A diskurzus a megértésért folytatott állandó küzdelemben

Részletek

Debreczeni Attila egyetemi tanárt Veisz Bettina kérdezte

Debreczeni Attila 1959-ben született. Toldy Ferenc-díjas irodalomtörténész, egyetemi tanár, a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének igazgatója.

Veisz Bettina 1989-ben született Szolnokon. A Debreceni Egyetem BTK Irodalomtudományok Doktori Iskolájának PhD hallgatója, a Pálffy István Művészettudományi Szakkollégium tagja.

Veisz Bettina: Hogyan kerültél kapcsolatba az irodalommal, és milyen megfontolásból döntöttél úgy, hogy hivatásul fogadod?

Debreczeni Attila: Teljesen szokványosan kezdődik a történet, gyerekkorom óta szerettem olvasni, kedvenc elfoglaltságom volt, kezdetben különösen a Verne regények világa ragadott meg. Volt egy könyvem, 1000 kérdés – 1000 felelet volt a címe, s ennek az irodalommal kapcsolatos és versidézeteket tartalmazó részeit hamarosan kívülről fújtam, s akkoriban a különféle kártyák is divatoztak, volt egy olyan, ami az írók képeit és életük, munkáik rövid ismertetését tartalmazta, sokat játszottam vele, vetélkedőket rendeztem a családnak belőle, belőlük, noha nyilván jobban tudták, mint én, lévén szüleim is tanárok. Aztán belekóstoltam a diákújságírásba, a Pajtás nevű gyereklap pályázatán még zánkai üdülést is nyertem (ahová aztán nem mentem el, mert nem voltam híve a táboroknak, nem kedvelvén, ha megmondják, mikor mit kell csinálni, csapatfegyelemben). Nyertem szavalóversenyeket, voltam irodalmi színpados, szóval az érdeklődés hamar megnyilvánult és kitartott az egyetemre való jelentkezésig, a magyar szak választásáig.

V. B.: Kutatási témád a felvilágosodás és a romantika korának magyar irodalma. Miért esett erre az időszakra és vizsgálati területre a választásod?

D. A.: Az egyetemen akkoriban minden évben készítenünk kellett egy-egy szemináriumi dolgozatot az adott korszak irodalmából, első évben Janus Pannonius Saját lelkéhez szóló költeményét választottam tárgyul, s Bitskey István tanár úr biztatott, hogy dolgozzam tovább, de tanuljak meg hozzá latinul. Akkor ehhez nem fűlött a fogam, amit ma már bánok, mert egy alapos latin nyelvtudás aranyat ér, s így inkább Szuromi Lajos tanár úr biztatására hajlottam másodéves koromban, aki Csokonai Halotti versek című művéről írott szemináriumi dolgozatom továbbírására serkentett, amit meg is tettem. Ekkor még nagy volt a vonzása egy másik témának is, az 1968-as diákmozgalmak kutatása érdekelt, de végül is megmaradtam az eszmetörténetnek az irodalomban való vizsgálatánál, amiben nagy szerepe volt persze annak is, hogy a Csokonai-témából írott OTDK dolgozatom kiemelt első díjat nyert, s ezt követően demonstrátori megbízást kaptam az irodalmi intézetben.

V. B.: Milyen kutatásokban tevékenykedsz jelenleg?

D. A.: Mióta 2009-ben megjelent a nagydoktori értekezésemből továbbírt, a 18. század végi magyar irodalmi műveltséget vizsgáló korszakmonográfiám, elsősorban Csokonaival és Kazinczyval, életműveik textológiai feldolgozásával foglalkozom. Ez kicsit jobban elhúzódik, mint terveztem, mert szeretném a monográfia folytatását is megírni, de előbb a Csokonai költői életmű kronológiájának teljes újradolgozása, most pedig Kazinczy költeményeinek kritikai kiadása foglalt, illetve foglal le teljesen. Ezek a feladatok kikerülhetetlenül jöttek felém, s habár elég sok kritikai kiadást csináltam már, köztük Csokonaiból is, vonzott a feladat újszerűsége, vagyis hogy új kiadástípusokat kell létrehozni az új textológiai elméletek szemléletében, annak minden elvi és gyakorlati nehézségével. A Csokonai költői életmű kronológiájának újradolgozása új fogalmi háló bevezetésével járt, s ez már megalapozta a készülő elektronikus kiadást, amelyet csapatmunkában készítünk, s a 2002-ben befejeződött kritikai kiadás teljes újradolgozását jelenti, mind a szövegekben, mind azok időrendjében, sőt, az életmű határaiban is, hiszen számos verset ki kell zárnunk az új kutatási eredmények alapján az életműből, viszont új források is előkerültek időközben. A másik aktuális feladat, amely egyéni munka, a Kazinczy-versek genetikus szemléletű kritikai kiadása, amely szintén a Csokonai kapcsán kialakított fogalmi hálóra épül. Kazinczy köztudomásúan mániákus újradolgozó volt, s ez verseit is érintette, egy-egy költeményt is mindig több változatban elkészített pályája során. Átlagosan versenként 6–8 szövegforrással kell számolni, de vannak olyan ʼkedvencʼ költeményei, ahol ez a szám húsznál is nagyobb. Mivel a kötet tartalmazza a fordításokat is, több mint négyszáz szövegidentitással van dolgunk, s így a szövegforrások száma bőven meghaladja a kétezret. Ennek a hatalmas anyagnak kellett strukturált és áttekinthető formát adni, ami képes az egyes szövegidentitások alakulástörténetének megjelenítésére is.

