Élőlánc a Tűzvészkert körül

Részletek

A Rock & Read kritikai beszélgetéssorozat legutóbbi alkalmán Seamus Heaney Élőlánc és Al Berto Tűzvészkert című lírakötetei kerültek terítékre. Bihary Gábor, Farkas Evelin és Vigh Levente kritikusokat Lapis József kérdezte.

Lapis József: Mennyiben és miként jelent más jellegű kihívást kritikusként, olvasóként egy olyan jelenkori lírakötet magyar nyelvű átültetésben történő befogadása, amelynek forráskultúrájáról és -nyelvéről, illetve a kötetek által görgetett kulturális, irodalmi, történelmi, társadalmi, életrajzi, nyelvi referenciahálóról alapvetően kevesebb ismeretünk van? Mekkora háttértudás szükséges a művek élvezetéhez egyik és másik esetben? Mennyiben segítenek a kiadások a távolság csökkentésében, vagy mennyiben őrzik meg kellőképpen az idegenség tapasztalatát?

Farkas Evelin: Előre kell bocsájtanom, hogy a kérdésekre egy igen termékeny Alföld Stúdiós alkalmat követően válaszolok, melyen éppen a Tűzvészkertet boncolgattuk az Alföld köréhez tartozó fiatal kritikusokkal, így a válaszaimat a beszélgetés tanulságai is átszövik majd. Személy szerint azon kritikusok közé tartozom (és azt hiszem nem vagyok ezzel egyedül), akik hajlamosak már azelőtt rágörcsölni ezekre a nyelvi és egyéb távolságokra, hogy a kötetet a kezükbe vennék. Kritikusként számomra a legnagyobb visszatartó erőt ilyenkor az jelenti, hogy nem ismerem, vagy nem ismerem eléggé a versek „anyanyelvét” ahhoz, hogy a fordításról beszélni tudjak: nem mindig tudom megítélni, hogy a fordító vagy a költő nyelvével találkozom és ez zavar. Ennek ellenére nem gondolom, hogy e tudás nélkül ne lehetne ezekről a versekről beszélni. Mindenesetre előfordulhat, hogy az idegen nyelvi tudás nélkül homályba vesznek olyan dolgok, melyek jó, ha egy kritikában kirajzolódnak. Olvasóként/leendő olvasóként ezért én nagyon méltányolom az olyan kritikákat, melyekben a fordításról is részletesebben esik szó. Nekem például Balajthy Ágnes Alföldben megjelent Heaney-kritikája ilyen szempontból tette kissé belakhatóbbá az Élőláncot. Al Berto esetében Urbán Bálint kötetben található ismertetője segíti a befogadást. Az említett referenciahálók mindegyikéről szót ejt. De nagyon tetszett ezzel kapcsolatban Balogh Gergő Tűzvészkert-kritikájában tett megjegyzése. Ebben arra hívja fel a figyelmet, hogy óvatosan kell bánjunk az életrajzi vonatkoztatások „versre olvasásával”, nem szabad csak ezekre a referenciákra hagyatkoznunk. Egyébként a kritika szerzőjével abban is egyet kell értsek, hogy az eredeti nyelvű verscímek megjelenítése (itt és a Heaney kötetben is) nem annyira szerencsés megoldás. Összességében azt gondolom, hogy a köteteknek és a köteteket övező hazai figyelemnek hála elégséges háttéranyagot kaphatunk a viszonylag gördülékeny befogadáshoz. Bennem talán inkább a Heaney-kötet indított el valamiféle nyomozási ingert a több konkrét esemény, név és helyszín szerepeltetésével: sok esetben tudni akartam mire vonatkoznak. Al Bertonál indirektebb módon tűnnek fel a vonatkozási pontok, de esetében talán egy portugál olvasó is érezhet némi idegenséget poétikája miatt, de Tűzvészkertben inkább élvezni (illetve súlyos kötetről lévén szó, elszenvedni) érdemes ezt a távolságot.

