Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Szeretem, ha egy-egy szöveg kiköveteli, hogy aprólékosan babráljanak vele

Milián Orsolyát Olti Dóra kérdezte
Az irodalom mindig is képes volt arra, hogy történetek, élethelyzetek, hősök által ismertessen meg az olvasó világától akár végletesen eltérő életmódokkal, életfelfogásokkal, nemi vagy társadalmi szerepekkel, kultúrákkal és szubkultúrákkal úgy, hogy közben tartózkodjon az egyértelmű „tanulságoktól”. Ez a képesség a jelenkori magyar irodalom számára is adott.

 

 

Olti Dóra: Arra a kérdésre, hogy "Miért tanítok?" azt válaszoltad korábban, hogy "minél többet tanítok, annál inkább látom, hogy mennyit kell még tanulnom. A folyamatos önképzés lehetőségének személyes ››haszna‹‹ mellett persze remélem, hogy ragadóssá válnak az intellektuális szenvedélyeim a hallgatók körében." Mennyire érzed ezt a kooperációt a hallgatókkal? Mennyire érzed azt, hogy lehet együtt dolgozni velük, és valóban egymástól tanulni a hétköznapokban?

 

Milián Orsolya: Attól függ, milyen óráról és milyen évfolyamú hallgatóról van szó. Például az elsőéves magyar szakos hallgatók között, akiket az első félévben tanítok, amikor épp becsöppentek a magyar szakra, szerencsére mindig vannak néhányan, akik korábban nagyon jó tanároktól tanultak, és máris nagyon jó értelmezők. Persze ilyenkor is akad azért csiszolnivaló. Ugyanakkor teljesen tudatosan olyan szövegeket olvastatok, illetve értelmezünk együtt a Bevezetés az irodalomértelmezésbe című szemináriumon, amelyekkel a diákok korábban kevésbé vagy egyáltalán nem találkoztak. A kortárs, élő magyar irodalom darabjaival nyúzom őket, egyebek mellett azért, hogy ebbe a kulturális szeletbe is belekóstolhassanak, esetleg rákapjanak ezeknek az ízeknek a rendszeres fogyasztására. Rettenetesen érdekelne, hogy ők kit-mit és miért kedvelnek a kortárs magyar irodalmi szcénából – ezt a rém egyszerű kérdést mindig fel is teszem nekik, de nem következik be az az utópikus helyzet, hogy a hallgatók felhívják a figyelmemet új irodalmi tendenciákra.

 

Viszont a vizuális kultúratudomány mesterszakos hallgatóknak meghirdetett A vizuális kultúra alapjai című, szintén bevezető jellegű szemináriumon, amelynek ‒ számos egyéb kérdéskör mellett ‒ van egy az újmédiával, a digitális kultúrával foglalkozó blokkja, évek óta rendszeresen előfordul, hogy a hallgatók tájékoztatnak különféle internetes csemegékről vagy éppen digitális platformú számítógépes játékokról. Ők a web 2.0 világában nagyon jól mozognak, érdekli is őket, hogy melyek a trendi, érdekes fejlemények vagy melyek az elutasítandó gyakorlatok és attitűdök, akár a YouTube, akár a közösségi média terepéről legyen is szó. Ezeken az órákon rendszeresen előfordul, hogy én tanulok a diákjaimtól, aminek persze rendkívül örülök, hiszen megkönnyíti a dolgom. Például nem kell órákon át kóborolnom a világhálón, hogy rátaláljak arra a bécsi fickóra, Mario Wienerroitherre, aki a Musicless Music Videos nevű YouTube-os sorozatában népszerű videoklipek hangját-hangzását remastereli [újrakeveri – O.D.] úgy, hogy az adott popdal eredeti zenéjét elhagyja, mindössze az éneket-énekhangot tartja meg, és az úgynevezett reális környezeti zörejeket, hangokat társítja a klip képeihez. Ezek a remixelések nagyon vicces, parodisztikus hatást keltenek, ugyanakkor az intermedialitás vagy a klipkultúra vizsgálata szempontjából nagyon tanulságosak és érdekfeszítőek. Wienerroitherre az egyik hallgatóm, Varga Ákos hívta fel a figyelmem pár évvel ezelőtt, és azóta időnként magam is felhasználom a „klipjeit” egy-egy órán – az ilyen hozzájárulásokért pedig nem tudok eléggé hálás lenni.

