Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Szeretünk felelős, felnőtt személyként gondolni a közönségünkre

A Trafóban volt tavaly egy Nextfeszt nevű fesztivál, ami az Y generációt mutatta be. Ott mindenkin azt láttam, hogy mások a kérdések, mások a problémák, az elvárások az államtól. És máshogy reagálunk. Egy közönségtalálkozón azt mondta Domsa Zsófi, hogy Dollár Papa a legapolitikusabb színház. Ezzel egyetértek. És ennek örülök. Egy Hedda után viszont azt mondta egy néző, hogy Dollár Papa ma a leginkább politikai színház.

A FISZ, Fiatal Írók Szövetsége és a Dollár Papa Gyermekei október elején színházi-irodalmi workshopot szervez a MU színházban. Ennek kapcsán Sifter Veronika beszélgetett a társulat tagjaival, Kiss-Végh Emőkével és Ördög Tamással a rizikóvállalásról, a művészi felelősségről, a generációs különbségekről – és persze magáról a közelgő workshopról is.  

 

(Ligetvári Csenge felvétele – galéria nyílik)

 

Sifter Veronika: Több darabotokat láttam már, de szinte mindegyiknél ott motoszkált bennem az a gondolat, hogy vajon mennyire rizikós módja a színjátszásnak az, ahogy ti művelitek. Lakásszínház, intim terek, saját neveteken, ruhátokban játszatok… már a kezdetektől egyértelmű volt, hogy ez egy olyan módja a színházcsinálásnak, ami kellően izgalmas és érdekes számotokra?

 

Kiss-Végh Emőke: Egyik legfontosabb célkitűzésünk, hogy magas fokú színjátszást alkalmazzunk minden munkánkban. Eszerint a hozzáállás szerint nem férnek bele félmegoldások, rutin szagú mentések, legrosszabb esetben hamiskodások, bohóckodások, alkalomról alkalomra történő visszaismételések.  Tehát elkerülhetetlen a helyzetek, gondolatok, állapotok alkalomról alkalomra való újra megélése. Ha sikerül azonosulni a szereppel, akkor összefolyik a magánember és a művész, de természetesen a szerepben. Olyankor nem az lesz a döntő, hogy a saját nevünket használjuk vagy fiktívet.  Mivel megadjuk magunknak azt a szabadságot, hogy estéről estére ugyanazzal a helyzettel, szöveggel azt kezdünk, amit épp akkor kihoz belőlünk, elő szoktak fordulni új, esetenként mélyebb megoldások, amik mindig üdítően hatnak egy repertoáron lévő előadásban. Minden este el lehet játszani egy sírást, de mély, igazi tartalommal megtölteni nem mindig.  Ha az ember ilyet tapasztal, nem szívesen adja alább aztán.

 

Ördög Tamás: A közelség segít ebben, tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy nem lehet hazudni, de biztos van ebben alkati dolog is. Minket már a főiskolán is ez érdekelt. Szerintem ezt csak így lehet, máshogy nincs értelme. Ha nem viszem vásárra a bőrömet, akkor nem fog történni semmi. Se velem, se a nézőkkel.  Persze lehet máshogy is, de az engem nem érdekel. És szeretjük a meglepetéseket, meglepni a másikat.

 

S.V.: Ugyanez a kérdéskör egy másik oldalról merült fel bennem a Placc Fesztiválon és a Bánkitó Fesztiválon játszott Closeness kapcsán, és ez a felelősség kérdése. (az Arthur Aron pszichológus kutatása inspirálta projektben a jelentkezők egy titkos helyszínen találkoznak egymással és egy 36 kérdést tartalmazó borítékkal.  A pszichológus szerint a kérdések kölcsönös megválaszolását követően a két idegen nagy valószínűséggel szerelembe esik – a szerk.) Azt gondolom, hogy nagyon felnőttnek és felelősnek tekintitek az ebben a játékban/darabban résztvevő nézőket, résztvevőket, mert itt viszont ők kerülnek abba a helyzetbe, hogy egy ismeretlen talajra lépnek, ráadásul egy másik idegen emberrel karöltve. Felmerült a darab összerakásakor, hogy kell-e odafigyelni a nézőre, vagy egyértelmű, hogy aki belemegy egy ilyen játékba, az képes felelősséget vállalni magáért és a reakcióiért egy ismeretlen helyzetben?

 

K.V.E.: A Placcc Fesztivál – amire a Closeness készült – egy határokat és műfajokat feszegető, játékos, sokszor helyspecifikus, szokatlan formákkal dolgozó performanszokat, eseményeket, akciókat, előadásokat felvonultató fesztivál. Nem véletlen, hogy sok külföldi előadót hív meg, hiszen itthon nem széles az ilyen töltetű kezdeményezések skálája.  Ezt tehát nekünk, mint elsődleges tényt, figyelembe kellett vennünk, amikor kitaláltuk, hogy mit szeretnénk.  Szeretünk felelős, felnőtt személyként gondolni a közönségünkre, ezt alapnak tekintjük. A kiszolgáló, szájbarágós, minden kockázatot a biztos befogadói reakció reményében elvető hozzáállás nem izgatja a művészi fantáziánkat. Ráadásul a világ, ami körülvesz bennünket, percről percre változik, folyamatosan igénybe veszi alkalmazkodóképességünket, rugalmasságra ösztönöz, önállóságot feltételez. Miért pont a színház világa ne élne ezzel, ne így tekintene nézőire. Mi, színházi emberek, az élménnyel tudunk időtlenséget, a kor szelleméből kiszakadni vágyóknak pár merengő órát adni. Ha valaki ezt keresi.

