„Nem letör, hanem aktivizál a látvány”
- Részletek
Bertók László Kossuth-díjas költőt Ayhan Gökhan kérdezte
Amikor három éve nyáron, egy kórházi ágyon, tizenegy hónapos versszünet után az első kétsorosok rám köszöntek, nagyszerű érzés volt, de eszembe se jutott, hogy lesz-e több is, s mennyi lesz. Pláne, hogy könyvvé lesznek… Valami ösztönös dac, életerő(?), csak azért is(?) kapott ölbe, s ringatott, dolgoztatott aztán otthon is. Beleíratva, kevertetve velem a kórház utáni kezelések élményeit, s a mindennapi külső, a világi történéseket, ingereket is. Már ami belefért a két-két sorba.
Bertók László a kortárs magyar irodalom egyik legfontosabb költője, élő klasszikusa. Mindegyik kötetét nagy várakozás előzi meg és általában majdnem mindegyik kötet komoly meglepetés is. A múlt decemberben nyolcvan éves költővel beszélgettünk többek között legújabb, Firkák a szalmaszálra című verseskötetéről, és természetesen nem maradhatott el, hogy Pécsről is essék néhány szó.
Ayhan Gökhan: Mikuláskor töltötte be nyolcvanadik életévét. Hogy érzi magát?
Bertók László: Ha arra gondolok, hogy mennyien megköszöntöttek, mennyi helyre meghívtak, mi több, hogy kötetem is megjelent a születésnapomra, azt kell mondanom, hogy jól. De ha nem tagadom le, hogy közben néha nagyon elfáradtam, s hogy „kötelező” orvosi vizsgálatokra is járkáltam, akkor nem annyira jól. Maradjunk annyiban, hogy közepesen…, talán annál egy kicsit jobban.
A.G.: Hetvenedik születésnapja alkalmából a Hazulról haza című, személyesebb írásokat tartalmazó gyűjteményes kötete jelent meg, a nyolcvanadikra pedig a Firkák a szalmaszálra című verseskötet, a Magvető Kiadó gondozásában. Az új kötet hasonlóan tartalmaz magánjellegű utalásokat, (köz)állapotverseket. Mennyire érzi személyesnek ezt a kötetet, ami, meglátásom szerint, jó befogadó közege a kívülről érkező zavaroknak, a nem mindig kellemes tényezőknek.
B.L.: Igen, a hetvenedikemre jelent meg a Hazulról haza, az önéletrajzi prózát, interjúkat, emlékezéseket tartalmazó kötetem a Pro Pannoniánál, de ugyanakkor adta ki a Magvető az „összes” verseimet, a Platón benéz az ablakon-t is. A Firkák a szalmaszálra mindkét könyv folytatásának tekinthető, hiszen sok személyes, életrajzi vonatkozású, emlékező kétsoros, s ugyanakkor a „kívülről érkező zavarokra”, a tágabb világ dolgaira, eseményeire reagáló firka is van benne, amilyen a régi köteteimben is előfordult. Talán a sajátos két-két sorokból keményebben, nyersebben, egyértelműbben kilátszik a vélemény, mint régebben a hosszabb, áttételesebb verseimből. Mert mi történik? „Májusban megint nőtt … a sikerpropaganda. / X már a készülő gyár füstjét is fölavatta.” Vagy: „Öndicséret büdös. Vágtad oda ifjan. / Hogy bírja a orrod a bűzt, ami most van?”: Aztán: „Ne más mondja meg, hogy jól érzem magam. / Nekem legyen végre jó napom, ha van.”
A.G.: „Amikor a verset elkezdem, sohase tudom, mi lesz az eredmény”. Nyilatkozta évekkel ezelőtt. Ugyanez a „megfigyelés” változatlanul érvényes a jelenlegi kötet verseire is? Hogy jött létre az új kötet, a kezdetén már érezte, hogy könyv lesz belőle, vagy a hébe-hóba lejegyzésekből állította saját magát össze a sok „firka” könyvvé, az Ön tudatos szándékain kívül?
