Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Tisztában lenni azzal, hogy honnan kiindulva kérdezünk rá arra, ami érdekel

Bednanics Gábort Balogh Gergő kérdezte
A város irodalmi konfigurációi kapcsán már a 2000-es évek elején kérdésekkel szembesültem, elsőre valóban a századfordulós Budapest tekintetében vizsgálódtam e témában. Akkoriban persze nem a tér különféle elméleti megközelítései adták az alapot, inkább arra voltam kíváncsi, a nagyvárossá váló főváros milyen szövegformáló erővel kapcsolódott össze. Ezt az epika esetében talán könnyebb előszámlálni, mivel azonban lírai szövegekkel foglalkoztam, az a nyelvi működés érdekelt, amely különféle módokon szervezi ezt a sokszor nem is reprezentációs és semmiképp sem mimetikus folyamatot.

Bednanics Gábor 1976-ban született Budapesten. József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, az egri Eszterházy Károly Főiskola főiskolai tanára, a Ráció Kiadó szerkesztője. 2004 és 2010 között a Fiatal Írók Szövetsége elnöke.

 

Balogh Gergő 1991-ben született Budapesten. Egerben végzett magyar alapszakon, jelenleg az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakos hallgatója.

 

Balogh Gergő: Megismételve egy "korai" gesztusod, nem szeretnék semmiféle történeti, a heterogén elemek széttartását felszámoló metapozíció létrehozásának szándékával kérdezni. Mégis, felidézve a kilencvenes évekről szóló, a legfiatalabbak számára ma már csupán nosztalgikusan, többnyire számtalan sör innenjén közreadott, olykor felszínre törő elbeszélések kezdetben eufórikus, majd heveny melankóliába fulladó hangulatát, nehezen hagyható figyelmen kívül a tény, hogy te magad is egy olyan generáció tagja vagy, akiknek gimnáziumi évei és pályakezdése összefonódik ezekkel a történetekkel. Intimebb kérdés révén gondolom, ritkábban esik szó azonban arról, hogy mi is mozgatja ezeket a történeteket, ki hogyan került az irodalom közelébe, milyen személyes motivációk játszottak közre. Számodra mit jelent(ett) az irodalom, hogyan jelentkezett az életedben az irodalom tudományos értésére irányuló igény?

 

Bednanics Gábor: A kérdésben megfogalmazott óvatosság mintha utalna arra az útra, amelyre a kérdező kíváncsi, s egyben egy régről ismert modernista kettősség, az italozás anyagi feltételezettsége és a nosztalgia felidéző szerepe közötti kapcsolatra is újfent rávilágítana. Az olvasás, ami a középiskolában szinte feladattá érő gyakorlatommá lett (művelődni kellett, egyre többet és többet megismerni abból, amit szellemi kultúrkincsként azonosítottam akkor), könnyen vezetett ahhoz az egyszerű (és végzetes) döntéshez, hogy bölcsészkarra felvételizem. Ennek akkoriban persze teljesen más presztízse volt, mint manapság. Hogy történettel is szolgáljak: határozottan emlékszem, amikor a felvételim napján beléptem az egyetem épületébe, ismerősnek és otthonosnak éreztem a lépcsőfokokat, ami azóta is egyfajta mércéje számomra valamiféle odatartozásnak, és persze nem gondoltam, hányszor fogom én még koptatni azokat utána. A másik mozzanat, hogy végigvonultam az akkori 3. emeleti folyosón, és láttam a folyóiratokból, könyvekből ismert neveket az ajtókon, akkor is éreztem, hogy nem szabad elszúrni a felvételit, mert ide jó lesz nekem tartozni. Hogy végül jó lett-e, ma sem tudom egyértelműen megítélni, de mind a gimnáziumi, mind az egyetemi évek (az egész kilencvenes dekád) nagyon sűrű, mozgalmas, tapasztalatokban gazdag időszakká lett az életemben. Az egyetem kezdetekor ismerkedtem meg Bengi László batárommal, akivel sok vita és beszélgetés során egyfajta kölcsönös tutorálással treníroztuk egymást, ebből születtek meg az első publikációk. Ezt követte szélesebb körben az a szintén formális-informális közeg, amely nálunk idősebb évfolyamokban alakult ÁITK (Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport) néven. Amikor informális alkalmakra került sor (sör), akkor is előtte való nap végig bújtuk Heideggert meg Gadamert, hogy értsük azt, amiről szó van. A Széchenyi-féle értelemben vett kaszinózás ilyen mókás, mégis tartalmas utakat nyitott előttünk a kilencvenes években.

