Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

A régi szövegekben rejtőzködő aktuális iránti érzékenység

Szajbély Mihályt Olti Dóra kérdezte
Ha nincs, aki releváns dolgokat mondjon a későmodern társadalom működéséről, ha nem tudjuk biztosítani a pragmatikus értékekkel szemben a humán műveltség ellensúlyát, ha nem tudjuk biztosítani a kételkedés rangját az öntelt és vak magabiztossággal szemben, akkor abból nagyon könnyen súlyos működési zavarok keletkezhetnek. A bölcsészterület promóciójának tehát jóval nagyobb a tétje az aktuális hallgatói létszám emelésénél.

 

(Frank Yvette felvétele)

 

Olti Dóra: Hogy került közel az irodalomhoz? Ha jól tudom, korábban majdnem megbukott magyarból és jogot hallgatott az egyetemen egy évig. Végig az motiválta, hogy váltani fog vagy felmerült néha, hogy marad?

 

Szajbély Mihály: Nem merült fel. Az irodalom kezdettől fogva meghatározó volt. Kisgyerekkorom óta szerettem olvasni, csak a kötelező olvasmányokkal volt bajom. Állítólag – bár valamelyest emlékszem is rá – az első könyvet, Defoe Robinsonját hangosan olvastam fel magamnak. Amikor gimnáziumba kerültem, leginkább a vízilabdázás érdekelt, az iskola alig, az antik irodalom meg végképp nem. Még az is előfordult, hogy egy hétvégén Pesten volt bajnoki forduló, másnapra egy Molière drámát kellett volna elolvasni, ehelyett én az idősebb gimnazistákat kértem visszafelé a buszban, hogy meséljék el, miről szól. Ők aztán belemeséltek egy olyan alakot, aki nincs is a drámában, én meg beleírtam a dolgozatba. Szóval voltak mindenféle konfliktusaim, magam okoztam őket. Aztán egyszer beláttam, most már tanulni kéne, és meg is tanultam az éppen adott irodalmi penzumot, de mégis rossz jegyet kaptam. Beskatulyáztak, ezt rettentő igazságtalannak tartottam, és akkor kezdtem el alaposabban irodalommal foglalkozni, dacból, hogy többet tudjak, mint ami az órára kell. Leginkább Szerb Antal Magyar irodalomtörténete alapján. Nem voltam hajlandó jelentkezni, de ha felszólítottak, akkor kiselőadást tartottam. És aztán rájöttem, hogy engem ez érdekel.

 

O.D.: Szerb Antalt mai napig mesterének tekinti?

 

Sz.M.: Fontosnak tartom az irodalomtörténészi tevékenységét, főként azt, ahogyan szakítani igyekezett a 19. századi klasszikusokat gúzsba kötő nemzet- és feladatközpontú irodalmi kánonnal. Ahogyan például Vörösmartyban megmutatta a szenvedő embert, az önmagát emésztve teremtő modern költőt. Nyilván nem a mai irodalomtörténeti iskoláknak megfelelő szemléletmóddal meg elvek szerint nyúlt az irodalomhoz, de van benne valami távlatosság és határtalan invenció. Akikben nincs invenció, azok mind unalmasak. Szerb Antal pedig minden, csak nem unalmas. Ráadásul kiváló stiliszta. Szerb Antalt jó olvasni.

 

O.D.: Hogyan került mégis a jogi karra?

 

Sz.M.: Amikor pályát kellett választani, és megmondtam otthon, hogy irodalomtörténész szeretnék lenni, anyukám kétségbe esett. Aztán megnézte az irodalomtörténeti lexikont, és még jobban megijedt, mert rájött, hogy az irodalomtörténészek általában tanárszakot végeztek, és a pedagógusi pálya akkor sem volt vonzó. Nagy örömére viszont felfedezett egy-két olyan irodalomtörténészt és kritikust, akik a jogi karon végeztek, és a jogi pálya mégis jobban hangzott. Én meg nem kedveltem a nyelvtant, nem is annyira tudtam és nem is volt kedvem megtanulni, a jogra pedig nem kellett nyelvtanból felvételizni, csak irodalomból és történelemből. Kiderítettem azt is, hogy ha valaki bent van az egyetemen, akkor azonos felvételi tárgyak mentén át lehet kerülni a másik karra. Így lettem egy évvel később magyar-történelem szakos bölcsész. Én lepődtem volna meg a legjobban, ha a próbaév után a jogon maradok.

