Aki komolyan veszi a szakmáját – meg az életet –, az el is olvassa ezeket

Részletek

Kukorelly Endrét Szarka Károly kérdezte

(Valuska Gábor felvétele)

Amellett, hogy összefuthatunk vele irodalmi rendezvényeken, és gyakran láthatjuk az ATV közéleti vitaműsoraiban – ahol szenvedélyesen érvel amellett, hogy a politika nem a hatalom és a hivatásos ellenzék ügye, hanem mindenkié –, az utóbbi néhány évben sorra jelentek meg vaskosabbnál vaskosabb kötetei: 2014-ben a saját parlamenti élményeit feldolgozó Országházi divatok és a Mind, átjavított, újabb, régiek című gyűjteményes verseskötet, 2016 végén pedig a Porcelánbolt került a könyvesboltok polcaira. Utóbbi tulajdonképpen egy olvasókönyv, ahogy az az alcímből is kiderül. A fülszöveg szerint mindenesetre nem irodalomtörténet, nem szakkönyv, inkább csak irodalmi témájú szövegek kollekciója, az író-költő személyes kedvenceit vonultatja fel. Kukorelly Endrének markáns elképzelései vannak kánonról és oktatásról, a nevéhez fűződő, közelmúltban indult társadalmi kezdeményezések pedig bizonyítják, hogy nem csak beszélni szeret közös ügyeinkről.

Szarka Károly: Nemrég jelent meg Porcelánbolt című könyved, ami a húsz évvel korábbi Kedvencx folytatása, bővített változata. Alcíme: Kedvencxekről. Olvasókönyv. Biztos sokan megkérdezték már, hogy mit jelent az a bizonyos x.

Kukorelly Endre: Néma h, nem kiejtendő. Kedvenc, ennyi. Az x a bizonytalanság, az ismeretlen és a hiány jele. Nem csak kedvencekről írok, hanem mindenféléről, ami úgy került elém. Az is kedvenced lesz, amire csak úgy ráakadsz. Vagy rádtukmálják.

Sz.K.: Az olvasókönyv műfajmegjelölés, vagyis kijelöli a könyv célját: tulajdonképpen saját magad számára gyűjtöd össze a számodra kedves szövegekről szóló írásaidat. Ezen túl van egy irodalmi kánont kiegészítő, kiigazító funkciója is a könyvnek? Hogy olyanokat olvassunk, akikre eddig kevésbé figyeltünk? A tíz kedvenc versed között például Babits, Kosztolányi, József Attila, Weöres és más elismert, kanonizált szerzők mellett Erdély Miklós Metán című szövegét is megemlíted.

K.E.: És Tasnády Attila versét. Szeretném, ha minél többen észrevennék az ő – Gottfried Benn értelmében vett – „hat-nyolc befejezett költeményét”. Némiképp kánonátalakító javaslat, a fennállót destruálja, erősen megvan ez a cél. Illetve korántsem ilyen céllal írtam, ezt inkább a szövegek együttese állítja elő. Ilyen típusú könyveket kiadni hiúság, áll az előszóban – de egyrészt a hiúság nem áll tőlem távol, nincs lelkifurdalásom, amiért megjelent, másrészt nagyon másképp gondolom el a ’60-as évek elejétől számított, tehát igen bő érelemben vett kortárs magyar irodalmat, mint sok mainstream beszélő. A fő és bevett mondás szerint az irodalmi beszédmódváltás Nádas és Esterházy prózájával kezdődött a ’70-es évek második felében, az új próza hozta be azokat az aspektusokat, amik azóta is sikerrel működnek. Ahogy viszont én olvasom, ez egy cirka tizenöt évvel korábban indult, a ’60-as évek elejétől a ’70-es évek közepéig zajló folyamat, és nem is feltétlenül csak az irodalomban. Neoavantgárd összművészet: Erdély Miklós, Balaskó Jenő, Szentjóby Tamás, Halász Péter, Bálint István, Hajas Tibor, Molnár Gergely és mások egyszerre voltak költők és teoretikusok, filmesek és performerek, zenészek és képzőművészek. Másféle beszéd, másféle szemlélet, az irodalmi nyelv radikális dekonstruálása. Nem egyszerűen a fönnálló, a bevett, a hatalmon levő vagy a hivatásos ellenzék ellen beszéltek, hanem mintegy keresztülbeszéltek rajta, átnéztek rajta. Ezért tartottak tőlük – és nem csupán a hivatalosság, de az irodalom egyéb, valamiképp mégiscsak bevett irányzatai is. Csak kevesen tudtak közülük az undergroundból akár pillanatokra is kikerülni – mint például Tandori –, ennek ellenére a szélesebb nyilvánosságtól elzárva is erős hatást fejtettek ki. Ezekre a hatásokra próbálom felhívni a figyelmet.