 

Balogh Gergő: Ilyen értelemben első, Beszédformák között (2003) című köteted összefonódik ezzel a barátsággal. A könyvben az irodalom történeti létmódjából adódó belátások, és az ezekkel konfrontálódó, ránk hagyományozott zárványokként azonosítható fogalmak kapcsolatának felülvizsgálata tűnik a leghangsúlyosabb iránynak. Nemcsak az újragondoló konstatálás, leírás, de a múlttal fenntartott (akár ambivalens, de érthető okokból főként szemben álló) viszony fontosságának kiemelése is elengedhetetlennek tűnik ezekben a szövegekben, ám a polémián túl inkább a történeti feltételezettség érteni akarását húzod alá. Annál is érdekesebb ez, mivel a kötetet a nagyapádnak ajánlottad, köszönetként a legfontosabb szavak megtanításáért. Egy évvel később már FISZ-elnökként (2004–2010) élhetted meg, milyen egy fiatal, még mindig képlékeny és formálódó szervezetet Magyarországon szélesebb körben elismertetni, szakmailag releváns pozícióba tornázni. Ez az időszak nyilván próbára tette az örökségül kapott szavak teherbírását. Hogyan értékeled a FISZ elnökeként eltöltött éveket?

 

Bednanics Gábor: Első kötetem valóban az egyetemi évek alatt született tanulmányokból lett összeválogatva. Nem kronológiai sorrendben, ahogy azt a keltezések is mutatják, hanem némiképp tematikusan, de mégiscsak kettős elbeszélésben, ahogy a címmel erre utalni akartam. Líraértelmezések történeti távlatban az első részben, amit azóta is követek, illetve az akkori kortárs epikai jelenségek alaposabb körüljárásai. Főként az utóbbiak voltak azok, amelyek sok alakítást, diszkurzív elemezést követeltek, lassabban készültek (a legkorábbi, a Darvasi-szövegről szóló még klasszikus, kézírás–írógép–szövegszerkesztő hármasával, melynek utóbbi állomásához be kellett kéredzkednem barátokhoz, hogy – számítógépem nem lévén – ott fejezzem be a megírást), ezt a luxust sajnos azóta nem engedhetem meg magamnak. A polémia mindig adott volt ezekben a szövegekben, hiszen egyfelől olyan időszak volt ez, melyben különféle viták alakították az értésmódunkat, és visszatekintve ezek nem kizárólag pozícióharcok, legitimációs csaták voltak (noha olyan színben jelentkeztek), hanem az irodalom(értés) viszonylatairól szóló felfedező, útkereső gyakorlatok. Tán tudatlanul is reflektálok erre a szóba hozott ajánlással, amely egy hat elemit végzett idős embernek szól, akitől rendkívül sokat tanultam, átugorva ezzel egy generációt, így bonyolítva a személyes és az általam megfogalmazható történeti távlatokat. A kötet a FISZ-nél jelent meg, ahol akkor épp Bengi Laci volt az egyik sorozatszerkesztő, tőle vettem át később a stafétát, majd némi casting után az elnöki pozíciót is elvállaltam – nem sejtvén, mibe is lépek bele. Elég nehéz hat esztendő volt ez, felszínen maradni, bővülni vagy akár csak a szervezet alapvető feladatait megtartani, de jó volt abból a szempontból, hogy az irodalomtörténészi munka mellett az élő, formálódó irodalom működését is figyelemmel kísérhettem (némi nagyképűséggel fogalmazva: alakíthattam). Persze talán ennek tudható be, hogy kritikusi tevékenységem ezzel párhuzamosan épült le. Biztosan lehetett volna jobban csinálni, másféle eredményekkel, de amíg Kollár Árpádék (és több nevet most nem mondok, nehogy igaztalanul kihagyjak valakit a felsorolásból, de aki a FISZ táborába eljön, ott láthatja őket különféle szervezői szerepekben) nem kezdtek el végre élni a lehetőséggel, hogy a szervezet infrastruktúrája mellett egyéni, ötletekben gazdag programokat szervezzenek, ténylegesen csak a korábbi vállalások megtartása lehetett a feladatom. A civil életnek ez a hányattatott világa mindesetre jó tanulási lehetőség volt, megértővé tesz olyan helyzetekben, amikor hasonló vállalkozásokkal szembesülök.