 

O.D.: Szemlélet szempontjából hozzáadott valamit ez az egy év joghallgatás?

 

Sz.M.: Természetesen. Az első évben a klasszikus alapozó tárgyak voltak, és a 70-es évek elején még aktív volt az a nagy professzori nemzedék a jogi karon, akik ma már legendák tárgyai. Így én római jogot Pólay Elemérnél hallgattam, alkotmányjogot Kovács Istvánnál, magyar és egyetemes jogtörténetet Both Ödönnél, Dönci bácsinál, aki mikrofon nélkül is olyan hangosan beszélt, hogy az előadásait a portánál lehetett volna jegyzetelni. De maga az egész nem igazán érdekelt, a folytatás végképp nem, úgyhogy egy év után eljöttem.

 

O.D.: Ezek szerint mindig adott volt, hogy a magyar szakon belül irodalommal fog foglalkozni? Illetve ezen kívül médiatudományi területen is tevékenykedik…

 

Sz.M.: A médiatudomány, pontosabban a médiatörténet később jött, mondhatni a kultúratudományos fordulat hozta magával az ezredforduló táján. Amikor beiratkoztam a bölcsészkarra három évtizeddel korábban, még nem volt választott korszakom. Persze közel állt hozzám a kortárs magyar irodalom, illetve annak közvetlen 20. századi előzményei. Még a jogi karon voltam, amikor összejött egy kisebb társaság, leginkább bölcsészek, de ott volt az akkori újvidéki Új Symposion két munkatársa is, a költő Gulyás József és a publicista-kritikus Garai László, akik azt a telet itt töltötték Szegeden. Szóval létrejött egy kis irodalmi kör, minden héten kedd esténként találkoztunk az akkori Gambrinus sörözőben, olvastuk, szétszedtük, néha dicsértük egymás kéziratait. Ez jó iskola volt. Megismerkedtem az akkori jugoszláviai magyar irodalommal, és Garainak köszönhetően az újvidéki Képes Ifjúságban jelent meg az első írásom. Amikor a bölcsészkarra kerültem, akkor már minden az irodalomról szólt, és ez nagy megkönnyebbülést jelentett. Valamikor harmadéves koromra alakult ki talán, hogy a reformkorral foglalkozzak, leginkább néhány igazán szuggesztív tanáromnak köszönhetően. A praktikus megfontolások mellett a pályaválasztás idején a bölcsészkar ellen az is szólt, hogy itt nincs kitől tanulni. És valóban, Tamás Attilát nem sokkal korábban űzték el innen Debrecenbe, Szauder József már Pesten volt, meghatározó professzorok tűntek el innen. De a régi magyar irodalom akkor is teljesen rendben volt, Keserű Bálint vezetésével, aki nagyon ügyes tudományszervezőnek is bizonyult. El tudta érni, hogy itt Szegeden katedrához jussanak azok, akik politikai okokból az ELTE-re leginkább be se tehették volna a lábukat. Idejött Horváth Iván régi magyar irodalmat tanítani, Lukácsy Sándor, a Petőfi-kutató, ő hihetetlenül szuggesztív előadásokat tartott, és jött reformkori irodalmat tanítani a nagyon fiatal Szörényi László, akit még a mai hallgatók is ismernek, meg persze itt volt a felvilágosodás korának kutatójaként az irodalomelméletileg is kiválóan képzett és – nem mellesleg – Lukács György-szakértő Csetri Lajos. Őket hallgatva, illetve hogy tovább hallgathassam őket, adtam le a történelem szakot és vettem fel a reformkori magyar irodalom speciális képzést – ami korábban nem volt, de létrehozták a kedvemért. Ilyen idők voltak ezek.  És nagy szerencsém volt abban a tekintetben is, hogy mindegyiküktől sokat lehetett tanulni, de teljesen másféle tanári egyéniségek voltak. Ha Csetri a kezébe kapott egy szöveget, akár egy szemináriumi dolgozatot, azt abszolút komolyan vette. Minden írásomat ízekre szedett, mindenről valami sokkal eredetibb jutott eszébe, mint nekem. Kétségbe voltam esve, mert csak jóval később jöttem rá, hogy anélkül, amit odaadtam neki, valószínűleg nem is jutott volna eszébe az, amit nekem elővezetett.  Kemény iskola volt, de rettentően sokat tanultam. Néha már arra gondoltam, feladom, de aztán újra belehúztam. És szerencsére ott volt Szörényi, aki minden eredeti gondolatocskáért lelkesedett. Lukácsytól pedig a megformálás igényességét tanultam meg, ő egyszerűen nem tűrte a pongyola stílust, és megtanított arra, hogy a nyelv nem puszta közeg, hanem ahogyan ma mondanám, a gondolat információvá alakításának a médiuma. Nem dísze, hanem része a közlésnek. Kiegészítették egymást ők hárman, nekem meg óriási szerencsém volt, három olyan erős mesterem volt, hogy nem kerülhettem egyikük hatása alá sem.