 

A saját, idestova 14 éves irodalomtudomány- és irodalomoktatási ‒ statisztikailag relevánsnak aligha mondható ‒ tapasztalataim alapján ugyanakkor azt is érzékelem, hogy a hallgatók körében a klasszikus értelemben vett általános műveltségbeli vagy az irodalomtörténeti tájékozottság csökkenőfélben van. Eleve nehezebben pörög fel az órai beszélgetés vagy vita, ha régi-régebbi irodalmi, netán irodalomtudományos szövegekről van szó. De arra is nehezebb a hallgatókat rávenni – tisztelet a kivételeknek –, hogy nagyobb terjedelmű magasirodalmi szövegeket (regényeket, eposzokat) vagy tudományos értekezéseket olvassanak. Például nem könnyű elérni azt, hogy Mikszáth Kálmán A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényét olvassák, s ha e tekintetben sikerrel is járok, akkor sem tetszik nekik igazán a regény. Ezt a jelenséget 10-12 évvel ezelőtt nem tapasztaltam. Persze azt is látom, hogy ha érdekes kérdésfeltevést, problémát sikerül feldobni az órán (vagy a vizsgán), akkor legalább arra a közös álláspontra el tudunk jutni, hogy a szöveg maga jó, illetve Mikszáth kiváló író, bár ettől még jellemzően nem látnak neki, hogy a Mikszáth-életmű egyéb darabjait is kézbe vegyék.

 

O.D.: Látsz valamilyen tendenciát, hogy milyen kérdéssel lehet mostanában inkább megfogni a hallgatókat? Vagy ez nagyon az adott csoporttól függ?

 

M.O.: Csoportja válogatja. Nyilván belátható, hogy a kortárs nyugati, európai kultúrában, ha tetszik az információs társadalomban túlsúlyban vannak a különféle képi vagy multimediális termékek, és az Y- vagy Z-generáció már nem elsősorban a könyvekből tájékozódik, ahogyan tette azt az én nemzedékem vagy tették a minket megelőző generációk. Közismert, hogy ezt a technológiai és szociokulturális változást olyan apokaliptikus víziók is kísérik, melyek szerint az irodalomolvasásnak, pláne a magasirodalom olvasásának vége lesz, vagy, hogy az olvasáskultúra teljességgel el fog tűnni. Az ilyen félelmeket persze értem, ezek rendre elő is szoktak fordulni, ha valamilyen robbanásszerűen elterjedő, „új” médium vagy technológia bukkan fel, ami valamelyest visszaszorítja a fogyasztói piacon a „régit” – de ami a szegedi hallgatók olvasási szokásait illeti, nem látom kétségbeejtőnek a helyzetet. Jó, nyilván bölcsészekkel dolgozom együtt, vagyis nincs rálátásom arra, hogy egy gazdaság- vagy orvostudományi képzésben résztvevő hallgató mennyit és milyen típusú szövegeket olvas. Ami a bölcsészeket illeti, én úgy tapasztalom, hogy olvasnak, viszonylag sokat is, persze nem feltétlenül az elitkultúra termékeit. Lektűrt, populáris irodalmat ‒ például krimit vagy fantasyt ‒ érezhetően nagyobb örömmel és intenzitással fogyasztanak, mint a klasszikusokat vagy a 20. század magasirodalmát, sőt, amennyire tudom, egymást közt terjesztik is ezeket, azaz ajánlanak egymásnak vagy csereberélnek könyveket.

