Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Mélyműveléses kultúra

Fekete Richárdot Ayhan Gökhan kérdezte
Gondolom a legkézenfekvőbb szimbolikus értelmezések a föld meghódításával, a mélyfúrással, az ismeretlen feltárásával függnek össze. Nekem nehéz absztrahálni, csak társadalmi, szociokulturális szempontból tudok a bányászatra tekinteni. Egyfajta absztrakció sikerült csak: a monoton sötétség, ami egyrészt a munka jellegét, másrészt a mitikusságát, harmadrészt pedig – és itt van ismét a társadalmi szempont – a rendszerváltás utáni elveszettséget jelentheti.

Fekete Richárd első, Bányaidő című könyvét nagy várakozás előzte meg. Az elnevezés csalóka, miszerint első, hiszen annak idején Király Odett néven megjelent egy verseskötet tőle. A mostani könyv a József Attila Kör gondozásában látott napvilágot az idei könyvhéten. A Bányaidőben számos emlékezetes, a szociolíra tárgykörébe illő, hiánypótlónak tekintett verset talál a figyelmes olvasó. A kötetről, a bányászatról és a rendszerváltás unokáiról is beszélgettünk a szerzővel.

 

 

Ayhan Gökhan: A Bányaidő című verseskötet egységes anyag, variációk egy témára. Korábban több verset publikáltál, például a Holmiba egy szép, erős szerelmes verset és a Jelenkorba is több emlékezetes szöveget. Ezeket végleg elhagytad, vagy egy következő könyvbe szánod őket?

 

Fekete Richárd: Nem tudom. Őszintén szólva teljesen rendszertelenül és meglehetősen keveset írok. Ha tavaly nem kaptam volna Móricz Zsigmond Ösztöndíjat, ez a kötet is bajosan jelent volna meg. Ötleteim vannak, az általad említett Jelenkoros szövegcsoportot például koncepciózusan kötetként kezdtem el írni, csak közben jött a bányász-könyv ötlete. A szerelmes vers kapcsán régóta dédelgetek egy kizárólag szerelmes verseket tartalmazó kötetet, de tavaly elkezdtem egy mesefüzért is írni a kislányomnak, az utóbbi hónapokban pedig prózarészleteket írtam. Tehát sok anyagom van, viszont a napi teendők – főleg a pénzkeresés része – minduntalan háttérbe szorítják az írást.

 

A.G.: Beszéljünk a kötetről. „Hiányosak az emlékeim, / úgy kellene összekaparni őket” – írod az egyik versben. Milyen emlékekből, kiknek az emlékeiből állt össze a Bányaidő?

 

F.R.: Nekem nincsenek közvetlen emlékeim a bányákról, külszíni fejtést ugyan már látogattam, viszont a kötet versei a mélyműveléses kultúrából nőttek ki, földalatti bányában azonban még nem voltam. Apám emlékei meghatározóak a kötetben, ahogy a régi bányásztársai is élénken élnek az emlékezetemben. Ugyanilyen közvetett élményanyagot kaptam a feleségem rokonaitól, akik között sok a borsodi ex-bányász. Ezenkívül a saját, bányászaton kívüli emlékeim és ideológiáim nyilván meghatározóak a versekben, hiszen erősen alanyi jellegű kötetről van szó.

 

A.G.: Ha közvetlen emlékeid nincsenek is a bányákhoz kötődően, azért felvetődik a kérdés, hogy gyerekként hogyan élted meg, hogy édesapád bányász? Büszkeséget, titokzatosságot, mit jelentett számodra a bányász-lét?

 

F.R.: Semmit nem jelentett, legalábbis a reflexió szintjén semmit (a szókincsem terén mondjuk többet). Én 1986-ban születtem, a kővágószőlősi aknát, ahol apám dolgozott, a rendszerváltáskor zárták be. Inkább felnőtt fejjel kezdett el érdekelni a téma. Gyerekkoromban sok olyan tudást kaptam apámtól, amivel felnőttként nem tudtam (és a mai napig nem tudok) mit kezdeni.

 

 

A.G.: Felnőttként figyeled a bányászat helyzetét? A Mecsekben most szeretnék újraéleszteni ezt a régi szakmát.

 

F.R.: Igen, követem, amennyire tudom. A mélyművelésnek lőttek, Márkusheggyel vége a bányászatnak. A külszínen persze megmaradnak a fejtések (pl. Selmecen még képeznek ide szakembereket is), de ez lényegében más munkaforma. A mecseki szénbányászat újraélesztése pár évente napirendre kerül, de aligha lesz belőle valami, és őszintén szólva, ez nem is nagy baj, elképesztően egészségtelen munkáról van szó. Apám uránbányász volt, a régi brigádtársainak pocsék az egészsége (már azoknak, akik egyáltalán élnek még közülük), a krónikus hörghurut alapvető, az alkoholizmus pedig tendencia. A rendszerváltással ez a réteg jellemzően járadékos, tulajdonképp rokkant nyugdíjas lett, és feketén dolgozott tovább (szekusként, portásként, takarítóként, hogy csak a családi példát említsem). Nagyon kevés olyan esetről tudok, mikor egy ex-bányász sikeresen meg tudta találni a munkaerő-piaci helyét. Összességében a szakma haláláról és egy társadalmi csoport lassú kikopásáról van szó. Ha valamikor érdemes beszélni róluk, az most van, erre utal a kötet címe is, a bányaidő.