 

O.D.: Mi az, amit csak a klasszikus magyar irodalomból tudhatunk meg?

 

Sz.M.: Azt például, hogy hogyan lehet alkalmazkodni az irodalom mindenkori mediális környezetének az átalakulásához. Jókai és az ő nemzedéke szembesült először azzal, hogy a könyv mellett, amely korábban az irodalom szinte kizárólagos médiuma volt, megjelentek a különböző folyóiratok, irodalmi divatlapok, majd megjelent a napi sajtó. Mindez új írói hozzáállást követelt. Nem siránkozni, hanem alkalmazkodni, nem csupán alkalmazkodni, hanem a saját képünkre formálni. Innovatívnak és igényesnek lenni egyszerre. Érdekesnek bizonyulni, gondoskodni arról, hogy beszéljenek rólunk, mert ha beszélnek rólunk, akkor igényt tartanak a műveinkre is, a műveinkért pedig fizetnek. Petőfi ehhez kiválóan értett, amint erre Margócsy István egy nem kevésbé kiváló tanulmányban rámutatott. De nagyon jól tudta és tette ezt Jókai is, teremtett új műfajokat, sajátosan épülő tárcanovellát, és főként folytatásokban készülő és megjelenő tárcaregényt. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan lehet irodalmi alkotásokkal jelentkezni és a felszínen maradni egy egyre összetettebbé váló mediális térben, akkor ezt a 19. század elején kezdhetjük kutatni. Olyan, a múltról a jelenbe ívelő történet konstruálható így, mely a mai, a digitalizációval minden korábbinál összetettebbé vált mediális tér működésének megértéséhez járulhat hozzá.

 

O.D.: És mi az, amit csak Csáthtól tudhatunk meg?

 

Sz.M.: A régi szövegekben rejtőzködő aktuális iránti speciális érzékenységet. Ahogyan például felfedezte magának Jókaiban a modern írót. „Jókainak irtózatos perverz ötletei (Dekameron) voltak néha – sőt ezekben utazott, de annyira romantikusan tálalta fel, hogy mielőtt valaki megbotránkozhatott volna rajta – már előbb sírnia kellett.” – fogalmazott egyik jegyzetfüzetében. Ő pedig előásta saját maga számára ezeket a perverz ötleteket, tanult belőlük, íróvá válása során hasznosította őket. És ezzel arra indíthat bennünket, hogy mi is igyekezzünk rátalálni arra a bujkáló Jókaira, aki, Csáth szemüvegén át nézve, rendkívül érdekes és modern. Más kérdés, hogy ehhez Csáth szemüvegét is meg kell konstruálnunk saját magunk számára... De megéri, mert így rajzolódhatnak ki azok a vonalak, amelyek átvezetnek a 20. századba, és egyben meglepően érdekesnek mutatják a 19. század irodalmát.

 

O.D.: Miért és hogyan kezdett Csáthtal foglalkozni?