B.L.: Érdekes módon itt az „eredmény”, a „mondanivaló”, a „vélemény”, az „igazság” van meg előbb, s a szavakat, a nyelvet, a feszültséget kell megkeresni, megtalálni hozzá, beleillesztgetni a két sorba. Amikor három éve nyáron, egy kórházi ágyon, tizenegy hónapos versszünet után az első kétsorosok rám köszöntek, nagyszerű érzés volt, de eszembe se jutott, hogy lesz-e több is, s mennyi lesz. Pláne, hogy könyvvé lesznek… Valami ösztönös dac, életerő(?), csak azért is(?) kapott ölbe, s ringatott, dolgoztatott aztán otthon is. Beleíratva, kevertetve velem a kórház utáni kezelések élményeit, s a mindennapi külső, a világi történéseket, ingereket is. Már ami belefért a két-két sorba. Több tucat született már, amikor a valahai háromkáim mintájára kilencesével összeválogattam-szerkesztgettem, „csokorba kötöttem” őket, s elküldtem a Holminak és a Jelenkornak, ahol aztán az első csokrok 2012 decemberében megjelentek. Egy év alatt összejött annyi, hogy belőlük lett a 2014-es könyvhétre kiadott Ott mi van? című kötetem harmadik ciklusa. S mivel azután sem írtam mást, sőt, meg se próbáltam, akkor már igencsak szándékosan, 2015 májusára elkészült a 405 kétsorosból álló Firkák a szalmaszálra kézirata. S köszönet a Magvető Kiadónak, hogy november végére napvilágot látott a könyv is.
A.G.: A forma határainak, lehetőségeinek szűkítő módon való feszítése, a forma tudatos kijátszása mindig jellemzője volt az Ön költészetének, kezdve a szonettektől a haikukon át a mostani firkákig. A témák nagysága nem törpül el ebben a tömörségben. Ez komoly bravúr! Az új kötetben szintén hatalmas témákat – élet, halál, politika, közélet, morál etc. – dolgoz fel kétsorosokban. Most is a forma-tartalom játéka, a forma, mint jelenség izgatta? Már-már előbbre valóbb volt a versanyagnál?
B.L.: Igen, mindig a „tartalom”, a közérzet, a testi-lelki állapot, a világ mozgása, éppen érzékelt történései, az általuk keltett indulat, hangulat, tehetetlenség-érzés jelentkezett elsőként, s hozta elő, forogta ki, teremtette meg, lökte elém a formát. S ha az első és a második sor megvolt, akkor már a forma is „táncra perdült”, inspirálta, alakította a „tartalmat”. Persze, ha aztán a forma átvette az irányítást, s évekig nem engedett, akkor a tartalomnak kellett igazodnia, megfeszülnie, megújulnia, cifráznia, hogy menjen a „pörgés”, vagy időben abbamaradjon. A forma most is együtt jött a tartalommal, akárcsak a szonettjeimnél, háromkáimnál, hosszúkáimnál. Írtam már kétsorosokat régebben is, például a Magyar epigrammák című negyven disztichont 1985-ben. Azokat az elejétől a végéig szándékosan. Most szándék nem volt, a tartalmukkal együtt jöttek a kettősek. Az, hogy epigramma, az eszembe se jutott. Két sor, ami a tartalmával, a feszességével, legalább olyan „ütős” legyen, mint egy vers, egy aforizma, vagy legalább egy találó falfirka. Igen, firka, ebbe a „műfajba” talán mind belefér. Akkor is, ha az ütem, a ritmus más és más, csak a két sor állandó.
A.G.: Szintén a versírás körülményeiről mondta egy Jelenkor-interjúban: „Igen, hogy semmi külső dolog ne zavarjon. Nemcsak arról van szó, hogy becsukom az ajtót, és ne jöjjön be senki, hanem olyan külső dolgok se jöjjenek be a világból, amiktől félni kell, amin nem tudok úrrá lenni, vagy fölülemelkedni rajta.” Zavaró külső körülménynek számít-e az idős kor, a velejáró nem mindig kellemes, sokszor megváltoztathatatlan problémák? Vagy (ki)használható dologként tekint rá, tökéletes versanyagként?
B.L.: Az első oldalakon kiderül a könyv két nagy témája, a betegség és az öregség. Mindegyikben nyakig benne vagyok, ha tetszik, ha nem, még ha az egyik firkában azt írom is, hogy „az öregség több mint a betegség”. Ilyenkor bukkannak föl, érnek utol a külső történések, s szalad ki az ujjaim közül, hogy: „Ahogy pártosodnak testedben a részek, / részenként veszted el lassan az egészet.” S eszembe jutnak a hatvan éve történt megaláztatások, testi, lelki kínzások: „Ifjan a börtönben összeestél egy zsák alatt. / Vénen a bőrödben a rab is, a zsák is te vagy.” Meg a bölcs, idősebb, edzettebb öreg cellatárs: „Öreg kulák a szellemi zárkafőnök. / Kuplékkal vigasztalgat, ha elkenődök.” Ha azt ki lehetett bírni, az ávó pincét, a börtönt, akkor ezt is ki lehet, ki kell valahogy, amíg … Gyökeresen változtatni nem tudok, de azzal, hogy kibeszélem, átmenetileg úrrá leszek rajtuk. Erejük azzal is tompítható, ha iróniával, szarkazmussal, mosolyogva sikerül szólni róluk. Nem érzek akkora fölényt, hogy versanyagként tekintsek rájuk, de amíg még kívülről is képes vagyok látni önmagamat, s néha „felülírni” a megváltoztathatatlant, addig – miközben összeakaszkodunk, birkózunk egymással – a kegyelmi pillanatokban egyszer csak verssé lesznek. Tudom, hogy hosszabb távon nem győzhetek, ezért a kérdés az első ciklus vége felé: „Most akkor az utolsó szalmaszál tart? / Vagy firkáid tartják a szalmaszálat?”