Vigh Levente: A fordítással határátlépések, transzformációk és közvetítések sorozatában saját nyelvemen keresztül válik hozzáférhetővé a mű, én már elsősorban ebben a nyelvi-kulturális közegben helyezem el azt, innen keresek fogódzókat a megértéséhez, értelmezéséhez. Ez a másik másságának olyan elismerése, ami az idegenséggel már nem feltétlenül azonos tapasztalat, és ekképp nem is a fordítások befogadásának a sajátossága – kellő ráfordítással ide eljutni egy olyan élmény, amiben az olvasás élő és eleven eseménye előbb-utóbb attól függetlenül is részesít, hogy a mű forrásnyelve megegyezik-e az anyanyelvemmel vagy sem. Akkor nem idegenségről beszélhetünk, ha az, amit a nyelvről, a testről, a szerelemről, a történelemről, a halálról állít és közvetít az adott mű, számomra előzetes olvasmányélményeimből nagyon is ismerősek. Magam ellen dolgoznék, ha felismerésén és tudatosításán túl annak a kulturális távolságnak a fenntartásán is munkálkodnék, amiben a kódváltással a szöveg nyelvén keresztül már nem szembesít, főképp, ha erre a kulturális távolságra egy idő után már „csak” a szerzőnek, a szereplőknek vagy messzi tájaknak az idegen hangzású nevei emlékeztetnek. A Tűzvészkert és az Élőlánc is megerősítettek abban a – szerintem sokakkal közös – tapasztalatban, hogy a fordítások olvasása a célnyelv irodalma számára elsősorban az önszemlélés alkalmait jelenti.

Bihary Gábor: Az említett kiadások nem hagyják kapaszkodó nélkül a befogadókat, hiszen mind a FISZ-Jelenkor, mind a Magvető szerkesztői igyekeztek áthidalni a kulturális idegenségből fakadó távolságot, ennek eléréséhez azonban eltérő stratégiát követtek: az Élőláncban Heaneynek a Nobel-díj átvételekor elmondott beszédét olvashatjuk, mely a nyilvános, köszönő beszédek retorikai és performatív státusának felel meg, vagyis felvillant ugyan poétikai szempontokat, meghatározó hagyományokat és költőelődöket (Keats, Robert Frost, Yeats stb.), ám a visszatekintő perspektívát alkalmazó curriculum inkább Heaney világnézeti, eszmei és politikai arcát teszi olvashatóvá. A fordítók jegyzete pedig igen szűkszavú, összeállítását nem a filológiai pontosság és a mindenre kiterjedő aprólékosság vezérelte (e kérdéshez lásd Balajthy Ágnes nagyszerű kritikáját az Alföld 2016/8-as számában), ezzel együtt is hasznos kiindulópont a versek értelmezéséhez. Mivel a Tűzvészkert Al Berto első magyarra fordított kötete, így a magyar irodalmi mezőre való bevezetés támogatása, a kánon- és kontextusalkotás szándéka is irányít(hat)ta a fordítót, Urbán Bálintot, aki a tanulmányértékű utószót jegyzi. Lényegi információkat tudunk meg akár Portugália 20. századi történelmi eseményeiről (a diktatórikus Salazar-rendszer hosszú fennállásából következő mentális-szellemi vákuumról), akár Al Berto emigrációjáról és művészi pályafutásának állomásairól (pl. a beat-irodalom hatása a korai időszakban), illetve az összefoglalás markáns értelmezési javaslatokat kínál a teljes életmű és kifejezetten a Tűzvészkert című kötet vonatkozásában is. Talán csak a Barthes által metonimikusnak nevezett, tehát a könyvek végére érésében motivált, a kötet struktúrájához, sorrendjéhez alkalmazkodó „lineáris” olvasói attitűddel magyarázható, hogy a jegyzetekkel a versek elolvasása után találkoztam először (az újraolvasások már megváltoztatták ennek a hatásmechanizmusnak a szerkezetét); ha ezt a primer, észlelő olvasást is megidézve mérlegelem a fordítások idegenségét (vagyis az elemi, a nyelvi távolságot már döntően felszámoló versek befogadását), akkor hangsúlyozandó, hogy nem hermetikusan (el)zárt szövegvilágokkal szembesülünk, hanem olyanokkal, amelyek