 

Sz.M.: Csáth az 1960-as évekig nem szerepelt a magyar irodalom szövegkánonában. Engem akkor kezdett érdekelni, amikor középiskolásként a két világháború közötti esszéírókat olvastam – például Németh Lászlót, Halász Gábort –, és szinte mindegyiküknél találtam egy-egy írást erről a furcsa nevű, titokzatos alakról, akitől soha nem olvastam egy sort sem. Nem sokkal korábban jelent meg tőle először egy válogatás Illés Endre gondozásában, azt meg tudtam szerezni, előtte csak Csáth életében jelentek meg tőle könyvek, amiket addigra általában elloptak a könyvtárakból. Halála után, ahogy ezt Németh Lászlótól tudjuk, kialakult egy titkos, szabadkőműves társasághoz hasonló, némileg sznob, irodalom iránt rajongókból álló tábora, akik szerettek olyan szerzőkért rajongani, akikről senki sem tud, és akiknek az írásai sem elérhetők. Illés kiadása után aztán lassan változott a helyzet. 1971-ben Demény János szerkesztésében megjelent egy válogatás a zenekritikáiból, a 70-es évek végén pedig az újvidéki Fórum adott ki Dér Zoltán gondozásában egy minden korábbinál bővebb válogatást, nem csak a novelláiból, hanem a publicisztikai írásaiból is. De a középiskolákban nem volt jelen, még az egyetemen sem szerepelt tőle semmi a kötelező irodalom listáján, amikor én tanultam. Aztán a 80-as, 90-es években fokozatosan divatba jött, főként a gimnazisták körében, ahol a maga morfinizmusával, különös életútjával, szuggesztív novelláival izgalmas alakká vált. Valamikor a 90-es évek közepe táján történt, hogy a gimnazista nagylányom furcsán méregetett, amikor iskola után találkoztam vele, aztán egy idő után kibökte: „Azt mondják az osztálytársaim, hogy te kanonizáltad Csáthot. Igaz ez?”

 

O.D.: Ezt a véleményt magáénak érzi?

 

Sz.M.: Elég furcsán éreztem magam, így én sohasem fogalmaztam volna. De kétségtelen, hogy 1989-ben megjelent egy kismonográfiám róla, és azoknak az újabb Csáth-kiadásoknak a megjelenésében, amiket ők adtak kézről-kézre, volt szerepem. Az egyetem elvégzése után egy felvilágosodás koráról szóló kritikatörténeti monográfián dolgoztam, majd egy évtizeden át, de közben mindig fel-felbukkant Csáth. Először a Mészöly Miklós, Lukácsy Sándor és Szörényi László kezdeményezésére indult, de a kezükből hamarosan kicsavart Magyar Tallózó sorozat számára rendeztem sajtó alá Csáthnak Az elmebetegségek psychikus mechanizmusa címen megjelent orvosi szakmunkáját, melyet Dr. Brenner József név alatt publikált, és amely az új kiadásban az Egy elmebeteg nő naplója címet kapta. Ez nekem nem tetszett, de nagyközönségnek szóló sorozatról volt szó, és valami hangzatosra volt szükség. Mészöly írt hozzá előszót, Buda Béla pszichiátriatörténeti, én irodalomtörténeti utószót. Jól felszerelt kötet volt és nagy siker lett, elkapkodták, többször is megjelent újabb és újabb kiadásokban. Ekkor keresett meg a Gondolat Kiadó, hogy írjak kismonográfiát Csáthról a Nagy Magyar Írók sorozatba, amit később visszaszívtak, mondván Csáth mégsem elég nagy magyar író.  De rá majd’ 10 évre újra jelentkezett a kiadó egyik szerkesztője, hogy a kezébe került a korábbi szinopszis, nem lenne-e kedvem megírni mégis, mert most már elég nagy magyar író Csáth Géza. Hát valahogy így haladt Csáth kanonizálása. Amikor az anyagot gyűjtöttem a monográfiához, rádöbbentem, hogy a novellaírói, kritikusi és publicisztikai életművének a nagyobb része még mindig korabeli lapokban, folyóiratokban lappang. Miután a monográfiát befejeztem, javaslatot tettem a Magvető Kiadónak az összegyűjtött novellák kiadására. Azonnal elfogadták, meg is csináltam, de közben jött a rendszerváltás, és a könyv végül csak 1994-ben jelent meg. Nem gondoltam, hogy egy életmű-sorozat első kötetéről van szó. De ez is nagy sikert aratott. Ekkor megkeresett Morcsányi Géza, a Magvető frissen kinevezett új igazgatója, hogy folytassuk. Azóta rövidebb-hosszabb időközökkel megjelent vagy hat-hét kötet. Most adtuk le a naplók utolsó részét, és a levelek sajtó alá rendezésén dolgozunk Molnár Eszter Edinával, ezzel válik majd teljessé a sorozat.

