Nem hagyományőrző akartam lenni, hanem költő

Részletek

Krusovszky Dénest Ayhan Gökhan kérdezte

(Bach Máté felvétele)

Ayhan Gökhan: Az elmúlt időszakban jelent meg tőled gyerekverskötet, novelláskötet, kritikakötet és legutóbb egy verseskötet. Hogyan tovább? Ezek közül jelenleg melyik műfaj áll hozzád a legközelebb, melyiken kezdtél el tovább dolgozni, kísérletezni?

Krusovszky Dénes: Nem igazán tudom rangsorolni a különféle műfajokat, műnemeket. Azt hiszem, én mindig is azt gondoltam, hogy az irodalom valamiféle élettevékenység számomra, és ahogy nem lehet folyton gyalog járni, néha kocogni is kell, néha meg, sajnos, négykézláb mászni is, az írást sem igen tudom egynemű dologként kezelni. Persze, ha úgy vesszük, a leginkább költő vagyok, a versírás akkor is jelen van körülöttem, ha éppen valami máson dolgozom, de hasonlóképp a kritikák írása is mindig elkezd hiányozni, ha egy ideig nem csinálom. Mindig több tervem van, több dologgal szeretnék egyszerre foglalkozni, mint ami belefér – és akkor a megélhetésről még nem is beszéltünk – és ez nyilván egyfajta feszültséggé válik bennem, de ez a feszültség egyelőre elég jól kamatoztathatónak bizonyult. Most egy prózai szövegen kezdtem el dolgozni, tulajdonképpen már a novelláskötet írása idején is ezt szerettem volna elkezdeni, de akkor még nem tudtam, úgy látszik, kellett még pár évig érlelni az ötleteimet. De közben írtam már egy-egy új verset is, és elvállaltam pár kritikát, fordítást, esszét. Valahogy így.

A.G.: Az új kötet, az Elégiazaj versei nagyon letisztult szövegek. Kicsit Oravecz Imre mostanában publikált, húsbavágó, egyszerűségükben is pazar verseire emlékeztetnek. A saját költészeted, ha meg tudod ítélni külső szemlélőként, egy tudatos változáson ment keresztül, vagy a különböző behatások így csapódtak le a verseidben?

K.D.: Bizonyára a különböző hatásoknak is nagy szerepe volt, hiszen azok elől nem lehet és nem is érdemes elzárkózni, bennem ráadásul elég nagy a kíváncsiság mások dolgai iránt. Ugyanakkor persze tudatosan is szerettem volna egy s másban változtatni, bár igazság szerint a tudatos és tudat alatti motivációkat azért nem tudom ilyen tisztán elválasztani egymástól. Az biztos, hogy éreztem magamban valami újonnan jelentkező igényt egy hajszálnyival alanyibb lírai hang megszólaltatására, ez lehet, hogy azzal függ össze, hogy egyre többször riadtam fel éjjel arra, hogy megöregedtem. Nem tudom, hogy tényleg megöregedtem-e, azt hiszem nem, de újabban elkezdtem olyan dolgoktól szorongani, amik korábban nem zavartak. És olyan helyekre visszavágyni, ahonnan korábban örömmel szabadultam el. Ezzel pedig valahogyan szembe kellett néznem, ha azt akartam, hogy szűnjön a folyamatos fülzúgás és émelygés. Az Elégiazaj verseinek – vagy a többségüknek legalább is – ez a kiindulópontja.

A.G.: Érdekes, amit mondasz, mert a kötetben a szabadvers változatos formákban bukkan elő, s hozzá a verseidre jellemző sajátos zenei hang az enigmatikusságtól nem mentes térbe helyezi a verseket. Hogyan keresed az új formákat, mire figyelsz, milyen figyelemmel közelítesz a vershez, mint problémához?

K.D.: Vannak olyan költők, akiknek – saját elmondásuk szerint – folyton valamilyen dallam vagy ritmus jár a fejükben, és arra építik aztán fel az aktuális verset. Én nem ilyen vagyok, nálam, amíg nincs egészen nagy csend vagy elviselhetetlenül erős zaj odabent, nem indul meg a versben való gondolkodás. Addig csak jegyzetelgetés van, szavak, szókapcsolatok, félmondatok próbálgatása jártamban-keltemben. Ezek aztán lassan elkezdenek összeállni valamivé, vagy végképp széthullani, mindenesetre eljutok velük egy olyan pontig, ahonnan már nem lehet a papír vagy monitor elé ülést tovább halogatni. És akkor innen indul egy lassabb, de kevésbé kiszámíthatatlan cselekvéssor, aminek a vége általában egy vers lesz. De addig még elég sokat kell rajta igazítani, fúrni, faragni, hiszen a szabadvers sem lehet slampos vagy széteső. A vers, mint olyan, egy nagyon különleges halmazállapot, ami számomra inkább mindig lehetőség, mint probléma.