Sz.K.: A hazai irodalomoktatással sem vagy elégedett. A kötelező olvasmányok generációk óta nem változtak, csak az utóbbi években erősödtek fel olyan hangok, hogy a nehezen befogadható, több száz éve íródott szövegek helyett olyan kortársakat kellene olvasniuk a gyerekeknek, amikkel könnyebben találnak kapcsolódási pontokat. Az alapszemlélet viszont még mindig konzervatív, és az íróknak, irodalmároknak nem is árt ismerniük a klasszikusokat. Hogyan lehet megtalálni az egészséges arányt?

K.E.: Ez a könyv másik erős állítása. Az erős annyit jelent, hogy számomra erős – úgy éreztem, erőt kell merítenem hozzá. Bátorságot, ha tetszik. Írók persze olvassanak mindent, nem rájuk gondoltam, hanem a potenciális olvasóra – akiket az iskola radikálisan lebeszél az olvasásról. Ugyanis nem irodalomoktatás folyik, hanem irodalomtörténet-oktatás. Minden diszciplína up-to-date, fizikaórán nem a fizika történetét, történelemórán sem a történettudomány történetét tanuljuk, hanem fizikát és történelmet, relatíve új kutatások alapján. Kivétel a művészetoktatás, mert az történeti alapú. Kezdi az ókortól, a görögöktől, és nem jut el máig. Olyan szövegeket nyom le a gyerekek, a fiatal felnőttek torkán, amik életkoruk miatt egyszerűen nem okozhatnak nekik élvezetet. Nem mondom, hogy nem nekik valók, miért ne lenne, bármit megtanulnak, és ha jó a tanár, jól megy a dolog. Mégis, először olyan szöveg adandó a potenciális olvasó kezébe, amit simán megért, szíven üti, a problematikájához közel áll, amin tud sírni, nevetni, és így rájön, hogy olvasni jó, olvasni fincsi. Ami függővé teheti az olvasástól. Nem azért olvasunk, hogy okosabbak vagy műveltek legyünk, hanem mert élvezetes. És az semmiképp sem a Szigeti veszedelem vagy a Kincskereső kisködmön. Ezek diszfunkcionálisak, abban az értelemben, hogy noha nagyon jó szövegek, a kezdőket elijesztik az olvasástól. Nem fogják megszeretni, nem válnak olvasóvá. Kötelező, brutális, szinte látod, ahogy hozzá van kötözve a kiskölök a kőszívű emberhez. Nem minden kortárs szöveg alkalmas a „beetetésre”, ám ezeken keresztül nagyobb eséllyel szoknak rá az olvasásra, és később, nem tizenöt-tizenhat, de huszonöt-huszonhat vagy harmincöt-harminchat évesen maguktól megkeresik azokat a szövegeket, amikre most kötelezték őket.

Sz.K.: Ami az írókat, irodalmárokat illeti: nincs nehezebb dolguk a ma indulóknak az olvasnivalók mennyisége szempontjából? A klasszikusok többsége ma is érvényes, de ahogy haladunk előre az időben, egyre több olvasnivaló, egyre több tudás- és ismeretanyag halmozódik fel.

K.E.: Exponenciálisan nő a művek száma, a minőségi olvasnivalóké is. A régi olvasandók megmaradnak, az újak dőlnek rád, áttekinthetetlen a világirodalom, aki azt mondja, hogy átlátja, magát is becsapja. A régi szövegeket muszáj ismerni, aki komolyan veszi a szakmáját – meg az életet –, az el is olvassa ezeket. Hogy az újak közül mit, az már nyelvtudás, idő és energia kérdése. De nem feltétlenül kell valamit végigolvasni ahhoz, hogy elég gyorsan képbe kerülj. Olyan ez, mint a futball, ha sok meccset láttál, elég rápillantanod egy játékosra, megnézned két-három mozdulatát, abból már tudod, hogy milyen futballista. Csak akkor olvasd végig, ha nagyon jó, nagyon tanulságos, nagyon érdekes.