a kontextusok totális birtoklásának híján is hozzáférést biztosítanak az értelmezőnek, aki így két európai rangú kötet nyelvi anyagánál időzhet el (az európai alatt értendő antik-keresztény tradíció bizonyos mértékű magunkénak vallása persze elengedhetetlen). A versek befogadásának egyik megrendítő tapasztalata, hogy a fordítások során mindig meglévő kiiktathatatlan, nyilvánvaló hézagok ellenére is komfortosan belakhatók még Heaney versei is, melyek nagymértékben idéznek meg kulturális (pl. ír mitológia, az ír kereszténység szent alakjai) vagy történelmi referenciákat (a politikai-felekezeti szembenállásból fakadó terrorcselekményeket, az ír függetlenedési törekvés fegyveres konfliktusait említhetjük az 1960-as évek végétől egészen a kilencvenes évek végéig). Mindez nem jelenti azt, hogy a birtokunkban lévő műveltségtől, tudáskerettől függően ne kellene/lehetne tágítani ismereteink körét a versek befogadásához, csak azt, hogy rácsatlakozhatunk eme szövegekre és részesülhetünk az esztétikai bevonódottság élményében könyvtári kutatómunka nélkül is. Az Élőlánc lapjain a terror miatt elhunytakra való emlékezés is megjelenik pl. A 110-es járat IX. darabjában: „És mi maradt végül Mr. Laveryből is / Eltemethető, aki saját kocsmájában / Vitt szét a ketyegő bomba”; a név lehetőséget kínál arra, hogy az egyesben az általánost vehessük észre. A megnevezés megidézést involvál, ami ezért bármilyen értelmetlen erőszak áldozatainak emlékét, sőt, a halál távollétébe került másik alakját teremti meg. A referencia inkább a hiteles megszólalás egyik (nem szükségszerű) alárendeltje, katalizátora lesz a kötetben. (Megengedhető itt egy közbevetés: talán épp a referenciák „követhetetlensége”, feloldhatatlan idegensége miatt alakul ki a fönti értelmezési attitűd, amit innen nézve nevezhetünk kompromisszumnak is. Az értelmezés természete talán a kompromisszumkereséshez és -alkotáshoz áll közel – újra és újra megkísérelni azt, hogy eljussunk a folyton elvándorló napsütötte sávig.) Al Berto költészete a személyesség, a látomásos nyelv sajátosságaiból töltekezik, így paradox módon a lokális kulturális-topografikus referenciákat kevéssé használó szövegkorpusz olvasásakor inkább kerített hatalmába a nyelvi átfordíthatatlanság és ezzel együtt a kizáródottság érzése. Mindez magyarázható a portugál és az angol nyelv, valamint a két költő magyarországi recepciójának körülményeivel. Al Berto verseit közvetítő nyelv(ek) beiktatásával tudom olvasni. Heaney angolul írott műveinek befogadásával bizonyára többen próbálkoznak meg, még ha a jelentésárnyalatok, a versek összetettségének érzékelése mindig korlátokba ütközik. Heaneyről fontos elmondani, hogy verseinek már három válogatáskötete is megjelent magyarul: elsőként 1980-ban Tandori fordításában és utószavával; majd a Különös gyümölcs, mely már több fordító közös munkáját dicséri; és a kooperáció a sok kiváló szöveget tartalmazó 2010-es Hűlt hely című vaskos kötetet, valamint az Élőláncot is jellemzi – Heaney költészetének magyarra ültetése jeles műfordítói gárda együttműködésének köszönhető (Géher István, Imreh András, Ferencz Győző, Mesterházi Mónika, Gerevich András, Szilágyi Mihály, Fodor András, Poós Zoltán). Al Berto esetében magyarul csakis az Urbán Bálint által megismertetett képhez férek hozzá, amelynek ellenőrzésére, megfigyelésére azonban nincs lehetőségem – ezzel persze nem akarom csökkenteni Urbán lelkiismeretes munkáját, sőt, csak a recepció helyzetét szeretném érzékeltetni. Heaney 1980 óta már fordítói közüggyé is vált, Al Berto talán épp most fog – a Tűzvészkert nívója okot adhat a bizakodásra.