A.G.: A Telep-hang és a te költészeted is jelentős, meghatározó, egy hagyományt folytat, s több szerzőt újra felfedezett a magyar irodalomnak, például Hajas Tibort, vagy mint annak idején az általad szerkesztett Puskin utcában Simon Balázs és Sziveri János költészetét. Ez egy hagyomány. És mi a helyzet a többi hagyománnyal? Kemenczky Judit, Szervác József vagy Utassy József, Koncz István költészete nem vár felfedezésre? Esetleg az általuk művelt költészet nem tekinthető folytatható, újragondolható iránynak?

K.D.: De, biztosan van olyan költő, akire az általad említett nevek vannak nagy hatással, engem azonban ők kevésbé érintettek meg. Ez gondolom egy alkati dolog. Amikor elkezdtem megérteni és jobban átlátni, hogy mi is az, ami engem a költészetből igazán érdekel, mit tartok folytathatónak, érdekesnek, méltatlanul elfeledettnek vagy épp túllihegettnek, zsákutcának stb., akkor én úgy láttam – ez nagyjából a kilencvenes évek vége volt – hogy elég görcsös a kortárs magyar líra hagyománykezelése. Sok szempontból kicsit karót nyeltnek tűnt ez a közeg, de persze annál jóval gazdagabb volt így is, hogy ez a karót nyeltség igazán frusztrálóvá vált volna. Azt mindenesetre problematikusnak láttam, hogy a különféle iskolák a hagyomány nevében igyekeztek a másféle hangok elől leszűkíteni a játékteret. Számomra például az avantgárd és a neoavantgárd jelenségek sokkal érdekesebbnek tűntek, mint amilyennek általában láttatták őket – mondjuk akár az irodalomoktatáson keresztül. Én magam azonban nem akartam ezt sem folytatni, hiszen nem is gondoltam közvetlenül folytathatónak, inkább valamifajta nyitottsággal akartam megközelíteni ezt a hagyományt, hogy beengedjem, megemésszem, beépítsem a hatását, és úgy csináljak valami mást. Nem hagyományőrző akartam lenni, hanem költő.

A.G.: A Versum világirodalmi online oldalt szerkeszted (www.versumonline.hu). A világirodalom mennyire befolyásolja a verseidet, a verstémáidat? A magyar vagy a világirodalom felől tekintesz a saját verseidre? Esetleg is-is?

K.D.: Remélem is-is. Magyar anyanyelvű költőként nyilván az van a legközvetlenebb hatással rám, amit ezen a nyelven írnak vagy írtak. De se börtönnek, se skanzennek nem gondolom a nyelvemet, és már kamaszkorom óta azt tapasztaltam, hogy legalább annyi idegen nyelven írt vers ragad magával, amennyi magyar, persze akkor még ezeket szinte kivétel nélkül fordításban olvastam, és eleinte nem értettem, hogy ugyanattól a költőtől az egyik vers miért üt szíven, míg a másik teljesen hidegen hagy. Nyilván ez volt a műfordítás jelentőségének első zsigeri, tudat alatti megtapasztalása. Amióta napi szinten olvasok idegen nyelven írott verseket, sőt, némelyiket megkísérlem magyarra fordítani, azóta azt hiszem, a magyar lírával, mint hagyománnyal kapcsolatos viszonyom is higgadtabb lett kissé. Nem könnyű ezt pontosan megragadni, de valami olyasmiről van szó, egy eléggé hétköznapi adottságnak látom azt, hogy épp magyarul írok. Se ajándéknak, se büntetésnek nem, örülök neki, mert viszonylag jól kiigazodom benne, és mert rengeteg dolog, amit ezen a nyelven írtak, örömmel tölt el, de nincsen hozzá hisztérikus viszonyom. Otthonosság érzésem van olykor, és ez már önmagában több, mint ami elvárható. Vagy azt is mondhatom, hogy nem az tölt el elsősorban örömmel, hogy magyarul beszélek, hanem, hogy egyáltalán meg bírok szólalni.

