Csak azt használom fel, ami mély nyomot hagy bennem

Részletek

Pass Andrea rendezőt, drámaírót Adorján Beáta kérdezte

(Nagy Gergő felvétele)

Adorján Beáta: Egyetemista korodban Leonardo Ösztöndíjas voltál Londonban, és ez idő alatt rendeztél először. Az ottani képzésen belül adódott erre lehetőség? Mit vittél színre, és miért éppen azt választottad?

Pass Andrea: Roehamptonban az elméletet úgy oktatták, hogy gyakorlati feladatokat is kaptunk. Volt egy kurzusunk, amit egy rendező vezetett, Lee White. Brook, Wilson, Lepage „módszereiről” tanultunk, a Hamlet-rendezéseiken keresztül, tehát a téma adott volt. Természetesen nem kellett az egész darabot megrendeznünk, motívumokat ajánlott a rendező, például Hamlet és apja szellemének első találkozását. Kis csoportokban dolgoztunk, és bár nem volt bennem rendezői ambíció, mégis azok az ötletek valósultak meg, amiket bedobtam, egyszer csak abban a helyzetben találtam magam, hogy rendezem a többi hallgatót. Egy szüzsé született meg így a Hamletből, amiben a vizsgált rendezők eszközeit próbáltuk ki, és ilyen formán magamat is, rendezőként.

A.B.: Hogyan fordultál az írás felé?

P.A.: Az egyetem után Győrben stúdiós színjátszókkal dolgoztam epikus műveken, amiket mindenképp át kellett dolgozni. Mivel nem volt dramaturgom, a kényszer szülte, hogy én írjam színpadra a szövegeket, egyre több saját jelenet is született közben, tehát itt sem volt bennem egy vágy vagy elhatározás, hogy na, most dramaturg vagy író szeretnék lenni, szinte teljesen úgy talált meg ez a dolog, ahogy a rendezés.

A.B.: Rendezőként mindig saját darabban gondolkodsz?

P.A.: Ma már azt mondhatom, hogy igen, elsősorban saját darabokat rendezek, és szeretném, ha ez túlnyomórészt így is maradna. De nagyon nehéz egy évadon belül három-négy saját történetet megírni, idén három darab is született, de ezt hosszú távon elképzelhetetlennek tartom. Ezért is vállaltam most el a PanoDráma felkérését, hogy verbatim színházat rendezzek. Ehhez azért is van kedvem, mert mai, élőbeszéddel dolgozunk. Ugyanakkor a jövő évadban egy klasszikus darabhoz nyúlok, Musset Lorenzaccioját írjuk át Gimesi Dórival. Itt a téma volt magával ragadó, amivel most égető fontosságú foglalkozni, és ha már van egy darab, ami a hatalom túlkapásairól szól, miért is ne dolgoznánk ezzel a szöveggel?

A.B.: Mennyire választható szét számodra az írás és a rendezés?

P.A.: Van, hogy előre megírok egy darabot, de olyan is előfordult már, hogy a próbák során születnek a jeleneteken. Rendezőként ez kétféle munkamódszert jelent, az utóbbinál gyakran a rendezői ötletek előrébb járnak, ezek generálnak bizonyos jeleneteket, talán több a formai megoldás ezeknél az előadásoknál. Az biztos, hogy le tudok válni a saját szövegeimről olyan értelemben, hogy nagyon is kritikus vagyok velük szemben. Fel tudom mérni, ha egy jelenettel probléma van, és nem próbálom menteni azt, amit adott esetben érdemesebb átírni. Szerintem a színészek is elfelejtik a próbákon, hogy a szerző ül velük szemben, ami nagyon jó, ez máshogy nem is működhetne igazán.

A.B.: Ha nem saját darabot rendeznél, mit választanál?

P.A.: Ezen nem igazán szoktam gondolkodni, inkább mindig egy új történeten töröm a fejem. De ha mondanom kell egy darabot, az a Lear király. Mindig is a kedvenc Shakespeare drámám volt, és egyre több közöm van ehhez a történethez. Most, hogy feltetted ezt a kérdést, el is kezdett bennem érlelődni ez a gondolat...

A.B.: 2008-ban még létezett Budapesten a Király utcában a Sirály nevű kultikus hely, mely egyszerre volt kávézó és kulturális színtér. Itt volt a Bret Easton Ellis regény alapján készült A vonzás szabályai című produkció bemutatója, melyben először jegyzed magad író-rendezőként.  Hogyan született ez az előadás? Milyen kihívások adódtak, akár a megírás, akár a rendezés során?

P.A.: Hitchcock mondta, de nem pontosan idézem, hogy csak azt hagyta meg az adott alapműből (amit feldolgozott), amire első olvasás után emlékezett. A mai napig így vagyok akár egy-egy téma kutatásánál is, csak azt használom fel, ami mély nyomot hagy bennem, nem is nagyon készítek jegyzeteket. A vonzás szabályainál ugyanez történt. Azokat a szálakat emeltem ki, amik első olvasásra magával ragadtak, és aztán szabadon jelenetté alakítottam őket, a végeredmény pedig az lett, hogy több volt benne a saját szöveg, mint a regényből kiemelt dialóg. Az egésznek, hogy úgy mondjam, nem volt tétje, öröm munka volt, amit mindenki szerelemből csinált. Akkor még nem tudtam, hogy én valóban rendező leszek, hogy egyszer ez lesz a hivatásom. Akkor kerültem Pintér Bélához asszisztensként, inkább ez jelentett kihívást. Hogy azok után, amiket tőle láttam, akarom-e folytatni, van-e értelme? A vonzás után jó pár évig nem is rendeztem semmit.

