Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Amíg nem muszáj, addig nem nagyon szeretnék váltani

Bényei Tamás irodalomtörténészt, egyetemi tanárt Bozsó Georgina és Fagyal József Szabolcs kérdezte
Azok az irodalmárok és irodalomtudománnyal foglalkozó egyetemi oktatók, akiket ismerek, nagyon kevés kivételtől eltekintve, szeretik a munkájukat, és úgy is fognak nyugdíjba menni, hogy szeretni fogják. A nyugdíjba menetel legalábbis ambivalens érzelmeket fog kiváltani belőlük, mert nyilván megkönnyebbülés és minden munkának van egy monoton része, különösen, ha bürokratizálódik a felsőoktatás, ezt látjuk. Egyre több az önadminisztráció, a sok szempontból értelmetlen és mechanikus része, de azért azt gondolom, hogy a legtöbben mégis úgy megyünk nyugdíjba, hogy tulajdonképpen maradnánk is szívesen. Legalább egy részünk biztos.

 

 

B.G., F.J.Sz.: A mondhatni szokványos „mi leszel, ha nagy leszel” jellegű és a szakmai indulásról érdeklődő nyitókérdésekre egy korábbi interjúban már válaszoltál.[1] Említetted, hogy sportriporternek vagy genetikusnak készültél, de aztán más irányba fordultak a tanulmányaid. Ma milyen más foglalkozásban vagy feladatkörben tudnád szívesen elképzelni magad?

 

Bényei Tamás: Nagyon romantikusan hangzik, de igazából mégis azt gondolom, hogy talán az egyetlen olyan dolog, ami egészen biztos, hogy nagyon jó és nagyon hasznos, az a természetvédelem és az állatvédelem. Nagyon romantikus pillanatomban mondjuk egy afrikai elefántmenhelyen, vagy valami hasonló helyen szívesen el tudnám képzelni magam, illetve kevésbé romantikus, de hasonlóan idealisztikus pillanatban, mondjuk, mint egy kutyamenhelynek a boldog tulajdonosát és működtetőjét. Van ezekben valami igazán hasznos.

 

B.G., F.J.Sz.: A fent említett interjúban beszélsz arról, hogy korábban volt egy rövid időszak, amikor megpróbálkoztál az alkotással is, de a kísérleteid rendre paródiába fordultak. Nyitott vagy-e még a regényírásra?

 

B.T.: Az egy nagyon rövid korszak volt, és nem is túlságosan tudatos. Gimnazista és egyetemista koromban írtunk mi zenés darabokat, de hát azok komolytalan dolgok voltak. Valahogy más nem akart nagyon kijönni, márpedig azt gondolom, hogy ha nagyon ki akar jönni, akkor úgy is kijön az a valami. Vannak ötleteim, amiket meg lehetne írni, novellakötetek és regénykötetek is, de azzal tisztában vagyok, hogy milyen iszonyatos nagy munka megírni például egy korszakprózai művet. Nem biztos, hogy arra akarom, hogy legyen elég energiám és időm, vagy, hogy kiiratkozzak egy vagy két évre teljesen minden másból. Azt gondolom, hogy csak így lehetne megcsinálni, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy milyen típusú ötleteim vannak. Az egyikhez például biztos, hogy kutatni is kell. Nem hiszem, hogy ezek meg fognak valósulni, de sohasem lehet tudni.

 

B.G., F.J.Sz.: Mit gondolsz, a szépirodalmi próbálkozásokat is kutatás kell, hogy megelőzze?

 

B.T.: Nem, nem kell kutatás, illetve azt gondolom, hogy valamilyen szinten igen, mert nincs olyan – ha én írnék, nyilván prózát írnék – prózai mű, ami nem valamilyen világban játszódik. Ez nem csak a múlt lehet, hanem bármilyen kortárs világ, és ha az ember minimálisan is hiteles akar lenni, akkor valamilyen szinten ismeretet kell szerezni arról a világról, és nevezhetjük ezt akár kutatásnak is. Nyilvánvaló, hogy ha történelmi regényt ír valaki, akkor valószínűleg be kell ülni a könyvtárba, de ha mondjuk, a világnak egy ma is létező szegletéről akar írni, akkor feltehetőleg érdemes odamenni. Valószínűleg nem fantasy regényt írnék, ebből az is kiderül.