 

O.D.: Irodalomtörténészi, kutatói tevékenységén túl jelenleg a szegedi bölcsészkar dékánja. Hogy látja most a bölcsészkar helyzetét? Úgy látom, a felvételi időszakában még mindig bizonygatni kell a bölcsészkar munkaerőpiaci szerepét. Végső jelentkezési statisztikákon is érződik a promóció hatása, vagy ez a bizonyítás egyben önmegerősítés?

 

Sz.M.: Nem csak önmegerősítés. A társadalomtudomány, még inkább bölcsészterület fontosságának a hangsúlyozása, rangjának a megerősítése messze túlmutat az egyetemi promóció keretein. Manapság nemcsak Magyarországon, hanem az egész Európai Unióban, egyáltalán a nyugati világban csak annak van értéke és becsülete, aminek a hasznosíthatósága közvetlenül garantált. Ez még a természettudományokat is hátrányosan érinti, mert ott is csak a közvetlenül „piacosítható” alkalmazott kutatásokat szeretik támogatni, a „ki tudja, mire lesz jó”-alapkutatásokat már sokkal kevésbé. Ez nagyon veszélyes tendencia. Ráadásul mindenre pályázni kell, leírni előre, mi lesz a végeredmény és milyen szakaszokon keresztül jutunk el hozzá. Az ember persze csak azt meri leírni, amiről biztosan tudja, hogy meg is tudja valósítani. Ez az invenció korlátozása, mert az igazán eredeti ötletek megvalósíthatósága mindig bizonytalan, és ha valakinek eredményt kell garantálnia, mert csak így tud elszámolni a pénzzel, akkor inkább pályázik a kisebb jelentőségű bizonyosra, mint nagy horderejű bizonytalanra. Ez a pragmatikus szemlélet a bölcsészet- és társadalomtudományi területeket még fokozottabban nyomja. Itt a pályázati lehetőségek eleve szűkebbek, elég csak az Európai Unió Horizont 2020-as pályázati prioritásaira rátekinteni.  Ez pedig azért nagyon veszélyes, mert ha nincs, aki releváns dolgokat mondjon a későmodern társadalom működéséről, ha nem tudjuk biztosítani a pragmatikus értékekkel szemben a humán műveltség ellensúlyát, ha nem tudjuk biztosítani a kételkedés rangját az öntelt és vak magabiztossággal szemben, akkor abból nagyon könnyen súlyos működési zavarok keletkezhetnek. A bölcsészterület promóciójának tehát jóval nagyobb a tétje az aktuális hallgatói létszám emelésénél. Közvetlenül persze ez utóbbi is fontos, mert a mai szemellenzősen utilitarista magyar oktatáspolitika csak a hallgatói létszámra és a közvetlen munkaerőpiaci hasznosíthatóságra figyel, és nekünk túl kell élni őket valahogy. A komolyabb promóciós munkát egyébként két éve kezdtük el. Tavaly a felvétettek száma szolidan emelkedett, kérdés, mi lesz idén. Az viszont kétségtelen, s ez nagyon biztató, hogy a bölcsészkaron végzettek nagyon jól el tudnak helyezkedni, ráadásul nem csak a klasszikus bölcsészeti területeken, azaz pedagógusi vagy szerkesztői és egyéb hasonló pozíciókban. A British Petrol például egyebek mellett éppen azért hozta Szegedre SSC szektorát, mert a bölcsészkarról évről-évre magas szintű nyelvtudással és jó kretatív készségekkel rendelkező friss diplomások kerülnek ki.

 

O.D.: Áthelyeződtek a hangsúlyok az osztatlan tanárképzéssel?