Lapis József: Mind Seamus Heaney Élőlánc, mind Al Berto Tűszvészkert című könyve – a szerzők utolsó, életükben megjelent versesköteteként – a számadás és búcsú műveiként is vált ismertté. Hogyan látjátok, a két szerző milyen eltérő, vagy éppen hasonló stratégiával közelít a létösszegzés emberi és költői feladatához, miként mutatkozik meg a művekben a halálhoz való viszony?

Farkas Evelin: Heaney Élőlánc kötetében a búcsú, az elmúlás abszolút a nosztalgia hangjait szólaltatja meg. A költő felidézi Derryt, gyermekkora színhelyét. A nosztalgia hangjai közé hol Írország misztikuma, a táj gyönyörűsége: zöldellő kertek, gyümölcsök, napfény, hol a történelmi események egy-egy momentuma, hol Heaney Vergilius-fordításainak sorai vegyülnek. Emlékeit már valamiféle többlettudással, egy erősen kontúrozott visszaemlékező énnel éri el. A naiv tekintetet is mutatják ezek a sorok, de egyúttal telítődnek a fordító és a nyelvhez értő hang kiegészítéseivel. A halál Heaney esetében abszolút a megnyugvás érzetével jön el, az állapot rögzítése és elfogadása, a nyugodt felkészülés szólamaival találkozunk. Ebből a szempontból egy kicsivel izgalmasabb képet kapunk Al Berto kötetében. Az emlékek itt nem kerülnek olyan konkrétan a felszínre. Bár egy-egy emlékkép mozog a háttérben, ezek pusztán homályosan derengenek, miközben a haláltapasztalatot valamiféle megkeseredett hang közvetíti az olvasók felé. Itt nehezen vehetőek figyelmen kívül életrajzi tudásunk: az AIDS lassú, kínzó halálának tapasztalása visszaköszön a sorokból, mintha mindent megkeserítene: a jelent, az emlékeket, a költészetet. Számomra az ilyen sorok („biztatja magát, hogy halálra kelljen fel”) hoztak leginkább újat a halál és a halálközeliség eddigi feldolgozásaihoz képest. A versek képesek arra, hogy nyomasztóan hassanak az olvasóra, de a részvétébresztés gesztusai nélkül. A Heaney-kötet egyébként sokkal inkább támogatja az egyszerre történő befogadást, a versek behúznak Heaney világába, szívesen időzünk el, Al Berto műveit viszont nehéz egyszerre befogadni, nem lehet velük sietni, hagyni kell őket leülepedni egyenként, mert megrázó élményviláguk így fejtik ki leginkább hatásukat.

Vigh Levente: Meglátásom szerint a líra médiuma, a figuratív nyelv elsősorban akként képes közvetíteni a halál eredendő idegenségét, előállítani és formálni a végességnek, az elmúlásnak a tapasztalatát, hogy lebontja, fellazítja a létezés és az abban történő tájékozódás olyan alapelemeit és -viszonyait, mint például a koherensnek és konzisztensnek tartott szubjektumszerkezetet, a tér- és időkoordinátákat, illetve az ezekre történő rácsatlakozás lehetőségeit a nyelv önmagán belüli korlátozásával. A halál mindkét kötetben úgy közeledik, hogy egyszersmind megközelíthetetlen is marad; az elmúlásnak ezt a paradoxonát az Élőlánc és a Tűzvészkert (milyen szép címek!) az eltérő időkezelésükkel lényegesen másként képesek közvetíteni. Az Élőláncban a múlttal történő számvetés feladatára, az emlékezésre kettős funkció hárul: késlelteti az elmúlást és felkészít a halálra. Az emlékezés „katalizátorai” legtöbbször fényképek, újságcikkek, naplórészletek, archívumok, vendégszövegek – ezek alapján az egyszer volt nem csupán problémátlanul rekonstruálhatóvá, de újra élettelivé tehető. Haeney kötetében a halál ténye nem nyomasztó fenyegetés, hanem az életigenlés lehetősége. Ezzel szemben a Tűzvészkert verseiben a múlthoz a birtokba vehetetlenség képzete társul, a versszubjektum a jelen perspektíváját delíriumos látomásokon, prófétai, enigmatikus jóslatokon keresztül dinamizálja. Az idővel nem lehet élhetően gazdálkodni, a múlt, a jelen, a jövő is programozhatatlan és kalkulálhatatlan. Al Berto kötete azért is megrendítő olvasásélmény számomra, mert a magányt is mozgalmassággal, a nyugalmat is karneváli zsongással, a kiüresedést is zsúfoltsággal fejezi ki és viszi elemi erővel színre.