 

B.G., F.J.Sz.: Hasonló kérdés, de nem szépírói alkotásra vonatkozóan: van-e olyan szöveg, kulturális jelenség vagy műfaj, amiről biztosan tudod, hogy még szeretnél írni tanulmányt, vagy akár könyvet is? Esetleg a fejedben össze is gyűlt egy publikációra való anyag, csak éppenséggel még nem volt alkalmad vagy időd megírni?

 

B.T.: Az igazság az, hogy az utóbbi időben nagyon sok az adminisztratív és egyéb feladat, és én is érzem, hogy sokkal kevesebb időm van. Régen mindig csodálkoztam, hogy a professzorok miért írnak kevesebbet, hisz ők már professzorok – más kérdés, hogy akkoriban négy órájuk volt egy héten, nekem meg tizenkettő –, de most már azért értem, hogy egyszerűen beleöregszik bizonyos esetekben az ember. Nem feltétlenül, de én beleöregedtem, hogy megtalálnak mindenféle funkciók. Ha a szűkebb környezet, az intézet, a kar támogatta az embert abban, hogy előre haladjon, akkor az visszaadja azzal, hogy bizottságba jár, ilyesmi. Manapság sokkal kevesebb időm van, de félig-meddig készen van egy tanulmánykötetem a krimiről. Elvileg én írtam egy könyvet a krimiről, de igazából nem. A Rejtélyes rend című könyvem, ami az első komolyabb projektem volt, az nem a krimiről szól, hanem a posztmodern krimi átiratokról; akkor nem ismertem igazán a krimit, és igazságtalan is voltam a krimivel. Egységes, nagyon könnyen kiismerhető tömbként kezeltem a könyvben, és azt gondolom, hogy amióta többet olvastam a műfajban, rájöttem, hogy ez nem egészen így van. Ezzel a könyvvel még tartozom, úgy félig-meddig megvan, de most egy komoly, új angol irodalomtörténeten dolgozunk, és az elkövetkezendő másfél év biztos, hogy rá fog erre menni. Utána viszont vannak más projektek is, amiken gondolkodom, de még babonából inkább nem mennék bele a részletekbe. Sok minden megváltozott az országban, és talán ha módom lesz rá, megpróbálok a külföldi piacra írni. Sajnos nem így terveztem, nem így kezdtem, és nem is így éltem eddig, azt gondoltam, hogy nagyobb szükség van magyar nyelvű közönségnek írni, de saját szempontokat is figyelembe véve több értelme van, vagy több értelme lett volna, ha nem ezt a döntést hozom meg. Nem bánom, hiszen amikor meghoztam, ez jó döntésnek tűnt, és nem is nagyon gondolkoztam rajta.

 

B.G., F.J.Sz.: Mikor és hogyan kezdtél műfordítással foglalkozni?

 

B.T.: Nagyon szerettem volna kiadót alapítani, amelyben például olyan típusú könyveket adtunk volna ki, mint a Penguin Classics vagy az Oxford Classics: előszóval, jegyzetekkel, világirodalmi fordításokat, lehetőleg új fordításokban. Ez egy tőkeigényes vállalkozás, és nehezen megvalósítható. Nagyon régi dolog már ez is, igazából még egyetemista koromban fordítgattam egy keveset. Volt egy Határ című folyóirat az egyetem bölcsészkarán, és abban jelent meg egy Burgess fordításom. Fordítottam Borgest is, de aztán a tudományos munka miatt ez eltűnt, és tulajdonképpen szerencsés pillanatban talált meg az Agave kiadó, amikor Ian Banks Darázsgyár című regényének fordítására kértek fel. Nem is volt nagyon nehéz, és nagyon jó volt csinálni. Azt gondolom, hogy annak a nagyon kevés művészi ambíciónak, ami bennem van, tökéletesen elég a műfordítás. Szerencsém is volt eddig, mert csupa olyan könyvet fordíthattam, amit le is akartam fordítani. Mivel nem főállásban csinálom, megengedhetem magamnak, hogy nemet mondjak felkérésekre, és ez így rendben van, mondhatni hobbiként. Az is nagyon fontos, hogy az utóbbi időben ismét sokkal rendszeresebben tanítok műfordítást. Jó, ha folyamatosan edzésben van az ember, és azt is látom, hogy a műfordítás gyakorlata és az oktatása nagyon sokat segítenek egymásnak.

 

B.G., F.J.Sz.: 2008-ban a Debreceni Egyetem Angol-Amerikai Intézet hallgatóinak szavazatai alapján megkaptad a legjobb előadó díját, majd később még kétszer, amikor kari szinten a végzős hallgatók szavaztak. Mit jelent számodra egy ilyen díj, a hallgatók visszajelzései?