 

Balogh Gergő: A „civil élet” egy másik színterén működve viszont a mai napig folytatsz szerkesztői munkát, életed ezen részére az előbb magad is utaltál. A Ráció Kiadó tudományos sorozatának egyik szerkesztőjeként, továbbá számos egyéb, szintén tudományos kötet felelős szerkesztőjeként végzel rémisztő mennyiségű munkát: a kiadó egy tavaly októberi, a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett könyvbemutatóján például a bemutatott 5 könyvből 4 szerkesztői munkálataiért te feleltél. A szerkesztés mint filológiai tevékenység kis túlzással élve tehát a mindennapjaid része. Mennyire árt vagy használ ez a gyakorlat a saját szövegekkel való foglalatoskodásnak, a még előtted álló (nem penzumszerű) „szellemi kultúrkincs” feldolgozásának, megértésének? Mi az, ami átmenthető ebből a kulturális gyakorlatból a szűken értett tudományos munkába, és mi hathat esetleg ellene a produktivitásnak?

 

Bednanics Gábor: Az, hogy sajátos olvasói gyakorlattá alakul a szerkesztői munka, mindenképp hasznos, sok olyan szöveggel találkozom e munka során, amelyből rengeteget tanulok. Mivel azonban ez az olvasás nem egészen azonos azzal a gyakorlattal, amit az irodalmi művek kapcsán ekképp szoktunk meghatározni, természetesen a kérdésben jelzett veszélyek is jelentkeznek. Nem mondanám, hogy a szerkesztés arra sarkallna, hogy saját kutatásomat nagyobb lelkesedéssel végezzem. Szinte már minden magyar kollégám írását szerkesztettem, ismerem nemcsak szöveggondozási, de szövegalakítási szokásaikat, idézési gyakorlatukat, sőt kutatási módszereikre is következtetni tudok – ez inkább valamiféle alázatot követel meg tőlem. Egyrészt a szerkesztők munkáját képes vagyok maximálisan elismerni, másrészt nem rovok fel senkinek helyesírási, szövegszerkesztési vagy filológiai hibákat, mert tapasztaltam, mennyire (persze azért különféle módon) vagyunk esendők önnön írásaink tekintetében. A szerkesztésre mindazonáltal valóban elvégzendő feladatként tekintek, nem hivatásom semmiképp.

 

Balogh Gergő: Eddig szándékosan nem hoztam szóba, de mindeközben természetesen tanítasz is az Eszterházy Károly Főiskolán. Kevésbé ismert, hogy a PhD-program előtt (és azzal párhuzamosan) a magyar nyelv- és irodalomtanári egyetemi szakon kívül nemcsak az összehasonlító irodalomtudomány szakirányt, hanem a filozófia szakot is elvégezted, így számodra a trivium szó szerint kereszteződésekkel telített fogalma, és a nyomában járó intellektuális elköteleződés igencsak meghatározó. Ezt a szerteágazó érdeklődést jól dokumentálja legutóbbi, A kétséges faggatása. Kulturális párbeszédkísérletek (2013) címmel megjelent könyved, amely egy tágabb időszak munkáit tartalmazza, és jellemző módon ismét a köztesség, itt az irodalom és filozófia között megmutatkozó kapcsolat tapasztalatát emeli ki mint szervezőelvet. Számomra személyes élmény, hogy a hallgatókkal végzett munkának ez az aspektusa, a beszélgetéskészség, a kérdésekre való figyelmes odahallgatás és a hallgató (kérdés ekkor már persze, hogy ki a hallgató) esetlegesen az elhangzottakhoz fűződő kritikai viszonyát artikulálni, szóhoz juttatni igyekvő hozzáállás az alapjait képezi oktatói tevékenységednek. Az egri főiskolán végzett munka mellett doktori órákat is tartasz az ELTE-n. Hogyan éled meg az oktatást, mint rutint, emberközi viszonyt és a kulturális tudás fordítása melletti tanúságtételt? Miként lehetne leírható a tanításhoz fűződő viszonyod, mondjuk úgy: „alakulástörténete”?

 