A.B.: A DOB1 írócsoport tagja is voltál, melynek nevéhez két szöveg is fűződik: A 214-es fiola, 9-es terv a világűrből. Hogyan alakult meg ez a csoport, illetve hogyan lettél ennek a tagja? Mindkettőben társszerző voltál? Hogyan kell elképzelni egy ilyen munkafolyamatot, ahol több szerző dolgozik egy szövegen?

P.A.: Amíg nem rendeztem, a CEU-ra jártam forgatókönyvírást tanulni, de nem azzal a céllal, hogy filmmel foglalkozzak, inkább az írás gyakorlása miatt jelentkeztem, meg hogy ne pörögjek ki teljesen az alkotói folyamatból. Ott kialakult egy baráti kör, akikkel a kurzus befejeztével szerettük volna ezt valamilyen formában folytatni. Ekkor kerestük meg Kárpáti Pétert, hogy lenne-e kedve velünk foglalkozni, és volt neki szerencsére. Ez a dolog évekig tartott, hívtunk más írókat is kurzust tartani. Aztán egy-egy közös témát kiválasztva jeleneteket írtunk, amiket valamilyen dramaturgiai ív mentén fűztünk fel. Ez egyébként tök jól működött, főleg azután, amikor nagy nehezen megegyeztünk az adott téma megírásának a szabályaiban, lefektettük a történet alapját, a jelenetek szerkesztése már nem annyira nehéz feladat. Inkább az volt kényes része a munkának, amikor szelektálni kellett a jelenetek közül, nem mindenki fogadta el a kritikát. Aztán egyre többen kaptunk színházi feladatokat, ami ahhoz vezetett, hogy egyszer csak nem jártunk össze.

A.B.: A DOB1 írócsoport szövegeit Laboda Kornél rendezte. Íróként részt vettél-e a próbafolyamatban, ilyen esetben hogyan dolgozol együtt a rendezővel?

P.A.: Szabad kezet adtunk Kornélnak, azért is, mert már korábban is foglalkozott velünk, volt egyfajta bizalom, és nagyon pontosan értette, érezte a jeleneteinket.

A.B.: Hogyan kerültél a Szputnyik Hajózási Társasághoz, illetve amikor az megszűnt, hogyan alakult meg a Mentőcsónak Egység, melynek most is alkotó tagja vagy?

P.A.: Bodó Viktor hívott fel, épp asszisztenst keresett, és mivel ez egy kicsi szakma, gondolom, megtudta, hogy már nem dolgozom Bélánál. Nagyon hálás vagyok neki, mert később felismerte, hogy tovább kell lépnem, és amikor kirajzolódott, hogy a Szputnyikban is vagyunk páran, akiket érdekel a színházi nevelés, felajánlotta, hogy én is vegyek részt alkotóként ebben a munkában. A Szputnyik utolsó évében alakult a Mentőcsónak, és a társulat megszűnése után végül mi “maradtunk életben”. Sokkal kisebb csapatként, úgy tűnt, a mi tevékenységünk fenntartható lehet, ami szintén nem egyszerű, de eddig mindig találtunk valamilyen megoldást a folytatásra.

A.B.: A Más nem történt, illetve az Újvilág tekintető áttörésnek/új korszaknak?

P.A.: Igen, bár az ezt megelőző Kő, papír, ollót is annak érzem. Több éves kihagyás után ez volt az első rendezésem és az első önálló darabom, amivel szakmai sikereket is elértünk. Ugyanakkor az ifjúsági darabok jó híre nehezebben jut el szélesebb körökbe, a szakma figyelme sem erre fókuszál. Mivel a Más nem történt témája, mint kiderült, érdekes volt a sajtó számára is, hirtelen nagyon sokan figyeltek fel a munkámra. A következő hónapban pedig már az Újvilágot próbáltuk, amivel később elnyertük a VIII. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle fődíját.

A.B.: A Napraforgó az első olyan előadásod, mely elsősorban felnőtt közönséghez szól. Felmerült-e, hogy az ifjúsági előadásaidhoz hasonlóan, feldolgozó beszélgetés kövesse a produkciót?

P.A.: Az egyik előadás után volt egy közönségtalálkozó, ami nagyon jól sikerült. Érdekes egyébként, hogy leginkább férfiak szólaltak meg. A legtöbb, amit elérhetünk egy előadással az az, hogy a nézők beszélnek róla. Ha tehetem, mindig ott maradok előadás után a büfében, boldoggá tesz, amikor azt látom és hallom, hogy a nézők hosszasan beszélgetnek a darabban felvetett problémákról.

A.B.: A Bebújós című produkciót idén áprilisban mutattátok be. Vannak-e már újabb tervek?

P.A.: A PanoDrámás előadás és A vezér már biztos tervek, de készülünk egy tantermi előadásra is, ami azt a megtörtént esetet dolgozza fel, amikor egy tizennyolc éves lány befogadott egy idős, hajléktalan nénit. Nagyon izgalmas történet, és nagyon megosztotta a közvéleményt. A szolidaritás, a szociális érzékenység lesz a téma, de ezúttal vígjátékot szeretnék írni, jót tesz ennek a témának, és azt hiszem, hogy most már nekem is.