 

B.T.: A 2008-as még egy intézeten belüli felezőbál volt, amikor az akkori harmad- vagy negyedéves hallgatók megszavaztak, azután volt még két kari szintű szavazás, ami nyilván azt jelenti, hogy a legnépesebb intézetek érintettek igazán. Mindig van egy magyaros, aztán egy angolos, de próbálják igazságosabbá tenni, hiszen például az olasz tanszékről valaki elég nehezen kerül be, hiába ő a legjobb.

 

B.G., F.J.Sz.: Évek óta rengeteg szakdolgozód és témavezetetted van. Úgy gondolom, az is egyfajta visszajelzés, hogy ilyen nagy számban szeretnének veled együtt dolgozni.

 

B.T.: Ebben az országban nem biztos, hogy nagyon jó, ha valaki népszerű; nem biztos, hogy feltétlenül jót jelent. Egyébként igyekszem maximálisan partnerként tekinteni a hallgatókra, és annyit segíteni amennyit csak tudok. Azok a sikerek, amelyeket oktatóként elértem, valószínűleg annak tudhatók be, hogy komolyan veszem a hallgatókat – nem mintha más kollegák nem vennék őket komolyan, csak talán azt a plusz motivációmat érzik a hallgatók, hogy tudatosan figyelek erre.

 

B.G., F.J.Sz.: Oktatói munkád során mik voltak a legmeghatározóbb élményeid?

 

B.T.: Nem tudnék konkrétat mondani, nagyon sokfajta van, és nem mindig azok a legnagyobb élmények oktatóként, amelyek a leglátványosabbak. Nem mindig az, hogy egy egyébként is hihetetlenül tehetséges hallgató, mondjuk, megnyeri az OTDK-t, merthogy nem is az, hogy nélkülem is megtenné, vagy ugyanúgy szerepelne, de ez csak egy dolog, ami nagyon jó. Ugyanakkor nagyon sok olyan kellemes élményem van, amikor azt látom, hogy másodév után, amikor kapcsolatba kerülök a hallgatókkal, és ez természetesen egyáltalán nem csak az én érdemem, hanem a kollegáimé is – ami szintén nagyon jó, hiszen ők részben a tanítványaim és volt tanítványaim is −, tehát amikor azt látom, hogy a hallgatók elkezdenek kinyílni. Ez különösen azért fontos, mert az utóbbi időben tömegszak lett az angolszak, és nagyon-nagyon vegyes társadalmi háttérből jönnek a hallgatóink. Élesben látjuk azt, hogy az egyetem a társadalmi mobilitás előmozdítója. Régen nem feltétlenül így volt, hiszen az anglisztika az én időmben elitszak volt, többnyire pedagógusgyerekek, orvosok gyerekei és értelmiségi gyerekek jöttek. Most pedig tényleg azt látjuk, hogy mindenhonnan, és néha tényleg elég mélyről jönnek hallgatók, és az a fantasztikus élmény, amikor azt látjuk, hogy harmadéven elkezdenek nyiladozni, elhiszik, hogy komolyan vesszük őket, ha valamit gondolnak vagy kérdeznek, azt komolyan meghallgatjuk és odafigyelünk rá, mert komolyan érdekel, amit mondani akarnak. Ezért szörnyű a Bologna, mert pontosan ezt a folyamatot akasztja meg. Láttam az előző, osztatlan képzési formában, hogy mindehhez kell az a négy vagy öt év. Sok az egyéb típusú nyomás, amely miatt a hallgatók nagy része nem tanul tovább, és elmegy valamilyen másféle, produktívabbnak tűnő helyre. Az itt megkezdett folyamat pedig abbamarad nagyon sokszor, amit rossz látni. Ugyanakkor meg nagyon jó látni az ellenkezőjét, amikor ez nem marad abba. Jönnek tovább, és olyan emberek gondolkodnak komolyan, nem is az, hogy feltétlenül PhD-zzanak vagy ilyesmi, de olyan emberek gondolkoznak nagyon nehéz, nagyon komoly dolgokról, akiknek mondjuk három évvel azelőtt eszükbe sem jutott volna, hogy ilyesmiről gondolkodjanak. Ez nagyon-nagyon jó, és nem feltétlenül csak a legkiemelkedőbb hallgatóknál van így, hanem például amikor egy közepes vagy nem annyira jó hallgató ír egy magához képest nagyon jó szakdolgozatot. Amikor azt érzi az ember, hogy ebből így ketten kihoztuk a maximumot. Ez nem mindig egy díjnyertes TDK, van, amikor egy közepesen erős jeles szakdolgozat. Addig jó, amíg ezeket magaménak tudom érezni.