Sz.K.: Költőként a ’80-as évek óta, több mint harminc éve vagy a pályán, de dolgoztál újságíróként, szerkesztőként is, tanítasz kreatív írást, és ahogy ebből a könyvből is kiderül, rengeteget olvasol, viszont nem vagy irodalmár, vagy ahogy az egyik szövegedben írod, elefánt vagy a porcelánboltban. Voltak komplexusaid azokkal szemben, akik ezt a szakmát tanulták?

K.E.: Most is vannak. Aki valamiből nem kapott szabályos, reguláris képzést, nyilván később sem olvas el minden szöveget. Én sem olvasok el mindent, amit egyetemista koromban kellett volna, és nagyon utáltam volna.

Sz.K.: Kreatív írást régóta tanítasz, most pedig csatlakoztál a független mentorhálózathoz is. Oktatóként mindenkinek azt szoktad javasolni, hogy írjon rendszeresen, verset, prózát, de akár naplót is, vagyis olyan szöveget, amit nem feltétlenül mutat meg másoknak. Ez a rendszeresség, a gyakorlat a fontos egy pályakezdő író számára, vagy azért számít a visszajelzés is, amit a publikálás vagy a műhelymunka során kap az ember?

K.E.: „Nulla dies sine linea”, így Horatius ars poeticájában: egy nap se teljen el ecsetvonást nélkül. Ajánlom mindenkinek. Ha nincs időd, akkor is csinálj valamit jelképesen, egy „és”-t cserélj le egy „meg”-re. Az idő hajlamos arra, hogy elszaladjon velünk, ha nem koncentrálunk, nem fogjuk meg – a munkával. Optimálisnak tűnhet, ha nem publikálod, magadnak csinálod, és addig dolgozol rajta, amíg tökéletesnek nem érzed. Viszont ha nem publikálsz, nincs visszajelzés, nincs közeged, nem vesznek rólad tudomást, és így nincs, ami inspiráljon. Mert a közeg, az irodalom világa a visszajelzéseivel inspirál és befolyásol, ennek viszont az a veszélye is, hogy a kisebb ellenállás irányába mozdulunk el, és közlünk olyan dolgokat is, amiket később megbánunk. Huszonvalahány éve foglalkozom olyanokkal, akik írnak, írni akarnak, hetente tartok írószemináriumot, ezek nyilvánosak, mindenkit csak bíztatok arra, hogy csinálja. Szoktam javasolni, hogy ameddig bírja, várjon, csak azt adja ki a kezéből, ami keresztülment az idő szűrőjén. Ha már Horatius és ars poetica: „Nonumque prematur in annum”, kilenc évig érleljétek: ha még akkor is érvényesnek érzed, amit írtál, az biztos stimmel. Persze senkinek sincs ennyi ideje, belátom, de valóban úgy van, hogy minél tovább aszalod, minél többet foglalkozol vele, később annál kevésbé fogsz leizzadni attól, hogy miket irkáltál össze. Naplót mindenképp kötelező volna írni. Nem föltétlen irodalmi megfontolásokból, inkább a saját magaddal való szembenézés miatt.

Sz.K.: Előző, Mind, átjavított, újabb, régiek című gyűjteményes verseskötetedből is kiderül, hogy gyakran javítgatod a szövegeidet. Sokszor érzed úgy egy-egy kiadás előtt álló könyv esetében, hogy tudnál még dolgozni vele?

K.E.: Mindig így érzem. Már tűrhető állapotba került, viszont ha ott a határidő, egyszerre problémásnak látom. Minél többet dolgoztam rajta, annál több hibát látok benne. A végtelenségig javítható, ahogy szokták mondani, nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Illetve létezik olyan, hogy be van fejezve, az én szövegeim közt is. Talán nem nagy dobás, de már nem kell – valamiképp nem is lehet – hozzányúlni. Olyan, amilyen, úgy jó, ahogy van.

Sz.K.: Az Országházi divatokat ilyennek érzed? Másfél évig voltál az LMP országgyűlési képviselője, ez pedig egy viszonylag rövid és lezárt korszak.

K.E.: Ahhoz valószínűleg már nem fogok hozzányúlni. Miután megjelent, eszembe jutott még egy-két dolog, de az a könyv viszonylag kompakt. A Samunadrág című gyerekverskötethez sem nyúlok már, így, egészben lett meg, nagyon rövid idő, kilenc nap alatt.

Sz.K.: Akkor azt a szöveget – Horatius intelmét figyelmen kívül hagyva – kilenc év helyett csak kilenc napig érlelted. A rövidebb idő alatt megírt művek esetében többször érzed, hogy készen vannak?