 

Sz.M.: Úgy tűnik, az új pedagógus-életpályamodell hatására a felvételizők ismét egyre nagyobb arányban választják a tanárszakokat. Az is kétségtelen, hogy a korábbihoz képest egy évvel meghosszabbított, osztatlan tanárképzésből kikerülő pedagógusok képzettsége jóval magasabb lesz, mint a korábbi, osztott tanárképzésben diplomázóké. Az, hogy osztott tanárszakra korábban be lehetett jelentkezni egy BA szinten megszerzett 120 kredites major és egy 50 kredites minor szak birtokában, nem volt jó, mert a minorhoz tartozó diszciplináris tudás felfejlesztésére az MA képzésen belül már alig volt lehetőség, a pedagógiai tárgyak szükségszerű dominanciája miatt. Most alaposabb a képzés, de ennek áldozatul esett a rendszer rugalmassága. A korábbinál egy évvel hosszabb képzési idő osztott rendszerben is lehetővé tette volna az alapos diszciplináris tudás megszerzését, miközben nem kényszerített volna egy érettségiző gyereket arra, hogy döntse el 18 évesen, tanár akar-e lenni vagy nem. Most sajnos el kell döntenie, mert nagyon nehéz az átjárás ugyanazon terület osztatlan (tanári) és osztott (nem tanári) képzése között. Ez szerintem visszalépés, ráadásul a tanár szakosok kötött hálóterv szerint haladnak az óraütközések elkerülése miatt, nagyon korlátozottá vált számukra a szabad óraválasztás lehetősége, és nehezen kapcsolódhatnak be az alapvetően az osztott, bolognai rendszerre kitalált ERASMUS csereprogramokba is. Megint egyszer a fürdővízzel a gyereket, sajnos.

 

O.D.: Akkor igyekszik a közoktatás helyzetével is foglalkozni? Például az alaptantervi változtatásokkal…

 

Sz.M.: Miután a magyar irodalmi előadásokon ma már nagy többségben tanár szakosok ülnek, az előadásokat érdemes az ő igényeikhez, jövendő iskolai munkájukhoz alakítani. Elő kell venni az alaptantervet, a kerettanterveket, és azokról a szerzőkről, problémákról beszélni, akik ott szerepelnek. Illetve beszélni arról, hogy milyen problémákat vet fel az, ahogyan a kerettanterv szerint az iskolában beszélni kellene róluk. Mert a kerettantervvel kapcsolatosan nem az a legfontosabb probléma, hogy benne van-e Wass Albert vagy sem, hanem az, hogy milyen pedagógiai célok elérését várják el az irodalom oktatásától. Sajnos az az irodalomszemlélet és elvárásrendszer, amit a mai gimnáziumi kerettanterv képvisel, megrekedt azon a szinten, amelyet az egyébként kiváló konzervatív irodalomtörténész, Horváth János a 20. század elején rögzített. A legfontosabb cél ugyanis az, hogy a kiemelt alkotók nagy alkotásain keresztül a nemzeti kultúra, a nemzeti identitás, az anyanyelv és bizonyos morális értékek tiszteletére neveljünk. Ez pedig tipikusan 19. századi narratíva, amely nem az irodalomról beszél, hanem az irodalmi példákon keresztül beszél valami másról. És így éppen a tantárgy lényegét zavarja meg, az irodalom és az irodalmi mű autonóm működésének a megértését akadályozza, amely a kerettantervben csak a futottak még kategóriájában szerepel. Panaszkodhatunk, hogy mai gimnazisták nem olvasnak, csak a telefonjukat simogatják. De minek olvasnának? Hogy újabb erkölcsi példákra találjanak? Mindenre megtanít az iskola, csak arra nem, hogy olvasni jó, hogy az igazi műélmény olyan gyönyör, amiért érdemes erőfeszítéseket tenni, munkát befektetni. Mert a nagy művek nem adják magukat ingyen. Az önmagában nem igaz, hogy az Y vagy Z generáció nem olvas, de az kétségtelen, hogy elsősorban nem könyveket olvas, és a mostani irodalmi oktatás nem is fogja hozzásegíteni őket a könyvekhez. Úgy is fogalmazhatnék, valamivel élesebben: valamitől megfosztják őket, amihez pedig joguk lenne.