 

B.G., F.J.Sz.: Milyen tanáccsal látnád el azokat a fiatal egyetemi hallgatókat, akik az irodalomtudományi pályán szeretnének maradni?

 

B.T.: Nagy középkorúként nem tudom, igazából nagyon nehéz. Tudatosan próbálom nem befolyásolni a hallgatók ilyen típusú döntéseit. Nyilván megdicsérem, ha jót ír, de óriási felelősség egy hallgatónak azt mondani, hogy igen, te gyere PhD-zni, mert utána, elnézve a felsőoktatás mai állapotát, nagyon nehezen tudom azt mondani, hogy ha te jössz PhD-zni, akkor utána ide tudsz kerülni és láthatod ezt a pályát. Egyébként azok a hallgatók, akikben ez egyáltalán megfordul, többnyire látják, hogy élünk, és mint élünk. Nagyon kevés illúziójuk van ezzel kapcsolatban. Néhány pozitív dolog azért van, egyrészt óriási öröm, hogy mégiscsak intelligens fiatalokkal dolgozhatok huszonegynéhány éve. Ez óriási öröm, és szellemileg frissen tart, ami egy fantasztikus dolog. Ez egy önző szempont, illetve az is, hogy ha körülnézünk a világon, akkor azt látjuk, hogy nagyon sok ember nem szereti a munkáját. Unja, utálja, nem érdekes számára, nem gondolkodik rajta, csak addig, amíg ott van. Ez a munka pedig végtelen, kitölti az összes rendelkezésre álló időt, a hétvégeket és az éjszakákat is, meg bármennyi időt, ami van, ugyanakkor olyan kevés ember van a világon, aki szereti a munkáját. Azok az irodalmárok és irodalomtudománnyal foglalkozó egyetemi oktatók, akiket ismerek, nagyon kevés kivételtől eltekintve, szeretik a munkájukat, és úgy is fognak nyugdíjba menni, hogy szeretni fogják. A nyugdíjba menetel legalábbis ambivalens érzelmeket fog kiváltani belőlük, mert nyilván megkönnyebbülés és minden munkának van egy monoton része, különösen, ha bürokratizálódik a felsőoktatás, ezt látjuk. Egyre több az önadminisztráció, a sok szempontból értelmetlen és mechanikus része, de azért azt gondolom, hogy a legtöbben mégis úgy megyünk nyugdíjba, hogy tulajdonképpen maradnánk is szívesen. Legalább egy részünk biztos. Ez egy nagyon általános dolog, de szerintem jó.

 

B.G., F.J.Sz.: A tudományos munkát egyébként is sokan folytatják nyugdíj után. Gyakran csak az oktatás ér véget.

 

B.T.: Így van, látom azt, hogy a magyar intézetben például olyan kollegák, akik nyugdíjba mentek pár éve, egymás után, évente jelentetik meg a könyveket. Ehhez persze egészség kell, és nyilván az ember reménykedik abban, hogy ami az oktatói munka alatt nem tud megszületni, az majd akkor megszületik, és lesz még akit érdekel.

 

B.G., F.J.Sz.: Milyen terveid vannak a közeli és távolibb jövőre nézve?

 

B.T.: Azt látom, hogy ez mindig változik. Régebben pontosan tudtam, hogy milyen könyveket akarok megírni, de úgy gondolom, hogy az is jó, ha az ember egy picit sodortatja magát. Igyekszem például elolvasni azokat a könyveket, amikből a szakdolgozóim dolgoznak. Nagyon gyakran ezekből valami lesz, illetve összeáll a fejemben. Van néhány tervem, illetve jó lenne még utazni is, de amíg itt lehet maradni ebben az országban, és ebben a felsőoktatásban hatalmas megalkuvások nélkül, addig szeretnék. Hiszen azok a mikrovilágok, amik körbevesznek, azok részben már az én műveim is, és ezekben jól érzem magam. Amíg nem muszáj, addig nem nagyon szeretnék váltani.

 


[1] Mérték 2005. XI. 30. [http://www.deol.hu/dbarch/07/40/07-40_10.pdf]