K.E.: Van néhány írásom, ami egyben jött ki, könnyű szülés volt. Elsősorban versek.

Sz.K.: Már nem vagy parlamenti képviselő, de feltűnsz Kálmán Olga, Havas Henrik vagy Rónai Egon közéleti műsoraiban, és nemcsak beszélsz politikáról, hanem civil kezdeményezések élére is állsz. Az értelmiségiek, vagy általánosságban a civilek közül miért foglalkoznak kevesen ilyesmivel?

K.E.: A közélet maga a politika. A fogalmat tisztába kell tenni, megtisztítani, mert rosszul van használva. A hatalmi harcot azonosítjuk a politikával. Aki nem foglalkozik a köz ügyeivel, tévedésben van. Hülyén élnek, biosz idiotikosz, mondták rájuk a görögök. A szabad ember részt vesz, kiveszi a részét. Az értelmiségi, akit a magánügyei nem foglalnak el teljesen, élete és energiái egy részét a közéletre fordítja. Ez kvázi kötelesség, emberi kötelesség – és kőkeményen saját érdek is, ügyeid intézését nem szabad ellenőrzés, kritika nélkül rábízni másokra. Megbízol szakembereket, a szolgálatodba fogadod, de ellenőrzöd is, hogy megfelelően működnek-e. Aki ezt nem teszi, félreértésben van. Aki úgy tudja, hogy a miniszterelnök az ő elnöke-vezetője, és nem a minisztereké, nem tud semmit, és aki azt hiszi, hogy a miniszter nem szolgáló, hanem góré, téved. Olvass görög aktorokat! Akkoriban tudták, hogy ki kell menni az agorára, és részt venni a közéletben. Ami veszélyes dolog, de a veszélyes élet volt az elfogadás föltétele. Csak azokat a férfiakat fogadták el, akik a veszélyes életet vállalták. Le is döfhették egymást, a politika nem életbiztosítás, de a magánügyek és közügyek kettősségét élték. Legszívesebben mindenkinek belemondanám az arcába, hogy foglalkozzon a politikával, különben mások csinálják helyette, de ha nem, akkor ne nyafogjon. Vagy részt veszel, vagy ne nyafogj!

Sz.K.: Azért ilyen alacsony színvonalú a közéleti diskurzus, mert akik részt vesznek benne, műveletlenek, nem olvasnak, nem járnak színházba, vagy fordítva, sokakat éppen ez a színvonal ijeszt el attól, hogy foglalkozzanak közügyekkel?