A.G.: Nagy költők öregkori verseinek hangulata nem egyszer Márai utolsó naplókötetének hangulatával rokon. Az Ön „firkáinál” ezt kevésbé éreztem, itt az irónia, a (karcos) humor, a saját maga bergeraci – nem tudom, jó szót használok-e – kigúnyolása határozza meg a verseket. Már maga ez a szó, hogy firka, is erre utal. Azt sejteti, hogy megmaradt a derű, tehát a világról nem teljesen egy pesszimista vélemény alakult ki Önben? Jól látom, hogy van még helye a több előjelű derűnek?
B.L.: A derű vagy a humor a már elmondottakon túl talán onnan fakad, hogy annyi mindent megéltem már, hogy kis dolgoknak is tudok örülni. „Fölfelé szalad a mozgólépcsőn… / Te szerdán érsz oda, ő már hétfőn”, írom a Zónaidők című kettősben. A konklúzió miatt el lehetne kámpicsorodni, de utána hamarosan ez áll: „Semmi remény, hogy utolérhetnéd, hát / lábát bámulva képzeled el arcát.” Nem letör, hanem aktivizál a látvány. Egészen odáig, hogy a könyv két befejező firkája így szól: „És akkor az ember űrszonda képében / leszáll egy jéghideg üstökös ölében.” (Rosetta, 2014). „Felállni, lépegetni, menni, menni… / Amíg meg tudod tenni, ennyi… Semmi.” Hurrá optimizmus? Józan belátása a dolgoknak? Talán a genetika is. Apámat láttam a bajban is csendesen elmosolyodni néha.
A.G.: Élete nagy részét, mint pályatársa és barátja, Csorba Győző, Pécsett töltötte. Mit tud ez a város, hogy olyan nagyságokra volt nagy hatással, mint Várkonyi Nándor, Weöres Sándor, Bertha Bulcsú és Ön is?
B.L.: Pécsett a múlt század harmincas éveitől kezdődően van számottevő, majd egyre elevenebb irodalmi élet. Mozgatója az egyetem bölcsészkara, tanárai részről mindenekelőtt Várkonyi Nándor, a diákok részéről pedig az éppen itt tanuló pályakezdő Weöres Sándor, Takáts Gyula, Tatay Sándor, Csorba Győző és mások. Fellépésüket a város és Baranya megye is lelkesen támogatta. Az 1931-ben alakult Janus Pannonius Társaság könyveket adott ki (pl. Weöres Sándor köteteit), irodalmi esteket rendezett, s 1941-ben megindította a Sorsunk című folyóiratát. Főszerkesztője Várkonyi, szerkesztői többek között Weöres és Csorba voltak. A kezdeményezések érdeklődő közönségre találtak, a városvezetés büszke volt az eredményekre, presztízskérdésnek tekintette az ügyet, írókat csábítottak ide, lakást, állást adtak nekik. 1941-től kisebb megszakításokkal máig van itt irodalmi folyóirat. Az én verseimet Somogyból, a csurgói gimnáziumból, a magyartanárom küldte el ide 1953-ban, a Sorsunk utódjának, a Dunántúl szerkesztőségének. Itt és akkor jelentem meg először nyomtatásban. Az 1958-ban indult Jelenkor 1959-től közölt. Embert próbáló történések és évek után 1963-ban, levelező tagozaton, a pécsi tanárképző főiskolán kaptam diplomát. Minden ide vonzott, ide terelt, s miután 1965-ben ide költöztünk a feleségemmel, én a „népi sarjadék” egy jobbára urbánus közegbe kerültem. Így lettem évek múltán „városi ember”, évtizedek alatt az a költő, aki vagyok. A hatvanas-hetvenes években arról álmodoztunk, és azon dolgoztunk, hogy a Jelenkor ne egy legyen a sok „vidéki” fórum között, hanem olyan magyar irodalmi folyóirattá váljon, ami Pécsett jelenik meg. S miközben az 1970-es évektől kezdődően az lett, az irodalom ázsiója viszont mostanára országosan esett, a mai városi és megyei vezetés mintha már nem tekintené presztízskérdésnek a létét vagy a nem létét. Mégis, többször elmondtam már, s most sem mondhatok mást, Pécs elég kicsi város még ahhoz, hogy élni lehessen benne, s elég nagy már ahhoz, hogy el lehessen bújni benne… Vagy nem?