Bihary Gábor: Nem lehet az életrajzi háttér ismerete nélkül olvasni a műveket, az olvasó önkéntelenül is a végességtapasztalat felől közelít a versekhez. Ebből a szempontból a két szövegvilág között inkább eltéréseket tapasztalunk. Al Berto versei a költőként való megszólalást problematizálják, többször megfogalmazódik a versírással kapcsolatos kétely: „felemésztenek a képek, széttépnek az alattomos, mocskos metaforák… és nem írok semmit.” Újra és újra kérdésessé válik, hogy létrehozható-e a költői hang és vele a beszélő arc. A versek szétaprózott identitásképletet közvetítenek, melynek diszpozíciója az űzöttség, a kényszerű vándorlás, ez hozza létre a könyvből áramló föloldozhatatlan otthontalanság-érzetet: „a boldogság és a rettegés előtt / a boldogság és a rettegés után / az örök szenvedésben // ne énekelj”. Az identitás képlékenységét a szerepek fölvétele is mutatja, jellemző, hogy a vándorló költőzsenit, Rimbaud alakját hasonítja át a kötet. Az én permanens, kényszeres megformálási szándékát a visszatekintés, számvetés emlékképei kevésbé támogatják, az emlékezés inkább a hiány egyetemleges, szenvedéssel teli üregeit teszi láthatóvá: „nincs időm arra hogy elinduljak / az eltűnt idő nyomában / és nem a gyerekkor emlékágyán fekszem / bevallom / hogy utálok levelet írni vagy üzenetet küldeni”. Az elmúlás, a távollét tapasztalata övezi a megszólított, szeretett másik alakját is; vigaszt, nyugalmat, menedéket nem ad semmi, a halál botránya nem kap magyarázatot. Az utolsó vers, a Rimbaud halála alatt kis jegyzet olvasható, mely arról tájékoztat, hol és mikor hangzott el a szöveg. Ezzel a toldással a vers a beszédhez jutás és a végleges elhallgatás aktusába zárul, amely a jelenben az arc és a megszólalás radikális, performatív eloldását viszi színre: „amit látok, azt már nem lehet megénekelni.” A testi leépülésről, az anyagi-fizikai értelemben vett fölszámolódás szubverzív tapasztalatairól beszüremkedő vallomások egy monokróm, fenyegetett létérzékelést tesznek láthatóvá. A beszéd elfúlásával az én kisodródik a semmibe, a szenvedéssel teli életút a krisztusi mintát idézi – a föltámadás vagy a megváltás reménye nélkül. Seamus Heaney verseiben az összegzés képes nagyobb egységekbe, diskurzusokba szervezni az ént, ami vigasszal és derűvel tölti meg a sorokat. Az egyik oltalom a nyelv, ami az emlékezés közege is: a létezést az otthonosként érzékelt nyelv méri fel. Ezt igazolja a nyelvjátékok és a hangzásalapú jelentések előtérbe kerülése (Kokszpor, Régi refrén), az ír lingvális elemek és idiómák őrzésének szándéka (ld. Angolnaművek című verset). Hasonló mondható el a kulturális utalásokról, legyenek azok bibliai vagy antik szöveghelyek (utóbbi esetében az Aeneis fontos pretextus), vagy pl. az ír szerzetes Szent Columba alakja, akinek szerepét (Heaney korábbi köteteihez hasonlóan) magára ölti a beszélő. Érdemes a természetképet is megvizsgálni, az Élőláncban ugyanis visszaszorult a pálya korábbi szakaszát meghatározó mocsár- és tőzegvilág sajátként bemutatott terrénumának visszataszító, undort is keltő jegye (vö. A természetbúvár halála című vers); a növények (főleg a nevükkel) az utolsó könyvben inkább az otthon organikus jelölői lesznek. A halálra készülődés természetesen nem gyötrelem nélküli: elég csak a megszaporódó in memoriam-típusú dikciókra, ajánlásokra utalni, vagy a már idézett, traumatikus eseményekre; a leltár azonban örömteli emlékeket, képeket is tartalmaz.     

Lapis József: A könyvek akár poétikai, akár tematikus, akár szerkezeti, akár eszmei, akár (társadalom)politikai szempontból mutatnak-e rokonságot valamilyen kortárs (vagy akár klasszikus) magyar irodalmi szöveggel? Egy komparatív összevetésben kivel/mivel olvasnátok együtt egyiket vagy másikat?

Farkas Evelin: A Heaney-kötet számomra annyira az ír világot idézi fel, hogy egyetlen magyar szerző sem igazán jutott eszembe róla. Akivel szívesen együtt olvasnám, az inkább az amerikai Billy Collins. Egyébként a két költő több ponton is kapcsolódik egymáshoz, Collins több verse is Heaney stílusát idézi, természetesen a maga humorával fűszerezve azt. De hogy a kérdésre is válaszoljak: Al Berto kötetével kapcsolatban nekem leginkább Fenyvesi Orsolya Tükrök állatai kötete jutott eszembe. Először csak ösztönösen rémlett fel bennem a két kötet, talán azért mert a Tűzvészkertből nagyon sokáig a „sóbálványív” és ennek a képnek a felfejtése kötötte le a figyelmemet és ez egy olyan kép, amit én a magyarok közül leginkább Orsolya költészetében tudok elképzelni. Aztán amikor újra elővettem a Tükrök állatait, már nem csak az olvasásélményben találtam hasonlóságot. – a víz és a víz különböző formáinak szerepe, játék a mozdulatok és a mozdulatlanság ellenpontozásával, egymásra íródásával hozzák közelebb a két kötetet. Orsolya Perseidák című versének két strófája például nagyon közel hozta Al Bertóhoz: „A szomorúság tesz szoborszerűvé / mint a hősöket, akik megmaradtak, / mert leomlottak létezésük határai, // Egyedül maradtál, mert a kékszeműt kerested, / akinek egyetlen pillantására halak milliói rajzanak vissza az ősóceánba.”, annak ellenére, hogy Orsolya versei sokkal finomabb ecsetvonásokkal készülnek, és persze kevésbé a keseredettség szólal meg bennük. Mindenesetre nagyon kíváncsi lennék például egy szemináriumi keretben működne-e a két kötet összeolvasása.