 

O.D.: Ha jól tudom, elég elkötelezett a kötelező egyetemi előadás-látogatás mellett. Mi a véleménye most erről a kérdésről? [A 2016/2017-es tanévig a szabályzat értelmében az előadások látogatása nem volt kötelező az SZTE-BTK-n, ezen kívántak a szabályzat módosításával változtatni.]

 

Sz.M.: Ez igazából egy álprobléma és félreértés. A Bölcsészkar tanulmányi ügyrendjébe korábban az volt beleírva szó szerint, hogy az előadások látogatása nem kötelező. Az oka az lehetett ennek, hogy néhány évtizeddel ezelőtt az egyetem még úgy működött, ahogyan azt Humboldt felvilágosodás idején elképzelte: tanárok és hallgatók kutató közösségeként, akik inspirálják, kollégának tekintik egymást. Akkoriban még vasárnap délelőtt is nyitva volt az egyetemi könyvtár, és nem kongott az ürességtől. Sokan voltak, akik azért maradtak itt hétvégére, mert akkor nincsenek előadások, beülhettek a könyvtárba, és azt csinálhatták, ami közelebbről érdekelte őket. Ezt a hallgatói szabadságot védte a régi ügyrend, és megakadályozta azt, hogy a rendszerváltás idején egy marxista tárgy bornírt tanára csuklóztathassa a hallgatókat. De ma már a gurulós bőröndök idejét éljük, péntek délután haza, hétfőn vissza. Ilyen körülmények között annak a deklarálása, hogy az előadások látogatása nem kötelező, kifejezetten rossz üzenet. Az új szabályozás, amely arról szólt volna, hogy a 14 szemeszterhétből legalább hat alkalommal jelen kell lenni, amennyiben az oktató ezt megköveteli, elsősorban gesztusértékű jelzés, annak kifejezése, hogy az órák mégiscsak azért vannak, hogy látogassák őket.

 

O.D.: Az előzőekhez is kapcsolódva: milyennek látja a mai hallgatókat? Mivel lehet megfogni őket?

 

Sz.M.: Sokan szidják a mai hallgatókat, műveletleneknek és érdekteleneknek találják őket. Én sem örülök a gurulós bőröndöknek, ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a mai hallgatók semmivel sem tehetségtelenebbek, mint a régiek. Egyszerűen más alapokkal jönnek a középiskolából, más a moráljuk, más érdekli őket és másban felkészültek. Lehet szemrehányást tenni otthon a gyereknek, hogy folyton a számítógép előtt ül, de ha valami hiba van a géppel, akkor mégis őt hívom, hogy segítsen. A mai egyetemistáknak olyan képességei és készségei vannak, amivel a régiek nem rendelkeztek. A digitalizálással és világhálóra kötött számítógéppel az emberiség történetében olyan változás játszódott le, amilyen legutóbb több száz évvel ezelőtt a könyvnyomtatás feltalálásával, ők ebben az új világban érzik otthon magukat, miközben mi a középiskolában 19. századi irodalomszemléletre neveljük őket. Aztán csodálkozunk, hogy nincsen szerencsénk. De nekik sem, mert nem jutnak hozzá valamihez, ami pedig érdekelhetné őket és örömüket lelhetnék benne. Én komolyan hiszem, hogy vannak olyan régi értékek és múlt századi gyönyörök, amelyekre fogékonnyá lehetne tenni őket. Ehhez azonban meg kellene találnunk a közös kiinduló pontot, amelyet viszont egészen máshol kell keresnünk, mint akár két-három évtizeddel ezelőtt.

 

O.D.: Mely könyveket kellene mindenkinek elolvasni?

 

Sz.M.: Nem tudom. Én most éppen Esterházy Péter Estijét olvasom, felváltva Jókai Egy az Isten című regényével. Nagyon jól érzik magukat egymás társaságában, és én is jó társaságban érzem magamat velük. Olyan könyveket kellene mindenkinek olvasnia, amelyekhez intimen köze van, amelyekkel jó társaságban érzi magát.