Mozgás közben kerülünk egy korba

Részletek

Sifter Veronika rendhagyó beszélgetése Cuhorka Emesével

Cuhorka Emesével már beszélgettem korábban, amikor a tánciskolás éveiről és aktuális darabjairól esett szó. Mostani találkozásunk apropója egy októberi bemutató; a Szabó Réka által rendezett Sóvirág című darabban Emese a 90 éves Fahidi Évával táncol.  Nemcsak az előadás létrejötte és koncepciója különleges – jól illik hozzá az alábbi beszámoló, amit Emese elbeszélése alapján közösen rögzítettünk.

(galéria nyílik – Mészáros Csaba felvételei)

Szabó Réka először a Trafó öltözőjében egy előadásra készülve mesélt nekem arról, hogy van egy Néni, aki egyébként a rokona, 90 éves, és azt érzi, hogy van valami közös bennünk. Arról beszélt, hogy nagyon szeretne csinálni valamit ezzel a Nénivel – akit aztán kb. az 5. próbától a 10-14-ig Néni helyett átfirkáltam a naptáramban Éva megnevezésre. Rájöttem, hogy a "nénizés" mennyire prekoncepció volt részemről a kora és a túlélése puszta ténye miatt, miközben ő valójában egy 16 éves tapasztalt nő.

A próbafolyamat legelején igyekeztem nagyon keveset tudni Éváról, ezért nem is olvastam a könyvét. (F.É.: A dolgok lelke – a szerk.) Szerettem volna vele hivatkozási alapok nélkül lassan megismerkedni, hogy megmaradjon minden gondolat és kérdés ártatlansága. Persze mikor már természetesnek éreztem a kapcsolatunkat, elolvastam.

Réka úgy gondolta, hogy kell még Éva mellé valaki, engem pedig általában és most is érdekel, hogy egy viszonyon keresztül hogyan tud kirajzolódni egy ember, és nagyon szívesen vagyok katalizátora a létmegélésnek, társa az önkinevetésnek. Vagy még idealisztikusabban: számomra a kapcsolatban arról biztosítom a másikat, hogy minél több rétegünk vállalható.

A nagymamámmal különleges volt a kapcsolatunk – ő képes volt bármikor hülyét csinálni magából, miközben fenékig érő ősz haját decens kontyban hordta, tipikus mamaruhát hordott, a cipői pataformájúra voltak kitaposva, tudott órákig fürdeni, savanyúcukrot cuppogtatva protézis nélkül kombinében teraszt sepregetni. Ő már nincs nekem egy ideje és ezzel a korosztállyal, akik jó esetben bölcsei egy közösségnek, nincs kapcsolatom, ami nagyon hiányzik.

Eltelt egy fél év, amikor először meglátogattuk Évát, Rékával, a Váci utcai lakásán. Nagyon izgultam, a legmagasabb polcra raktam magamban, hiszen ő egy intelligens, idős Hölgy! 90 éves, holokauszt-túlélő. Mekkora az én létem súlya az övéhez képest? Az én gondolataim, történeteim, problémáim, mint a tejszínhab üvegpohárban!

A próbafolyamat elején a lakásában dolgoztunk, csak a régi bútorok által szabadon hagyott térben – a lakásának a berendezése egyszerre gyönyörű, kreatív és végtelenül praktikus – de számomra az igazi találkozás Évával fokról fokra, az üres táncteremben történt meg. Én a napom nagy részét mezítláb töltöm. Nála kezdetben kék nejlon cipővédőben mászkáltunk a lakásban, mint egy múzeumban és ugyanilyen óvatossággal az életében. Aztán lekerült a nejlon védőréteg, a cipő és a zokni és sutyorogva fogta a kezem a nagy táncteremben, és izzott a vágytól, hogy hogyan töltsük be a teret.

A folyamatról filmet is forgatnak (A próbafolyamatról és Éva életéről közösségi finanszírozásban „Sírással nem megyünk semmire” címmel készül dokumentumfilm – a szerk.). Sokféle szemszög van, ez például most az enyém, ahogy ezt a folyamatot én megélem. De nagyon kíváncsi vagyok, hogy a rendező és a leendő vágó számára miről szól majd a film, mennyire lesz közeli az én megélésem interpretációjához.