 

Biztos, hogy néha a saját mániáim is megnehezítik a közös munkát. Például engem nagyon érdekelnek a magyar posztmodern szövegek – nevezzük most így őket, bár nem biztos, hogy jó ez a címke. Esterházy, Parti Nagy, Garaczi, Kukorelly írásaira gondolok – ezekkel kapcsolatban azt tapasztalom, hogy 12 évvel ezelőtt sokkal könnyebben dolgoztuk fel őket, mint manapság. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, de sokat tűnődöm rajta. Azért van-e ez, mert a hallgatók annyira eltérő szövegekkel találkoznak a mindennapjaik során, és nehezükre esik ezekkel a játékos, az olvasót erős interakcióra kényszerítő szövegekkel megbirkózni, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy bizonyos valóságreferenciák számukra már nem adottak? Az is lehetséges, hogy a lineáris történetmondással vagy az akciódús sztorival kapcsolatos elvárások jelentik a leküzdendő akadályt.

 

O.D.: Tudsz esetleg példát mondani olyan kortárs magyar szövegre, ami megfogta a hallgatókat mostanság?

 

M.O.: Az őszi félévben ért egy-két meglepetés. A Születésnapomra-átiratok mindig nagyon jól sülnek el (Tóth Krisztina, Kovács András Ferenc és Orbán János Dénes variációit szoktam bedobni), de például, míg korábban volt olyan szemináriumi csoportom, ahol a hallgatók a szöveg „depresszív” témája, atmoszférája miatt az aktuális óra elején kissé elutasítóan viszonyultak Szvoren Edina Pertujának egyik, A hét vége című novellájához, a múlt félévben ez egyöntetűen nagy tetszést aratott. Tizenheten iratkoztak fel a kurzusra, a csoport tetemes része rendszeresen látogatta is az órát. A hét vége bizonyos értelemben afféle szociálisan érzékeny próza, ami részben krimiszerűen épül fel – lehet, hogy ez is magyarázza a tetszési indexet, hiszen a hallgatók nyilván aktivizálhatták a befogadás során a krimik olvasásakor szerzett tapasztalataikat. Ugyanakkor az is kiderült az óra folyamán, hogy nagyon tetszett a hallgatóknak az, hogy ez a novella a mai magyar valóságról, annak bizonyos aspektusairól is szól – legalábbis ez a szempont is felmerült a szövegértelmezés során. Darvasi vagy Garaczi szövegeihez is találtak némi kapaszkodót, de egyértelműen a Szvoren-szöveg, illetve Kemény István Búcsúlevele aratta a legnagyobb sikert. Akadt olyan is, aki már órán kijelentette, hogy kikölcsönzi az egyetemi könyvtárból és elolvassa a Pertut, illetve Szvoren másik két novelláskötetét. Ez az egyik legjobb dolog, amit a Bevezetés-kurzus elérhet ‒ mindig reménykedem abban, hogy ha egy szöveggel és szerzővel megismerkednek, akkor majd átmennek a TIK-be (a szegedi József Attila Tanulmányi és Információs Központ, a Klebersberg Könyvtár főépülete – O.D.), és olvasni kezdik ezeket az életműveket.

 

O.D.: A vizuális kultúra az, amit egyértelműen a legkiemelkedőbb vonulatnak tartasz, ami most kiemelkedően fontos, vagy középpontban áll?

 

M.O.: Az intermedialitás Magyarországon, de nemzetközi terepen is sokakat foglalkoztató problémahalmaz. Nagyon sokféle szempontból, viszonylag sok tudományágban – a médiatudománytól kezdve a film-, zene vagy vizuális kultúratudományon át az irodalomtudományig ‒ foglalkoznak ezzel, ami persze az alkalmazott módszereket vagy a kidolgozott elméleteket illetően a bőség zavarával is együtt jár. Ha a kérdésed arra vonatkozik, hogy mit tartok mostanában érdekesnek, izgalmas kérdésfeltevési módnak, akkor az ún. mediális fordulatot, illetve a kritikai kultúrakutatást említhetem.

 

O.D.: Az irodalomnak mi a szerepe ma? Érzékelsz olyasmit, hogy az irodalom szerepet vállal abban, hogy az emberek komplexebb világképet kapjanak?