 

A.G.: Emellett kezelhetjük-e szimbólumként a bányászatot? Bár amiket elmondtál, eléggé szimbolikus erővel bírnak. Mégis, ezeken túl, mit jelképez, jelképezhet a bányászat?

 

F.R.: Gondolom a legkézenfekvőbb szimbolikus értelmezések a föld meghódításával, a mélyfúrással, az ismeretlen feltárásával függnek össze. Nekem nehéz absztrahálni, csak társadalmi, szociokulturális szempontból tudok a bányászatra tekinteni. Egyfajta absztrakció sikerült csak: a monoton sötétség, ami egyrészt a munka jellegét, másrészt a mitikusságát, harmadrészt pedig – és itt van ismét a társadalmi szempont – a rendszerváltás utáni elveszettséget jelentheti. 

 

A.G.: Otthon hogyan kezelték a Kádár-rendszert, ami, valljuk be, munkát adott a szegényebb sorsból jövő embereknek.

 

F.R.: A szocializmust visszasíró retorika végig kísérte a gyerekkoromat, tizenévesen tisztességesen el is sajátítottam ezt. Már hetedikben azt osztottam az irodalom tanárommal (akinek a férje amúgy jobboldali képviselő volt), hogy a demokráciát hagyni kéne a fenébe. Nyilván demagóg, reflektálatlan módon érveltem.

 

A.G.: „A rendszerváltás szenvedélyes volt és kortalan, / sokan a tökéletes jelen időnek nevezték. / Ismerni vélem, nem emlékszem rá.” Nemzedéki kötelesség, hogy akik nem éltek benne is értelmezzék nem a saját, de a kollektív múltat? Hogy látod innen nézve most, józanabb fejjel a rendszerváltást, az azóta eltelt időszakot?

 

F.R.: Gyerekkoromban azt tanultam, hogy a rendszerváltás valamilyen nagyon erős szakadást jelent, viszont amióta felnőttem, inkább a két rendszer közti folytonosságot veszem észre. A fekete-fehér gondolkozást remélem, sikerült levetkőznöm, azzal együtt, hogy nagyon tudok lelkesedni és nagyon tudok dühöngeni is, akár politikáról, akár szélesebb társadalmi jelenségekről van szó. A saját korosztályom deficitje (az érdektelenség) az oktatásból ered. Ha a hétköznapi életben, napról napra akarunk épülni, akkor a közelmúlt történelmének sokkal, de sokkal fontosabbnak kell lennie, mint a régmúlt történelmének, a humán stúdiumokban viszont a közoktatás szintjére a közelmúlt csak elvétve jut el (nincs időbeli távolság, erős az érintettség és így tovább). Nemzetállamban élünk Közép-Kelet-Európában, aki a saját életét úgy akarja élni, hogy nem reflektál a kollektív tudatra, az hülye (és hazudik persze, vagy hazudnak neki, a tanárai, a családja, a kollektívája). Leegyszerűsítve: nem mondhatjuk azt, hogy az előző rendszerben minden rossz volt, ahogy azt sem, hogy a regnáló kormányok összes intézkedése hibás volna. Ezt a fajta tagadást leginkább a gyűlölet mozgatja, abból pedig a magam részéről nem kérek.  

 

A.G.: Ne ezzel a nem túl derűs résszel zárjuk a beszélgetést. Gondolom, sok bányászmesét, bányászlegendát ismersz. Elmondanád a neked legemlékezetesebbet?

 

F.R.: A szocializmus bányászai nem voltak nagy hagyományőrzők. Bányász-nap, Borbála-nap persze volt (sőt, van a mai napig), ahogy apámtól például beavatási szertartásokról (leginkább ízléstelen és általában veszélyes szivatásokról) is hallottam. A bányászmeséknek persze utána olvastam, a folklór német eredetű és amúgy mérhetetlenül érdekes, mégis egy anekdotát emelnék ki, mert ez többet elmond arról, amit a kötettel közvetíteni szeretnék. Apám mesélte, hogy a föld alatt ezerszámra élő patkányokat hogyan ölték meg bányászként. A csillét tartó kötelet éjszakára végig kenték szalonnazsírral, a csille fölé pedig egy szintén szalonnazsírral bekent kartonlapot kötöttek. A patkányok persze rámásztak a libikókaszerűen rögzített kartonra, amiről a csillébe zuhantak. Reggelre volt, hogy jó száz patkány is a csillében kötött ki, őket pedig egész egyszerűen elégették. Nem szép sztori és híján van a romantikának, de amikor apám az égő patkányok hangját gyereksíráshoz hasonlította, na abban volt valami Majakovszkij morbid költészetéből, be is építettem a kötetbe a hasonlatot. Ezekben a történetekben (akár hiedelmekről, akár megtörtént esetekről van szó) kivételes lírai potenciált láttam, ezt próbáltam meg minél jobban kiaknázni.  

 

 

Fekete Richárd 1986-ban született Pécsett, jelenleg Kaposváron él. A Pécsi Tudományegyetem oktatója. Bányaidő című második kötete 2015-ben látott napvilágot, a JAK és a PRAE.HU gondozásában.

 

Ayhan Gökhan 1986-ban született, jelenleg Zuglóban él. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar szakán végzett. Házas és katolikus. Ír verset, cikkeket és mesét. Szellemi segédmunkás. Kedvenc szerzője Heltai Jenő, kedvenc könyve Camustól A pestis. Feleségével, Izsó Zitával közösen szerkesztett blogja: http://ayhanizso.blogspot.hu/