Ami az előadások kapcsán történik, az mind a kettőnknek ismeretlen. A másik teste, személyes határai, az előadás határai, a kamera állandó jelenléte, szőrös pocokformájú mikrofon. De Évával nagyon lehet játszani, nevetni és elfáradni, belezoomolni, kekszet enni, levegőt venni, és sokszor, sokszor gyakorolni.

Éva mindent megtesz, hogy feloldja bennem a sokszor bénító tiszteletet; azért mert ennyi idős, vagy azért, amiket kénytelen volt megélni. Tisztában van az értékeivel, a képességeivel, de mindenkivel következetesen partneri viszonyra törekszik, és nincs olyan téma, amiről ne lehetne vele megfelelő kontextusban beszélgetni. A vélt tabuk, akár szexualitásról, akár pornóról a maguk természetességében kerültek szóba, mint az életre utaló jelek.

Igazán közös élményeink a próbateremben lettek, itt vált először párbeszéddé kettőnk közös munkája. Éva sokat utazik, előadásokat tart, ami egy frontális helyzet; ő mond valamit és mások figyelik, kérdezgetik. Ami neki régen átélt élmény lehet, az az, hogy most közösen hozunk létre egy pillanatot és a mindig következőt. Közös a felelősség, és közös az alkotás öröme is.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy ahhoz, ahogy én táncolok, egyáltalán ő hogyan tud kacsolódni? Mit gondolhat róla, mivel nézi? Egy ilyen nagy tudású, művészetekben, irodalom, zene, képzőművészet, színház, filozófiában, természetismeretben kiforrott szemléletű, nagyon határozott értékítéletű nő hogyan nézi az improvizációm? Milyen emlékei lehetnek arról, amikor kislányként meztelenül improvizált a háromszárnyú tükör előtt? Lehet, hogy közösek a mozgással gyűjtött élményeink?

Szerinte a táncról nincs mit beszélni, mert pontosabb, mint a szó. Amikor engem nézett, utána ennyit mondott: igen! ez az!  A szabadság és a játékosság, ez a könnyedség – ez a tánc. Nagyon szabad és ezért gyönyörű. A testnél gyönyörűbb nincsen; és az nagy ajándék, ha valakivel megoszthatod. Félve mondtuk, hogy van olyan darab, amiben meztelenül táncolunk. Azt mondta: Nagyszerű! Ami szép annak örülni kell! De ezt az Emese biztos tudja.

Hát őszintén nem jellemez az önbizalom. Folyamatos kérdések egyszerre bátorítanak és bizonytalanítanak el. Éva nagyon természetesen tud támogatni, és csodálatosként kezelni, ez a legnagyobb emberközi tudás.

Ahogy ő megéli az öregséget, abban semmi riasztó nincs számomra. Az idő alakulását látom a testen és nagyvonalúságban. De az idő nem fér hozzá sem a kísérletező kedvhez sem a humorhoz.

Azt szeretném, ha a darabban láthatóvá válna az együtt töltött idő, az, hogy valódi kapcsolatban vagyunk egymással. Szeretném megmutatni a humorát. Éva azt mondja: Emese az alteregóm. Én magamat inkább biztosítótűnek látom.

Ez az írás az eddigiektől eltérő módon készült. Emesével hosszan beszélgettünk, majd egy héten át utazott a szöveg oda-vissza az e-mailjeink között – hol egyikünk, hol másikunk rakott hozzá. Rám nagy hatással volt ez a történet – rájöttem, hogy mindennél jobban vágyom arra, hogy ilyen viszonyban legyek a saját testemmel, mint Éva, vagy Emese és a múlt héten, amikor a 70 éves nagymamámnál voltam vidéken, és kiderült, hogy még mindig rajzol, színes filceket, rajzmappát és rózsás illusztrációkat küldtem neki ajándékba.