Ö.T.: És olyan szempontból a mi „darabunknak” érzem, hogy hasonló történik veletek, mint velünk a Trafó Stúdiójában mondjuk. Tehát erős a párhuzam. A Closeness is ugyanabból a kíváncsiságból ered, mint a Család trilógia vagy a többi előadásunk. Az emberi kapcsolatok megértésének vágyából.

 

S.V.: Ez a kérdéskör különösen érdekes számomra, most, hogy a közös workshop kapcsán fiatal írókkal dolgoztok majd együtt.

 

Ö.T.: Nagyon várjuk, minket is nagyon izgat, hogy mi tud történni. Valahogy nekem ebben is a partnerség a nagyon fontos, hogy azok az emberek, akik jelentkeznek, hogy tudnak az egyenrangú partnereink lenni. Szóval nem valami tanítás lesz ez, inkább közös munka.

 

S.V.: Más társulatokkal is gyakran játszotok együtt. Tamás, eszembe jut egy jelenet a Krétakör Lúzer című darabjából, amikor te vagy az, aki beépített nézőként felugrasz és a meztelenül monologizáló Schilling Árpád képébe vágod, hogy ez már sok. Számomra nemcsak azért érdekes ez a jelenet, mert Árpád és közted lévő körkülönbség akár generációs különbségként is felfogható, hanem azért is, mert a politikai kérdésekben nyíltan véleményt formáló Krétakörrel szemben téged, titeket nem hallani politizálni.

 

Ö.T.: Szerintem egy olyan néző, akinek nincs meg ez a háttértudása, mást lát benne. Én azt érzem, hogy ebben a jelentben sokan vannak velem. Soknak mondom ki a véleményét azzal, hogy Árpádot kínosnak és tehetségtelennek titulálom. És ez az, ami kínos. Hogy sokaknak ez motoszkál a fejében, de a tisztelet miatt ezt talán nem mernék kimondani. Az előadás végig ezzel játszik, mutat valamit, aztán kiderül, hogy nem is azt mutatta, hanem csak kiröhögte, mondjuk saját magát is. A generációs probléma, amit említesz, nagyon valóságos. A Trafóban volt tavaly egy Nextfeszt nevű fesztivál, ami az Y generációt mutatta be. Ott mindenkin azt láttam, hogy mások a kérdések, mások a problémák, az elvárások az államtól. És máshogy reagálunk. Egy közönségtalálkozón azt mondta Domsa Zsófi, hogy Dollár Papa a legapolitikusabb színház. Ezzel egyetértek. És ennek örülök. Egy Hedda után viszont azt mondta egy néző, hogy Dollár Papa ma a leginkább politikai színház. Mert azt a formát, hogy házhoz is megyünk játszani, ő így élte meg. Politikai tettként. És ezt is elfogadom. De ebből látszik leginkább, hogy olyan, hogy valóság, igazság, szépség nem létezik. Különösen nem egy művészeti brand esetében.

 

S.V.: Úgy tudom, a társulat a piacról él és nem vesz igénybe állami támogatást. Mennyiben volt ez kényszer és mennyiben elhatározás a részetekről?

 

Ö.T.: Ez is összekapcsolódik a generációs kérdéssel, amiről előbb beszéltem. Egyik barátom mondta egyszer egy társulatról, mindegy is, hogy melyikről, hogy sajnos nekik az az evidens, hogy az állam csecsén lógnak. Ez szerintem sem lehetséges. A piacból is meg kell tudni élni. Ha termékként gondolok magamra és a munkáimra és szerintem csak így lehet, és azt látom, hogy az nem kell az embereknek, nem veszik, nem jönnek, akkor az az én hibám. Nem jó a termékem. Nincs rá kereslet. Szerencsére úgy látom, hogy Dollár Papára van. Ez szerencse. A kezdetektől fogva partnerekkel dolgozunk. Akik tudnak adni valamit a közösbe és ettől tényleg közös tud lenni az ügy. Ilyen a Je Suis Belle, a Trafó vagy a Skandináv Ház. Szerintem fontos, hogy merjünk kérni.  Az emberek többsége szeret segíteni. Az államtól még nem kértünk, de ez nem tudatos ellenállás. Szó sincs ilyenről. Egyszerűen így alakult. De idén más lesz. Először próbálunk meg működésre pályázni. Meglátjuk kapunk-e.

 

S.V.: Emőke, most, hogy babát vársz, hogy tapasztalatod, mennyire reagálja ezt le a külvilág? Érkeztek-e arról visszajelzések, megjegyzések, hogy egy fiatal színésznőnek mikor „illik” teherbe esnie, mi lesz a további karriereddel?

 

K.V.E.: Egy gyermek érkezése valódi örömhír, mindenki nagy szeretettel fogadta a környezetemben.  Minden várandós színésznő egyéni utat jár be, én legalábbis ezt látom. Az olyan szerepeimet, amiben egy kicsit is a testemet használom, és nem tudok helyette más megoldást találni, azonnal leadtam. Három olyan szerepet játszom még egy darabig, amit meg tudok élni egy gondolati utazásként, és ez a folyamat örömöt okoz, mint egy kellemes beszélgetés egy finom sütemény mellett. Azt hiszem, erre minden terhes nő vállalkozna.  Az időegyeztetést, gyerekvigyázást még nem látom magam előtt, biztosan nem lesz könnyű.  A karrierrel kapcsolatban egy rendkívül giccses és optimista jövőképet látok, remélem így lesz.  Szerintem nagy erőt fog adni az anyaság!