Nem tudjuk, közelebbről miről folyt a beszéd

Részletek

Bodrogi Ferenc Mátét Veisz Bettina kérdezte

Veisz Bettina: Hogyan kerültél kapcsolatba az irodalommal? Milyen megfontolásból döntöttél úgy, hogy hivatásul fogadod?

Bodrogi Ferenc Máté: Nem tudom melyik volt az a pont, amikor kapcsolatba kerültem vele; mindig is abban voltam. A Tenkes kapitánya, János vitéz, versek, képek, diafilmek: kisgyerekként jöttek, és nagyon el is ragadtak. Talán úgy a legpontosabb, ha azt mondom, a szüleimmel kerültem közel az irodalomhoz. Hogy hagyták, hadd lovagoljak naphosszat a nappali kanapéjának könyöklőjén, legyek huszár az ébren töltött idő nyolcvan százalékában, s hogy lapozgatták velem lelkesen a könyveket, és mesemondás, mesekreálás moraja hangzott fel minduntalan. Történetek között éltem, mindig is amatőr irodalmat csináltam. S hogy miért döntöttem e hivatás mellett? Mert egyszerűen ott és akkor, nagykamaszként nem volt más a palettán olyan, amiben jó voltam, és örömérzést nyújtott. Viszonylag sokáig gondolkodtam, hogy elmegyek jogra, lesz pénz (így képzeltem), aztán szabadidőmben jókat olvasgatok, könyvesboltba járok, színházazok. Lehetett volna akár igazam is, ezen utólag is elmerengek néha, ám aztán mégis a bölcsészkarra adtam be a papírt – mert addigi életem egésze e felé a döntés felé mutatott. Szóval tulajdonképpen az irodalom fogadott örökbe engem.

V.B.: Kutatási témád a 18. század végi, 19. század eleji magyar irodalom eszmetörténeti és textológiai feldolgozása. Miért esett erre a vizsgálati területre a választásod?

B.F.M.: Nem esett, így alakult. Az első években úgy voltam vele, hogy mindig az tetszett, amiről éppen az előadáson, szemináriumon tanultunk (messzemenőkig befolyásolva az oktató személyiségétől), de Berzsenyi a középiskolás OKTV miatt, illetve Szerb Antal… Szerb Antal miatt mindig ott volt a képben. Egy huszáros vágással mindkét témában írtam egy-egy OTDK dolgozatot, amelyeket később elkértek publikálásra, ahogyan egy másik, társasnyelvészeti témájú záródolgozati írásom is megjelent ekkoriban, harmad-negyedéves korom környékén. Azzal együtt, hogy a publikálás mechanizmusa, „életérzése” igen-igen megtetszett, több értelmezői kör tagja is lettem, melyek közül egész egyszerűen a Debreczeni Attila-féle textológiai munkacsoport vált leginkább otthonossá számomra, ahol egyszer csak megkaptam egy kritikai igényű Kazinczy-forráskiadás elkészítésének feladatát. Ennek nyomán indult meg aztán az a tervszerű, szisztematikusnak már nyugodtan nevezhető munka, melynek nyomán méltónak találtattam a doktorképzésben való részvételre, később pedig a munkahelyi alkalmazásra. Vagyis inkább voltam reagens a kutatási témám ügyében, mintsem magabiztos sorsalakító, de ez jól van így. Egy egész informális csapat dolgozott azon öntudatlanul (s persze némelyek igen tudatosan), hogy kialakuljon az, ami kialakult az évek során, és az eddigi szakmai pályafutásomnak tekinthető. Ha nincs „csapat”, nincs választásod – ha valamit megtanultam itt a Debreceni Egyetemen, hát többek között ez.

V.B.: Jelenleg milyen kutatásokban tevékenykedsz?

B.F.M.: Többen mint kellene... Egyrészt folyamatos Kazinczy Ferenc kritikai életműsorozatának megjelentetése, melynek én egy ideje többedmagammal az elektronikus változatát fejlesztem, bővítem (http://deba.unideb.hu/deba/kazinczy_muvei/). Másrészt próbálok vitézül helytállni Bolyai János Kutatási Ösztöndíjam megvalósításában, ami a Kisfaludy Károly-féle 19. századi Aurora. Hazai Almanach c. költői zsebkönyv teljes filológiai feldolgozását, elektronikus és nyomtatott kiadását jelenti, kísérőtanulmányokkal. Harmadrészt egy, Az Irodalomtanítás Innovációjának Országos Műhelye (IROM) elnevezésű formáció „életét” koordinálom Fűzfa Balázs szombathelyi kollégámmal, mely sokkal inkább szakmódszertani, mintsem (irodalom)történeti jellegű vállalás, de szintén nagyon mélyen el vagyok köteleződve iránta. Nem mondom, hogy az óratartások és mindezek mellett nem érzem magam elaprózódva kissé, de azért mostanában az „aurórázás” az elsődleges, és hálistennek már egészen jól megtaláltam benne a helyemet, azt hiszem, elkaptam a dolgot, a méretes anyagnagyság feldolgozásának minden technikai nyűgével együtt is.   

V.B.: Mi az előbb említett IROM célkitűzése, programja?