K.E.: A hangnem és a színvonal, az siralmas. Úgy működik, hogy mivel túl sokan húzódnak vissza ebből a térből, gondolván, nem értenek hozzá, túl kicsik, hogy beleszóljanak, ezért akik tudatosan benne vannak, elúrhodnak rajtuk, és olyan magatartásformákat vesznek fel, amit nem tehetnének, ha jobban a körmükre néznénk, a körmükre koppintanánk. Rajtunk múlik, hogy mennyire vesszük komolyan magunkat, mennyire tudatosul bennünk, hogy akik ott ülnek a Parlamentben, nem a mi vezetőink, hanem a köz szolgái. A profi politikus nem hülye, nem buta, de csak azt várhatod tőle, amire kényszeríted. Ha nem lépsz föl az igényeiddel, ilyen ijesztően igénytelenül jár el. Én a saját portám előtt sepregetnék, ami az irodalmat, a művészeteket, a kultúrát, az úgynevezett magaskultúrát illeti. A társadalmi presztízsünk a ’60-as, ’70-es évekhez képest brutálisan hanyatlik – és ebben elsősorban mi vagyunk a felelősök. A művésztársadalom nem elég erős, nem elég ütős, nem elég potens. Képes artikulálni az érdekeit, de nem tudja kellőképp érvényesíteni – ebből a szempontból furamód olyanok vagyunk, mint a hajléktalanok vagy a cigányok, akik szintén nem képesek az érdekeiket érvényesíteni, ezért vannak páriahelyzetben. Nem azért van ilyen fokú hajléktalanság, mélyszegénység, mert a döntéshozók utálják őket, hanem mert a hajléktalanok nem vesznek részt a szavazatmaximalizálásban, ezért a döntéshozók elengedik a problémáikat. Mutatis mutandis ez a helyzet a művészetekkel is. A társadalom szerint nem elég erősek, érdekesek és nélkülözhetetlenek, ennek megfelelően odalöknek nekik valami maradékot. Illetve látványosan a klienseiknek lökik oda, jelezvén, akkor kapsz valamit, ha eladod magad. A többivel, azokkal, akik nem állnak be a sorba, nem törődnek. Megy hát az ógás-mógás, elégedetlenkedés, kurvaanyádozás, ahelyett, hogy nélkülözhetetlenné tennénk magunkat. A bezzeg-a-Kádár-rendszerezés, hogy akkor milyen fontosak voltunk stb. Igen, fontosak, mert az egészen más helyzet volt, nem lehetett utazni, nem volt választék a médiában, internet – semmi nem volt. Akkoriban mindenki ismerte az írókat, színészeket, zenészeket – ma, néhány tévében szereplő celeben kívül, senki senkit. A többség nem tudja, hogy létezik olyan, hogy kortárs irodalom, föl se merül, hogy ilyesmire gondoljon, és ezért mi vagyunk felelősök. A kortárs irodalom pária helyzetéért elsősorban maguk a kortárs írók a felelősök. Nem merünk elég érdekesek lenni, nincs szolidaritás, az van gondolva, hogy elég letenni a művet az asztalra, és akkor mindenki leborul. Az oktatás a régiségek felé megy, a gyerekek úgy tudják, hogy az írók, költők, festők nagyon régi bácsik voltak. Ennek megfelelően nem olvassák a kortárs szerzőket, nem mennek el kortárs képzőművészek vernisszázsára, kortárs zeneszerzők koncertjére. Ha komolyzene, akkor Bach és Beethoven, ha képzőművészet, akkor Monet és barátai. Van még a slam. Az irodalmat a kötelező klasszikusok vagy a lektűrök jelentik. Múltkor láttam a metrón egy harminc pluszos nőt a Harry Pottert olvasni. Mindenki más a mobilját vizslatta.

Sz.K.: Nemrég két Facebook-csoportot is létrehoztál, az egyik a hajléktalanok számára gyűjt pénzt. A Nyugodt Szív Alapítvány két éve működik – mennyire érzed sikeresnek ezt a kezdeményezést?

K.E.: Nagyon! Alapvető zsigeri reakció volt, hogy két éve, januárban, hazafelé utaztam az utolsó metróval, és látva, ahogy az irgalmatlan hidegben emberek fekszenek a földön, hazamentem, és csináltam egy Facebook-csoportot. Nem akkor láttam ilyet először, milliószor láttam, folyamatosan látom, folyamatosan látja mindenki – akkor kiakasztott. Naponta beérkezik valamennyi kérvény, ezeket megtárgyaljuk az alapítvány kuratóriumával, és a kisebb-nagyobb pénzt, amit az emberek – szigorúan magánszemélyek – befizetnek, elosztjuk. A rendszerben tartjuk azokat, akit tudunk. Lakáshoz juttatni nehezebb, de kifizetjük az elmaradt lakbéreket, ilyesmi. Kicsik vagyunk, eddig huszonnégy-huszonöt millió forint fölött diszponáltunk, körülbelül kétszáz családnak tudtunk segíteni. Meghat, hogy emberek ötszáz, ötezer vagy ötvenezer forintokat fizetnek be, hogy másoknak segítsenek. Lehet csatlakozni, akár egy sör árával is. A lényeg, hogy a Nyugodt Szív támogatóinak köre elérjen egy kritikus tömeget, ami nyomást gyakorol a döntéshozókra, akik ilyesfajta civil aktivitás nélkül nem működnek rendesen. Mindez nem altruisták ügye. Közös ügy, önzésből csináld, azért, hogy jobban érezd magad tőle.

Sz.K.: Mi a helyzet a cigányfalvak rendbetételére létrehozott Facebook-csoporttal?

K.E.: A csoport neve Cigányok és gádzsók rendbehoznak egy cigányfalut. Jóval kevesebbet tudtam foglalkozni vele, de történt egy-s-más, egy csapat tanár például átsegített diákokat pótvizsgán egy Nógrádmegyer nevű faluban. Pénz nélkül ez végképp nem megy! Az a terv, hogy elmegyünk egy cigánytelepre, és megpróbálunk rendbe hozni néhány házat. Barátkozunk, a fiúk fociznak, a lányok kozmetikáznak, nyári iskola-óvodát, szocializációs táborozást tervezünk, ha összejön rá a pénz.