Bednanics Gábor: Épp filozófia szakos szakdolgozatom kapcsán (mely az itt említett kötetbe is bekerült, miután úgy láttam, a megírását követő tíz év elteltével is képes mondani valamit) ért a vád, hogy nem feltétlenül tudományos álláspont, ha határozatlanul fogalmazunk. Persze azt már nem hoztam fel védelmemül (mert az efféle kimondást szorgalmazók szignifikánsan nem kíváncsiak holmi ellenérvekre), hogy határozatlanul fogalmazni nem egyenlő azzal, amikor a köztes pozíciók között próbálunk haladni, elkerülve azt az álságos, de kétségkívül könnyebben eladható álláspontot, mely szerint irodalmi kérdések bárminemű lezárása lehetséges volna. Ez a pont valóban az, amire főként az oktatás nyitotta fel még jobban a szemem. Mindig is hangsúlyoztam, főként a proszemináriumaimon, hogy alapjában véve kollégák közötti eszmecsereként képzelem el a felsőoktatást, legyen az akár szóbeli, akár írásbeli folyamat. Persze, ki milyen fokon él ezzel a lehetőséggel, rajta múlik. Ahogy az írásbeli kultúra kihívásai szaporodnak (ennek következménye például, hogy a magyar szakra jelentkezők száma az ország egészében hihetetlenül visszaesett), egyre inkább monologizálóvá válik a tanár is, ami sok szempontból hátrányos. A különböző képzési szinteken megtartott óráim rendre más és más hozzáállást igényelnek. Egy BA-szintű előadás közelebb áll a középiskolai ismeretközlő órához (de ahogy látom, nemcsak itt, hanem a videomegosztókon terjedő, neves egyetemeken zajló online kurzusokon is), amit egyre inkább a hallgatók is elvárnak. Az MA-kurzusok másfélék, Egerben természetesen a tanárképzés kérdéseire koncentrálunk ezeken, de az egykor az ELTE-n tartott diszciplináris óráimon is több volt az interaktivitás. A doktori képzés keretein belül nagyobb szakirodalmi anyagon tudjuk átrágni magunkat, kisebb létszámú órákon az egyéni kutatásokhoz mérten vesszük át az adott téma kapcsán felmerülő kérdéseket. Ez nekem is nagy segítség, hiszen különféleképp kell készülnöm, nem enged belesüppedni egy olyan elvárásrendszerbe, amely lehetővé teszi, hogy évtizedekig ugyanazt az anyagot adjam le. Egyrészt magamat is unnám így, másrészt viszont tisztességtelen volnék a hallgatókkal, akik nem konzervanyagokat kellene, hogy kapjanak. Az audiovizuális programok, IKT-anyagok, prezentációk is egyre inkább ezért szorulnak ki az óráimról – tudatosan. Megvan ugyan ezek létjogosultsága, de épp az irodalomoktatásban, ahol az olvasás, írás, szövegmunka szükséges, nem lehet a nyelv évszázados retorikai, kognitív és affektív teljesítményéről lemondani, sőt épp azt kell (talán valamiféle utolsó kereszteslovagokként) védelmeznünk.

 

Balogh Gergő: Jó pár éve szervezed ilyen kereszteslovagként Egerben a FISZ immáron hagyománnyá vált évenkénti tavaszi konferenciáját. Ez a rendezvény az évek során elismert és várt, bizonyos presztízsértéken számon tartott szakmai összejövetellé tudott válni, egyikévé azon kevés hazai kezdeményezéseknek, ahol valódi szakmai dialógus zajlik, és ahol az előadások után nem a kínos csend felel, hanem (ha a program megengedi) a vitára szánt időt közkívánatra hosszabbítod meg. A formális-informális közeg ezen szerencsés ötvözetéhez tehát ugyanúgy hozzátartoznak a – már csak az előadók sokféle kutatási területéből adódóan is – változatos/színvonalas előadások és izgalmas viták, ahogy a legendás csülökvacsora és az azt követő, éjszakába nyúló beszélgetés. Milyen elvárásokkal, ötletekkel, milyen apropóból vágtál neki a konferencia megszervezésének a kezdet kezdetén? Hogy látod a helyzetét most?

 

Bednanics Gábor: Idén a nyolcadik konferenciára került sor ebben a sorozatban, ami valóban pozitív mérleg, főként a finanszírozási lehetőségeket ismerve – de ebben semmiféle kereszteslovag-attitűd sincs. 2009-ben az volt a célom, hogy egy meghívásos szakmai eseményt szervezzek, melyben feléled egyfelől a Kabdebó Lóránt által létrehívott pécsi, majd miskolci konferenciák szándéka és hangulata, mely utóbbiakon magam is részt vehettem annak idején. A legfontosabb tapasztalat valóban az ezekkel a megbeszélésekkel kapcsolatban, hogy az előadások és a diszkussziók átlépik a formális kereteket: a kollégák együtt maradnak, közös programokon vesznek részt, így némileg kényszerűen folytatják azt a diskurzust, amelyet a konferencia előzetes programja kialakított, de természetesen nem irányított keretek között. Azért is van ilyesmikre szükség, mert a – talán vállalati csapatépítésekhez hasonlóan – lényegtelennek látszó kérdések, legyen szakmaiak vagy személyesek, explikálódnak, bonyolódnak, azaz esély nyílik arra, hogy ne csak egysíkúan fogjuk fel az irodalomtudomány világát. A szakmai diskurzusok persze sokfélék. Mindenhol mások az elvárások, van, ahol komplex és önálló kutatási téma prezentációjaként fogják fel az előadást, másutt a részmegoldások kifejtésének terepeként tekintenek rá, melyet a szakmai közeg megvitathat, kiegészíthet, s amely továbbalakítható későbbi publikációként. Nem foglalnék állást egyik változat mellett sem, szervezőként (ami eléggé elvonja a figyelmemet sokszor épp a rendezvény professzionális oldaláról) arra törekszem, hogy a színvonal erős maradjon, egyszersmind a résztvevők jól érezzék magukat. Nemcsak kollégáim ugyanis, akik eljönnek egy ilyen konferenciára, hanem a vendégeink is, ezt nem minden hasonló rendezvényen tapasztalni azonban.