V. B.: Az MTA-DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport vezetői posztját töltöd be. Mik a kutatócsoport munkálatainak témái, célkitűzései? 

D. A.: A kutatócsoport a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetében működő Textológiai Műhelyre épült. E tudományos műhely akadémiai kutatóhelyként is több mint négy évtizede létezik, fő feladata kezdetben a Csokonai kritikai kiadás készítése volt, amelyet annak lezárultával felváltott a Kazinczy életműkiadás. Egy olyan nagyságrendű program, mint a Kazinczy-kiadás, természetesen csak szélesebb szakmai összefogással valósítható meg, ezért a már régóta létező szakmai együttműködésekre építve fokozatosan beléptek a munkálatokba a szegedi és budapesti társtanszékek, valamint az akadémiai intézet kutatói is. A 2007-ben indult akadémiai pályázati ciklusban a kutatócsoport már konzorciumi formában, a debreceni, budapesti és szegedi egyetemek társtanszékeinek együttműködésével alakult újjá szervezetileg, s a 2012-es új pályázatot is így nyújtotta be. A kooperáció azonban ennél is szélesebb körű, gyakorlatilag a korszak minden kutatóhelyére kiterjed, s ez nem is lehet másként, mert a hat főállású munkatárs nem vállalhatja fel a programban szereplő több mint harminc hagyományos és elektronikus kiadást, s az elkészült kötetek lektorálását, pontosabban: azért lehetséges ekkora programot megvalósítani immár a második cikluson keresztül, mert ott van mögötte az egész országra kiterjedő, virágzónak mondható szakmai együttműködés. Az előttünk álló feladatok a munka folyamatosságából adódnak, a tervezett és munkában lévő köteteket be kell fejezzük, és elő kell készíteni az újakat. A legnagyobb kihívás az elektronikus kiadás építése, hiszen ez egy nagyszabású portálrendszer, integrált adatbázisra építve, TEI–XML alapokon. Egyszerre kell fejlesztenünk és feltöltenünk, mert meglehetősen járatlan utakra jutottunk, mikor a viszonylag hagyományosnak mondható elektronikus adaptációk után a genetikus szövegfilológia szemléletének megvalósítása és a lineáris olvasási stratégiákat radikálisan lebontó szövegszegmentálás irányába fordultunk, elsősorban még a Kazinczy-portálon, de ezt visszük tovább majd a formálódó levelezés-portálon is, melyre Kazinczyn kívül Csokonai, Batsányi, Aranka György, Kis János levelezése is folyamatosan felkerül majd, illetve a távlatokban ez a névsor bővülhet is. Ezekkel a fejlesztésekkel tervezzük a bekapcsolódást nagy EU-s projektkonzorciumokba, az első együttműködési megállapodásokat már meg is kötöttük.

V. B.: Ha el lehetne játszani az időutazás gondolatával, és alkalmad nyílhatna arra, hogy személyesen jelen legyél egy 18-19. századi esemény folyamán, melyik lenne az? Ha találkozhatnál a kor emberével, kit szólítanál meg, miről folyna a diskurzus?

D. A.: Valahogy nem vágyom időutazásra még a gondolatkísérlet szintjén sem, a kutatásaim tárgyául szolgáló személyek számomra elsősorban kutatási tárgyakként jelennek meg, a személyességnek az a vetülete, amelyet a kérdés érint, nemigen rezonál bennem. Ugyanakkor a végzett kutatásaim, különösen a kritikai kiadások készítése olyan közel hozza az alkotó embert, amennyire csak lehetséges ez századok távolából. A diskurzus a megértésért folytatott állandó küzdelemben mégiscsak jelen van, a régmúlt hang megszólal a szövegekben, s amit nem mond el, ami a szövegek közötti űrben reked, azt a sejtések által lehet csak beépíteni értelmezéseink talapzatába.

V. B.: Tanárként, kutatóként mi volt a legmeghatározóbb emléked?

D. A.: Egy emlék nincs, sok van, tanárokhoz, tanítványokhoz, barátokhoz, kollégákhoz kötődő megannyi kisebb és nagyobb esemény, mondat, pillantás stb. Ezek folyamatosan formálják a tanári-kutatói alkatot, nincs vége soha. Ha vége lenne, akkor már nem nagyon érdemes csinálni.

V. B.: Ha üzenhetnél a most egyetemet kezdő hallgatóknak, leendő tanároknak, irodalomtörténészeknek, milyen tanáccsal, intelemmel látnád el őket?

D. A.: Óvakodnék az intelmek műfaji hagyományába belépve megszólalni, valószínűleg nem is vennék nagyon jó néven a kérdésben érintettek, én legalábbis soha nem voltam boldog, ha kinyilatkoztatás jellegű bölcsességekkel kívánták ápolni lelkemet. Gondolom, a példa, a közös munka során elejtett megjegyzések, az igényes elvárások következetes érvényesítése lehetnek inkább hatásosak, persze csak az arra fogékonyakban. Ha így sikerül valamilyen mértékben és körben közvetítenem valamit mindabból, ami számomra fontos, akkor ezzel meg tudok békélni.