 

M.O.: Nem tartom jónak, ha a szépirodalom direkt, egysíkú módon hirdet valamiféle ideológiát, ha egyféle agitációs-propagandisztikus funkciót lát el. Közelebb állnak hozzám az árnyaltabb, kifinomultabb stratégiák. Példaképpen Parti Nagy Lajos Magyar meséit [Fülkefor és vidéke – O.D.] említhetem, hiszen azok a szösszenetek nemcsak viccesek, de görbe tükröt tartva szembesítenek is a mindennapjainkkal, bár én mostanság még az ennél is árnyaltabb, nem annyira társadalomformáló, mint inkább problémákra, jelenségekre, magatartásformákra érzékenyítő szövegeket kedvelem igazán. A kortársaink közül Térey János, Borbély Szilárd, a már említett Szvoren Edina vagy Szilasi László írásai jutnak az eszembe, de nyilván folytatható volna a névsor. Olyan témákat, helyzeteket, szociális problémákat vetnek fel, amelyeket a jelenkori magyar magasirodalmat olvasó ‒ nem túl vaskos ‒ réteg hétköznapjaitól feltehetően távoliak, vagy jobbára csak különféle mediális közvetítéseken keresztül ismertek a számunkra. Az irodalom mindig is képes volt arra, hogy történetek, élethelyzetek, hősök által ismertessen meg az olvasó világától akár végletesen eltérő életmódokkal, életfelfogásokkal, nemi vagy társadalmi szerepekkel, kultúrákkal és szubkultúrákkal úgy, hogy közben tartózkodjon az egyértelmű „tanulságoktól”. Ez a képesség a jelenkori magyar irodalom számára is adott. Például Szilasi A harnadik hídjából a legkevésbé sem tanuljuk meg, hogyan kellene bánnunk a hajléktalanokkal, nem kapunk ‒ kissé cinikusan fogalmazva ‒ kezelési útmutatót, de egy kicsit is empatikus olvasónál elérheti a könyv, hogy észrevegye az utcán, esetleg máshogyan szemlélje ezeket az embertársainkat. Szerintem ez egy fontos érzékenyítő szerep. Más kérdés, hogy a mai magyar irodalom szűkös felvevő piaca miatt nem igazán lehet széleskörű – végletesen fogalmazva: a magyarajkú emberek összességére tett ‒ irodalmi hatásokról beszélni.

 

O.D. Milyen szövegeket ajánlanál azoknak, akik az általad említett érzékenyítő prózával még nem találkoztak?

 

M.O.: Azok számára, akik nem fogyasztanak magasirodalmat, Jo Nesbø norvég krimiíró könyveit, elsősorban a Harry Hole-sorozatát tudnám ajánlani. Nesbø szerintem jó példa arra, hogy az ún. ponyvairodalom is képes kurrens társadalmi problémákra legalábbis figyelmeztetni (lásd különösen a Vörösbegyet). A fiatal felnőtteket megcélzó ‒ jellemzően posztapokaliptikus ‒ disztópiák szórakoztatóak, rendkívül olvasmányosak, ugyanakkor nagyon is égető kérdéseket vetnek fel például a szervkereskedelem és a biopolitika (Unwind-sorozat), a génmutációk (Gone-sorozat) vagy a különféle elképzelésekre alapozott kirekesztő mechanizmusok és az államhatalmi vagy közösségi kontroll összefüggései kapcsán (Matched-trilógia, Delirium-trilógia).

 

Aki hozzám hasonlóan szereti, ha egy-egy szöveg kiköveteli, hogy aprólékosan babráljanak vele, ha élvezi, hogy kirakóst játszhat a szöveg darabkáival, illetve, hogy a szöveg őt mint értelmezőt–olvasót próbára teszi, annak jó szívvel ajánlom a legfrissebb Lemur-könyvet, Garaczi László Wünsch hídját. Ez szellős, lírai próza, de ‒ főként, ha összeolvassuk az előző három Lemur-regénnyel ‒ hosszú, élvezetes legózásokra juttathat. Épp kritikát írok róla, vagyis ez a legfrissebb vonatkozó élményem, de ettől eltekintve nem tudnék még csak egy relatíve rövid, ötvenes listát sem megadni arról, hogy milyen könyveket kellene mindenkinek feltétlenül és azonnal olvasnia. Egyszerűen azért vagyok képtelen erre, mert végtelenül sok értékes szöveg létezik, számtalan ízzel, sokféle (ún. idegen) nyelven, sokféle főhőssel és sorssal vagy ezek nélkül...