Mélyműveléses kultúra

Részletek

Fekete Richárdot Ayhan Gökhan kérdezte

Fekete Richárd első, Bányaidő című könyvét nagy várakozás előzte meg. Az elnevezés csalóka, miszerint első, hiszen annak idején Király Odett néven megjelent egy verseskötet tőle. A mostani könyv a József Attila Kör gondozásában látott napvilágot az idei könyvhéten. A Bányaidőben számos emlékezetes, a szociolíra tárgykörébe illő, hiánypótlónak tekintett verset talál a figyelmes olvasó. A kötetről, a bányászatról és a rendszerváltás unokáiról is beszélgettünk a szerzővel.

Ayhan Gökhan: A Bányaidő című verseskötet egységes anyag, variációk egy témára. Korábban több verset publikáltál, például a Holmiba egy szép, erős szerelmes verset és a Jelenkorba is több emlékezetes szöveget. Ezeket végleg elhagytad, vagy egy következő könyvbe szánod őket?

Fekete Richárd: Nem tudom. Őszintén szólva teljesen rendszertelenül és meglehetősen keveset írok. Ha tavaly nem kaptam volna Móricz Zsigmond Ösztöndíjat, ez a kötet is bajosan jelent volna meg. Ötleteim vannak, az általad említett Jelenkoros szövegcsoportot például koncepciózusan kötetként kezdtem el írni, csak közben jött a bányász-könyv ötlete. A szerelmes vers kapcsán régóta dédelgetek egy kizárólag szerelmes verseket tartalmazó kötetet, de tavaly elkezdtem egy mesefüzért is írni a kislányomnak, az utóbbi hónapokban pedig prózarészleteket írtam. Tehát sok anyagom van, viszont a napi teendők – főleg a pénzkeresés része – minduntalan háttérbe szorítják az írást.

A.G.: Beszéljünk a kötetről. „Hiányosak az emlékeim, / úgy kellene összekaparni őket” – írod az egyik versben. Milyen emlékekből, kiknek az emlékeiből állt össze a Bányaidő?

F.R.: Nekem nincsenek közvetlen emlékeim a bányákról, külszíni fejtést ugyan már látogattam, viszont a kötet versei a mélyműveléses kultúrából nőttek ki, földalatti bányában azonban még nem voltam. Apám emlékei meghatározóak a kötetben, ahogy a régi bányásztársai is élénken élnek az emlékezetemben. Ugyanilyen közvetett élményanyagot kaptam a feleségem rokonaitól, akik között sok a borsodi ex-bányász. Ezenkívül a saját, bányászaton kívüli emlékeim és ideológiáim nyilván meghatározóak a versekben, hiszen erősen alanyi jellegű kötetről van szó.

A.G.: Ha közvetlen emlékeid nincsenek is a bányákhoz kötődően, azért felvetődik a kérdés, hogy gyerekként hogyan élted meg, hogy édesapád bányász? Büszkeséget, titokzatosságot, mit jelentett számodra a bányász-lét?

F.R.: Semmit nem jelentett, legalábbis a reflexió szintjén semmit (a szókincsem terén mondjuk többet). Én 1986-ban születtem, a kővágószőlősi aknát, ahol apám dolgozott, a rendszerváltáskor zárták be. Inkább felnőtt fejjel kezdett el érdekelni a téma. Gyerekkoromban sok olyan tudást kaptam apámtól, amivel felnőttként nem tudtam (és a mai napig nem tudok) mit kezdeni.

A.G.: Felnőttként figyeled a bányászat helyzetét? A Mecsekben most szeretnék újraéleszteni ezt a régi szakmát.

F.R.: Igen, követem, amennyire tudom. A mélyművelésnek lőttek, Márkusheggyel vége a bányászatnak. A külszínen persze megmaradnak a fejtések (pl. Selmecen még képeznek ide szakembereket is), de ez lényegében más munkaforma. A mecseki szénbányászat újraélesztése pár évente napirendre kerül, de aligha lesz belőle valami, és őszintén szólva, ez nem is nagy baj, elképesztően egészségtelen munkáról van szó. Apám uránbányász volt, a régi brigádtársainak pocsék az egészsége (már azoknak, akik egyáltalán élnek még közülük), a krónikus hörghurut alapvető, az alkoholizmus pedig tendencia. A rendszerváltással ez a réteg jellemzően járadékos, tulajdonképp rokkant nyugdíjas lett, és feketén dolgozott tovább (szekusként, portásként, takarítóként, hogy csak a családi példát említsem). Nagyon kevés olyan esetről tudok, mikor egy ex-bányász sikeresen meg tudta találni a munkaerő-piaci helyét. Összességében a szakma haláláról és egy társadalmi csoport lassú kikopásáról van szó. Ha valamikor érdemes beszélni róluk, az most van, erre utal a kötet címe is, a bányaidő.

A.G.: Emellett kezelhetjük-e szimbólumként a bányászatot? Bár amiket elmondtál, eléggé szimbolikus erővel bírnak. Mégis, ezeken túl, mit jelképez, jelképezhet a bányászat?