B.F.M.: Hogy ne hagyjuk elcsitulni az irodalomtanítás magyarországi kérdéseivel kapcsolatos dilemmákat, javaslatokat illető eszmecseréket. Hogy folyamatos legyen az erről történő polilógus. Minden reformelképzelésre kíváncsiak vagyunk, monitorozzuk ezeket, és a lehető legrendszeresebben igyekszünk konferenciákon számot vetni velük. A kihívásokkal, problémákkal ugyanígy. Egyik legutóbbi eredményünk egy akadémiai projektmunkából született többszerzős kötet, amelyben gyakorlatilag leírtuk a jó részét mindannak, amit és ahogy gondolunk (http://mek.oszk.hu/16400/16457/index.phtml). Lehet, hogy befolyásol ebben két, másfél és három éves kisfiam, de úgy vélem, az életet leginkább az jellemzi, hogy játékos. Jó és rossz értelemben egyaránt. Ezt a játékosságot pedig az irodalom, az olvasás úgy képes felmutatni, kommentálni, hogy az igencsak párját ritkítja. Folyamatosan azt látom, hogy messze nem veszünk ki a világból annyit, amennyi benne van. Az IROM azt szeretné, hogy a fiatalok változtassanak kissé ezen, és vegyenek ki annyit belőle, amennyit csak lehet.   

V.B.: Tanárként, kutatóként mi volt az egyik legmeghatározóbb emléked?

B.F.M.: Nincs egy nagy, de van sok kicsi, amelyek kicsinységük ellenére meghatározóak. Az első találkozások a „tankönyvírókkal” a konferenciákon; hogy paroláznak veled, beszélnek hozzád. A rendszeres doktori műhelybeszélgetések egy-egy gondolatfutama, elejtett megjegyzése, amely felemel az égbe, vagy belenyom a fotelba, de tudod, hogy nagy szükséged volt rá. A szakestek, amikor tapintatosan kicsikét újra hallgató lehetsz, és ezt az igaziak hagyják is. A vidékre kiszervezett féléves hétvégi szabadszemináriumok, amelyek mind szakmailag, mind… rekreációs értelemben emlékezetesek tudnak lenni. Azok az alkalmak, amikor egy-egy idősebb kollégád, aki nemrég még „Professzor Úr” volt, egyszer csak elkezd magáról mesélni – neked. A melengető hallgatói visszajelzések, vagy amikor az órán érzed, hogy tényleg fontos, amit mondasz, s ott és akkor, azon a csütörtöki szemináriumon éppen te vagy az, aki másokban valódi nyomot hagy. Kicsit hajtva még a fentebbi metaforámat, azt hiszem, a legmeghatározóbb emlékem szakmai értelemben tulajdonképpen egy kitartott élmény: hogy csapattag lehetek a munkahelyemen. 

V.B.: Ha el lehetne játszani az időutazás gondolatával, és alkalmad nyílna arra, hogy személyesen jelen legyél egy 18–19. századi eseményen, mit választanál? Ha találkozhatnál a kor emberével, kit szólítanál meg, miről folyna a diskurzus?

B.F.M.: Pillanatnyilag már nem Kazinczyval találkoznék leginkább… Ha lehetne, jelen lennék egy 19. század eleji pesti „literátori” vacsorán, s végighallgatnám, hogyan tervezgetik a jövőt ezek a lelkes hazafiak, hogy minősítgetik egymás felolvasott műveit, miképpen élcelődnek, milyen az, amikor beindul a dalolás; megnézném, mennyit bírnak igazándiból inni, legeltetném a szemeimet a 19. századi testbeszéden, a berendezési tárgyakon, s persze kérnék minden fogásból. Mostanság éppen azzal a kicsit zavarba ejtő tapasztalattal próbálok mit kezdeni ugyanis (mivel ezek a közös együttlétek az Aurora megszületésében, működésében is kulcsfontosságúak), hogy az ezen évekből származó források kevésbé informatívak, mint azt az iskolai tanítás sugallja. Nem tudjuk, közelebbről miről folyt a beszéd, miképpen alakultak ki a konkrétabb akciótervek, pontosan ki milyen álláspontot képviselt, hogyan alakultak az érdekközösségek, de belemélyedvén a fennmaradó kortárs dokumentumokba azzal minduntalan szembesülhetünk, hogy ezek mindazonáltal azért társas játszmákkal fűszerezett „nem semmi kis bulik” lehettek. Szeretnék ezekről a kétszáz éves estékről, estebédekről a forrásoknál, utólagos mítoszainknál, mégoly körültekintő és józan spekulációinknál többet tudni. De attól tartok, mindez csupán ezzel a bizonyos feltételes időutazással valósulhatna meg.

V.B.: Ha üzenhetnél a most egyetemet kezdő hallgatóknak, leendő tanároknak, irodalomtörténészeknek, milyen tanáccsal, intelemmel látnád el őket?

B.F.M.: Nem tartok még ott, hogy ilyeneket szívesen megfogalmaznék, mert még én is bőven igényt tartok rá, hogy inkább más szentenciázzon nekem. Ami meg mostanában a fejemben jár, amúgy is túlontúl filozofikus. De ha már befejező kérdésként érdeklődsz: valami olyasmit, hogy ne féljenek, és legyenek nagyon szabadok. Annyi belső frusztrációval és külső méltatlansággal találkozom, amelyek mind-mind kreativitás- és életöröm-blokkok, hogy hajlamos vagyok egyre inkább azt érezni, nagyjából mindennek a félelem a kulcsa. Az az én kis privát programom, a gyermekeimet is arra fogom nevelni, hogy nincs értelme félni. Hogy legyenek annyira szabadok, amennyire csak lehet. Vagyis – tudom, ez így már bőven enigmatikus, de záró válaszként talán ennyi belefér –, hogy szabaduljanak fel valami alól, és váljanak szabaddá valamire. Böngészgessenek, térképezzék fel a világot, s benne is leginkább önmagukat. Sok-sok derűvel, a 19. századi literátori vacsorák módjára. Azt gondolom, ez szakmai allegóriaként is teljesen tartható ebben a jó kis fél-európai térségben.