Vigh Levente: A személyes és személytelen megszólalásmódok egymás ellen kijátszott, egymásra montírozott volta, az imitált alanyiság, a korlátozott személyesség, ezzel együtt a referencialitással folytatott játék és a letisztult, az alapviszonyok bonyolultsága felé mutató, gazdaságos elemkészlettel történő képalkotások Haeney kötetét számomra Oravecz Imre Távozó fájához teszik hasonlatossá – bár a főbb tematikus csomópontok és poétikai eljárások látszólagos hasonlósága ellenére a mélyfúrások, szövegközeli elemzések minden bizonnyal eloszlatnák e két korszakos jelentőségű költészet tényleges összevethetőségének illúzióját. A Tűzvészkert fordítói utószavában Urbán Bálint felkínál egy, a kötet értelmezésekor termékenynek bizonyuló, krisztológiai  szempontrendszerű olvasatot: „az önmagát felégető idilli hely, a locus ameonusból locus horrendusba váltó tér toposza a Getsemánékert narratíváját idézi.” Lényegi pontokon, úgy gondolom, számos hasonlóság felfedezhető Al Berto tárgyalt kötetének szenvedéstörténete, illetve Borbély Szilárd lírai és drámai életművének párbeszédében kibontakozó hitélménye, krisztusképe között. Borbélyt a krisztusi passióból elsősorban nem a megváltás, a feltámadás, hanem ezektől megfosztva a szenvedés tapasztalata foglalkoztatta. Vári György szerint a Borbély-drámák is a jog fikciójának szétírását végzik el, a jogszolgáltatás pedig egy olyan világképre épül, amiben úgy kapcsolódik össze bűn és büntetés, kegyelem és jóvátétel, hogy e konstelláció mögött végső soron Isten gondolata áll. Ennek szétszálazásával a Borbély-életmű a keresztény emberképről állít valami egészen megrendítőt, hiszen a gondviseléssel együtt elvonja a történelemtől a metafizikai vonatkozásokat is. Az ember viszont, ahogy Leszek Kołakowski lengyel filozófus írja, már pusztán halandóságának elgondolásával is „metafizikára kárhoztatott lény”, aki nem tud megszabadulni a transzcendencia, a metafizika utáni honvágytól – Al Berto kötetében ez a kibékíthetetlenség, ez a honvágy keveredik egy nem minden iróniát nélkülöző, keserű daccal: „istent minél előbb le kell cserélni versekre”. A párhuzamot talán erősíti az is, hogy Al Berto Tűzvészkerjében a versszubjektumot a szenvedés útjára nem konkrét személyek, bizalmasok, tanítványok és egykori jóakarók elfordulása kényszeríti, hanem kiüresedett nemzeti ideológiák, az otthonként már nem elgondolható haza, vagy épp az öregedésével, megbetegedetten árulóvá lett test.

Bihary Gábor: Inkább klasszikusokat említenék (a közhely természetesen elmondható: e két költő magyar „megfelelőit” talán keresni is felesleges). Al Berto költészetét elsősorban a képalkotás önmagára záruló komplexitása, és a(z ön)megszólító alakzatok gyakorisága, a magány egyetemessége miatt közelíteném József Attila verseihez. Heaney esetében a formaművészeti alázat Takács Zsuzsa vagy Rakovszky Zsuzsa poétikáját idézik, az akusztikumra építő nyelvjátékok inkább Weöres műveit, a búcsúzás hangoltsága némileg Arany János kései verseit is közelíteni engedik; a kimértség és a természetmítosz pedig Oravecz Imre műveit. Al Berto és Seamus Heaney költészete izgalmas, autonóm világok bejárására hívnak fel – örvendetes, hogy immár magyar nyelven is.