F.R.: Gondolom a legkézenfekvőbb szimbolikus értelmezések a föld meghódításával, a mélyfúrással, az ismeretlen feltárásával függnek össze. Nekem nehéz absztrahálni, csak társadalmi, szociokulturális szempontból tudok a bányászatra tekinteni. Egyfajta absztrakció sikerült csak: a monoton sötétség, ami egyrészt a munka jellegét, másrészt a mitikusságát, harmadrészt pedig – és itt van ismét a társadalmi szempont – a rendszerváltás utáni elveszettséget jelentheti. 

A.G.: Otthon hogyan kezelték a Kádár-rendszert, ami, valljuk be, munkát adott a szegényebb sorsból jövő embereknek.

F.R.: A szocializmust visszasíró retorika végig kísérte a gyerekkoromat, tizenévesen tisztességesen el is sajátítottam ezt. Már hetedikben azt osztottam az irodalom tanárommal (akinek a férje amúgy jobboldali képviselő volt), hogy a demokráciát hagyni kéne a fenébe. Nyilván demagóg, reflektálatlan módon érveltem.

A.G.: „A rendszerváltás szenvedélyes volt és kortalan, / sokan a tökéletes jelen időnek nevezték. / Ismerni vélem, nem emlékszem rá.” Nemzedéki kötelesség, hogy akik nem éltek benne is értelmezzék nem a saját, de a kollektív múltat? Hogy látod innen nézve most, józanabb fejjel a rendszerváltást, az azóta eltelt időszakot?

F.R.: Gyerekkoromban azt tanultam, hogy a rendszerváltás valamilyen nagyon erős szakadást jelent, viszont amióta felnőttem, inkább a két rendszer közti folytonosságot veszem észre. A fekete-fehér gondolkozást remélem, sikerült levetkőznöm, azzal együtt, hogy nagyon tudok lelkesedni és nagyon tudok dühöngeni is, akár politikáról, akár szélesebb társadalmi jelenségekről van szó. A saját korosztályom deficitje (az érdektelenség) az oktatásból ered. Ha a hétköznapi életben, napról napra akarunk épülni, akkor a közelmúlt történelmének sokkal, de sokkal fontosabbnak kell lennie, mint a régmúlt történelmének, a humán stúdiumokban viszont a közoktatás szintjére a közelmúlt csak elvétve jut el (nincs időbeli távolság, erős az érintettség és így tovább). Nemzetállamban élünk Közép-Kelet-Európában, aki a saját életét úgy akarja élni, hogy nem reflektál a kollektív tudatra, az hülye (és hazudik persze, vagy hazudnak neki, a tanárai, a családja, a kollektívája). Leegyszerűsítve: nem mondhatjuk azt, hogy az előző rendszerben minden rossz volt, ahogy azt sem, hogy a regnáló kormányok összes intézkedése hibás volna. Ezt a fajta tagadást leginkább a gyűlölet mozgatja, abból pedig a magam részéről nem kérek.  

A.G.: Ne ezzel a nem túl derűs résszel zárjuk a beszélgetést. Gondolom, sok bányászmesét, bányászlegendát ismersz. Elmondanád a neked legemlékezetesebbet?

F.R.: A szocializmus bányászai nem voltak nagy hagyományőrzők. Bányász-nap, Borbála-nap persze volt (sőt, van a mai napig), ahogy apámtól például beavatási szertartásokról (leginkább ízléstelen és általában veszélyes szivatásokról) is hallottam. A bányászmeséknek persze utána olvastam, a folklór német eredetű és amúgy mérhetetlenül érdekes, mégis egy anekdotát emelnék ki, mert ez többet elmond arról, amit a kötettel közvetíteni szeretnék. Apám mesélte, hogy a föld alatt ezerszámra élő patkányokat hogyan ölték meg bányászként. A csillét tartó kötelet éjszakára végig kenték szalonnazsírral, a csille fölé pedig egy szintén szalonnazsírral bekent kartonlapot kötöttek. A patkányok persze rámásztak a libikókaszerűen rögzített kartonra, amiről a csillébe zuhantak. Reggelre volt, hogy jó száz patkány is a csillében kötött ki, őket pedig egész egyszerűen elégették. Nem szép sztori és híján van a romantikának, de amikor apám az égő patkányok hangját gyereksíráshoz hasonlította, na abban volt valami Majakovszkij morbid költészetéből, be is építettem a kötetbe a hasonlatot. Ezekben a történetekben (akár hiedelmekről, akár megtörtént esetekről van szó) kivételes lírai potenciált láttam, ezt próbáltam meg minél jobban kiaknázni.  

Fekete Richárd 1986-ban született Pécsett, jelenleg Kaposváron él. A Pécsi Tudományegyetem oktatója. Bányaidő című második kötete 2015-ben látott napvilágot, a JAK és a PRAE.HU gondozásában.

Ayhan Gökhan 1986-ban született, jelenleg Zuglóban él. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar szakán végzett. Házas és katolikus. Ír verset, cikkeket és mesét. Szellemi segédmunkás. Kedvenc szerzője Heltai Jenő, kedvenc könyve Camustól A pestis. Feleségével, Izsó Zitával közösen szerkesztett blogja: http://ayhanizso.blogspot.hu/