A.G.: Nagyon sok fiatal szerző jelent meg az elmúlt időszakban, legutóbb a JAK is kiadott egy fiatal szerzők verseit tartalmazó antológiakötetet. Sokuknál az figyelhető meg, hogy a legfrissebb hagyományhoz – itt a Telep Csoport működését is értem – furcsán, hozzáértés nélkül közelítenek, mintha ugyanazt szeretnék, nem pedig azt folytatni másképp. Te hogy látod a legújabbak próbálkozásait, az új szerzők verseit, versesköteteit? Elcsépelten szólva: válság van a fiatal kortárs költészetben, vagy minden a legnagyobb rendben van?

K.D.: Én úgy látom, hogy a fiatal költők köszönik szépen, jól megvannak, ami tök rendben is van. Az élményeim persze vegyesek, erősen, de akkor is ilyenek, ha az öregeket olvasom, szóval ez így önmagában nem mérvadó. Az furcsa volt persze, és szerintem te is erre utalsz, amikor egy interjúsorozatban többen is azt nyilatkozták a fiatalok közül, hogy hát nem annyira olvassák a magyar (azt hiszem a külföldi szóba sem került) költészetnek azt a részét, amit nem a generációjuk írt. Én azt gondolom, hogy ez nem annyira jó kiindulási alap, és én mondjuk személy szerint is sajnáltam volna, ha tízen-húszon évesen nem olvasom azokat az idősebb (ne adj Isten halott) szerzőket, akiket olvastam. De szerintem ez amúgy nem is igaz így, ez inkább egyfajta attitűd része, hogy ezt mondták, tehát inkább az lehet az érdekes, hogy mire irányul ezekkel a nyilatkozatokkal ez az attitűd. Ezt én nem látom tisztán, azt viszont igen, hogy vannak izgalmas hangok és kísérletek a fiatalok között, meg vannak rettenetes marhaságok, és ez a két rész nem válik élesen szét (még ilyenkor…, ha egyáltalán…), de hát nem ugyanígy működik ez a dolog már évszázadok óta.

A.G.: Van még szerinted olyan szemlélet, megközelítési mód, amit a fiatal kortárs költészet még nem fedezett fel magának? Vannak-e hiányaid a magyar költészetben, betömésre váró rések?

K.D.: Gondolom, amíg Amerikát fel nem fedezték, a kutyának nem hiányzott. Szóval erre csak ilyen közhelyeket tudok mondani: biztosan sok lehetőség van még; szükség lenne több bátor hangra; le kell rombolni a hagyomány merev korlátait; lehet, hogy valamelyik óvodában már ott készülődik az új József Attila (szegény). De komolyan, ha úgy érzem, hogy hiányom van a magyar költészettel, és nem „csinálom” meg magam, akkor mi a fenét akarok? Ami új meg majd jön (mert jön, mindig jön, miért ne jönne), az épp azért lesz nagy hatású, mert nem tudtam addig, amíg el nem olvastam, hogy hiányzott. Ez az egész irodalmi-művészeti viszonyrendszer nem ennyire merev, hogy a réseit lírai purhabbal lehetne betömködni. Ha az irodalmi intézményrendszerről beszélnénk, nyilván tételesen el lehetne mondani, hogy miért hasznavehetetlen az egész, hogy miért gyomorforgató, ahogy fel- és leépült stb., de mi most a költészetről beszélünk, ha jól értem.

A.G.: A végére térjünk vissza a családhoz. Nem olyan régen édesapa lettél. Gondolkodsz már egy újabb gyerekversköteten vagy mesekönyvön?

K.D.: Most éppen nem, mert az csak egy újabb dolog lenne, aminek az írása miatt kevesebb időt tudnék a gyerekemmel tölteni, pedig már így is van egy csomó ilyen.

Krusovszky Dénes 1982-ben született Debrecenben. József Attila-díjas költő, író, kritikus, műfordító. A Versum online világirodalmi folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi kötete Elégiazaj címmel látott napvilágot a Magvető Kiadó gondozásában, 2015-ben.

Ayhan Gökhan 1986-ban született, jelenleg Zuglóban él. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar szakán végzett. Házas és katolikus. Ír verset, cikkeket és mesét. Szellemi segédmunkás. Kedvenc szerzője Heltai Jenő, kedvenc könyve Camustól A pestis. Feleségével, Izsó Zitával közösen szerkesztett blogja: http://ayhanizso.blogspot.hu/