlta. Ugyanakkor a román szószerkezetek, ha enyhén is, de tágabb „szóhálózatra” képesek, míg a magyar lírai nyelvezet előnye az összetett szavak érvényesítése, ezekre főleg címekben és különböző trópusokban kerül sor. 4) Egy másik szociokulturális tényező, a nemzeti önkép. Sajnos még az értelmiségi román közegekben is a „román” szó elsődleges értelme (pszichológiai ágon) pejoratív és ironikus, míg a magyar ember, ha többé-kevésbé is, de megpróbál méltón bánni hovatartozásával és inkább csak konstruktívan bírálni azt. Ezért a román irodalmat átszeli egyfajta balkán humor, illetve önirónia és szarkazmus, miközben a magyar irodalmi humor körültekintőbb és játékosabb. A hasonlóságok pedig nagy részben abban rejlenek, hogy mind a két ország nemzeti öntudatában még mindig ott lappanganak az elnyomottság utótünetei (ami, hozzátenném, kiváló teret ad az expresszionista és vallomásos költői regisztereknek).

K.H.: Mesélj egy kicsit a Cuticulum-ról!
 

M.T.: A Cuticulum vitae az első és egyben az egyetlen magyar nyelvű verseskötetem. Románul írtam, mint legtöbb versemet, majd lehetőségem adódott kiadni magyar nyelven is. Nagyon közel érzem magamhoz ezt a kötetet és annak szerkesztőit és lektorait, név szerint: Závada Péter, Balázs F. Attila, illetve te magad. Címét a „kutikula” szó ihlette, mely egy bizonyos védőrétegre utal, amivel a költészet képes bevonni alkotóját.

K.H.: Milyen műfordításokon dolgozol most?
 

M.T.: Závada Péter lírájából eddig több román folyóiratban is közöltem fordításokat. Ezeket szeretném hamarosan (remélhetőleg jövőre) egy önálló kötetbe gyűjteni. Ugyanakkor a kései román szürrealista költészet legkiemelkedőbb alkotóját, Gellu Naumot fordítom. Azon kívül, hogy a kedvenc költőm, szerintem ő a kortárs román költészet atyja. Naum olyan avantgárd elemeket vezetett be a költői nyelvezetbe, melyek más közép- és kelet-európai országok irodalmában sokkal enyhébben körvonalazódtak.

K.H.: Kedvenc műfordításod a Kétezres nemzedék című antológiából?

M.T.: Dmitri Miticov Kleine kamera című verse. Így szól magyarul:

A navigációs rendszer

figyelmeztetett hogy kleine kamera.

Szét is néztünk izgatottan,

de kleine kamera sehol, csupán

kerítésre szúrt teherautó-

gumik és vészkijáratok.

Kleine kamera, kleine kamera,

mi a szándékod velünk?

A reggelit, mint a sáskák, mindet

felzabáltuk. Nézd, maradt kis vaj az arcodon,

és le akartam törölni, de nem vaj

volt, hanem egy apró napfénycsík,

mely beszűrődött a rolón keresztül.

Napfénycsík, mit akarsz,

napfénycsík, velünk csinálni?

Prágától 15 kilométerre, a fenyőerdőből kiröppent egy káposztalepke majd

a kocsi előtt finoman átrepült az első sávról a másodikra.

Lepke, mit akarsz csinálni

lepke, mit akarsz

lepke?