 

Balogh Gergő: Nemrég habilitáltál, a tudományos és tantermi előadásod kettősének témáját pedig a 19. század utolsó harmadában kulturális fővárosként megszületőben lévő Budapest topográfiájának és az infrastrukturális fejlesztések (pl. a vasúthálózat) hatásainak, vagyis a „modernség tereinek” nemcsak líratörténeti (és az adott művek olvashatóságában közrejátszó), de a nyilvánosság szerkezetét alakító vonatkozásai adták. Ez a kutatási terület egy ideje jelen van a munkáidban, Kerülőutak és zsákutcák című, a modern magyar irodalom kezdeteit vizsgáló kötetedben szintén kiemelt figyelmet szentelsz neki, illetve több előadást is tartottál ebben a témában az utóbbi években. Milyen rövid- és középtávú terveid vannak ezzel kapcsolatban, mennyire tartod folytathatónak ezt a kutatási irányt? De hogy ne húzzuk a végletekig, megköszönve a beszélgetést, emellett már csak azt szeretném megkérdezni, hogy mi az, amire számítani lehet a közeljövőben tőled, milyen (nyomdafestéket tűrő) gondolatokkal léped át jövőre a negyedik iksz határvonalát?

 

Bednanics Gábor: A város irodalmi konfigurációi kapcsán már a 2000-es évek elején kérdésekkel szembesültem, elsőre valóban a századfordulós Budapest tekintetében vizsgálódtam e témában. Akkoriban persze nem a tér különféle elméleti megközelítései adták az alapot, inkább arra voltam kíváncsi, a nagyvárossá váló főváros milyen szövegformáló erővel kapcsolódott össze. Ezt az epika esetében talán könnyebb előszámlálni, mivel azonban lírai szövegekkel foglalkoztam, az a nyelvi működés érdekelt, amely különféle módokon szervezi ezt a sokszor nem is reprezentációs és semmiképp sem mimetikus folyamatot. Két másik kötetterv (a medialitás modernségbeli dilemmáit, illetve az érzékelés esztétista aspektusait tárgyaló tanulmányok) mellett a tervem az, hogy ezekből a most szem előtt lévő térpoétikai megközelítésekből, esettanulmányokból, részproblémák felvillantásából körvonalazódjék egy olyan áttekintés, mely a számomra releváns irodalmi anyagokon keresztül mutatja be a 20. századi magyar költészettörténet sajátos alakulását. Így bár a tér megkövetelte nem-reprezentációs modellek felkínálta lehetőségek kerülnek középpontba, a történeti megközelítés, valamint a nyelvi figuráció szempontjairól sem mondok le. Itt nem egyszerűen arról az álságosnak ítélhető megfontolásról van szó, hogy egymással szembenállónak vélt megközelítésmódok összebékítésére tennék kísérletet azzal, hogy szelektálnék e kétféle metodológiai eszközkészletből. Inkább a szembenállás helyett vállalom kérdezésmódom „avíttságát”, mert továbbra is a nyelvi artikuláció felől tudom csak megközelíteni az irodalmi szövegeket. Ha valami válasz lehet az itt vészterhesen elővezetett negyedik évtizedre vonatkozó kérdésre, tán az, hogy vizsgálódásaimban egyre ragaszkodóbb (ha tetszik, szakmailag konzervatívabb) leszek azokhoz a szempontokhoz, melyek a kezdeteknél meghatározták irodalomtudományos érdeklődésemet, s ahelyett, hogy ezeket továbbra is próbára téve ne lennék tudatában esendőségüknek (és ezáltal saját kutakodásaimnak is), nem feledem, sőt produktívnak érzem, hogy tisztában vagyok azzal, honnan kiindulva kérdezek rá arra, ami érdekel.