Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Úgy tűnt, mindenre ráérünk, miközben, egyáltalán nem

Szilágyi Zsófia irodalomtudóst, a Szegedi Egyetem oktatóját, a Kalligram folyóirat szerkesztőjét Szarvas Melinda kérdezte
Vannak módszerek, amelyek a szerzőhöz, vannak, amelyek a műhöz, és vannak, amelyek az olvasóhoz visznek közelebb, ha valamelyikre fókuszálunk, akkor ott a kockázat, hogy a többire meg nem. De nem érdemes a biztonsági játékra menni, mert az nem visz messzire – ráadásul, szerintem, az anyag, vagyis maga az irodalom alakítja a módszert, jobb esetben.

Szarvas Melinda: Több beszélgetés és interjú során is említetted, hogy elsősorban irodalomtörténészként határozod meg magad. Emellett azonban kritikusként, a Kalligram folyóirat szerkesztőjeként, a Szegedi Tudományegyetem docenseként és legújabban az Élet és Irodalom prózarovatának tárcaírójaként is működsz. Azt, hogy a kritikusi tapasztalatok miként hasznosíthatók az irodalomtörténészi kutatásokban, remekül demonstrálja a 2008-ban megjelent A továbbélő Móricz című köteted. Az ÉS-ben olvasható tárcák némelyike pedig merészen kevert hangon szól, melyet leginkább talán „személyes irodalomtörténészi” tónusnak neveznék. Láthatóan bátran kísérletezel a különféle megszólalásmódok „szöveghangmérnöki” keverésével, egymáshoz hangolásával. Mennyire tudatos részedről ezeknek a határoknak a feszegetése?

 

Szilágyi Zsófia: Tudatos is, meg nem is – pontosabban nem hiszem, hogy feszegetném a határokat, inkább igyekszem időnként nem tudomásul venni őket. Azt hiszem, vannak olyan határok is, amelyeket sosem szeretnék átlépni, nem tervezem, például, hogy regényt írok majd egyszer. Vagy szonettet, esetleg eposzt. Bár az is igaz, hogy már a tárcát sem terveztem: ha Grecsó Krisztián, a prózarovat szerkesztője nem állítja határozottan, hogy nekem ez menni fog (persze, azért voltak előzmények, az EX Symposionba is írtam már ilyesmiket), akkor egészen biztosan nem kezdek bele. És még most is, minden egyes tárca megírása után tanácstalanul állok, hogy legközelebb, akkor, miről? Tanulmányírásnál ilyen kétségeim már régen nincsenek, kritikaírásnál sem, ebből azért világos, hogy van az otthonos terep, és van a kimerészkedés. Ha másképp közelítem meg, mondjuk, időben (hiszen a pályám elején nem írtam sem tárcát, sem esszét), akkor valószínűleg az is lehet egyfajta magyarázat, hogy kritikusként, vagy akár akkor, amikor irodalmi beszélgetéseket kell vezetnem, vagy olyankor, ha tanítok, óhatatlanul az egész személyiségemmel állok a mondandóm mögött, így nem is annyira meglepő, hogy az irodalomtörténészi munkáknál sem teszek másképp.

 

Sz. M.: Mennyiben inspirálhatja egy újfajta szemlélet kialakulását a hagyományosan merevnek tartott tudományos és a személyesebb megszólalásformák közti határ halványítása?

 

Sz. Zs.: A kortárs irodalom olvasókért küzd, a magyar szakok hallgatókért, az irodalomtörténet a figyelemért: gondoljunk bele, például, hogy olyan újságok, mint a Rubicon, vállalkoznak rá, hogy a történettudomány eredményeit közérthetően, mégis szakszerűen átadják az úgynevezett művelt nagyközönségnek, nekünk viszont ilyenfajta újságunk nincs. Persze, azt is meg kell mutatnunk, hogy ez egy szakma, mármint nem ért mindenki az irodalomtudományhoz attól, hogy olvasni szokott (még ha nagyon boldogok is vagyunk attól, hogy szereti, esetleg meg is veszi a könyveket). De nem hiszem, hogy ehhez a „megmutatáshoz” a személytelenségen és az érthetetlenségen keresztül vezet az út. És azt sem gondolom, hogy az, amit próbálok csinálni, az egyedüli lehetséges megoldás lenne: alkati kérdés is, ki mennyire tud váltani, az adott közönséghez igazodni. Bár valamennyire, azt hiszem, mindenkinek fontos a szakmánk kontextusának változásával szembenéznie: hogy ki milyen következtetésekre jut ebből a szembenézésből, az már, persze, más kérdés.

Sz. M.: Hasonló szemléletet tükröz a 2013-ban megjelent Móricz Zsigmond című nagymonográfiád is. Ebben a(z életrajzi) monográfusoktól eddig kimondva- kimondatlanul elvárt és számon kért omnipotenciáról mondasz le, illetve határolódsz el tudatosan, egy vállaltan személyesebb irodalomtörténészi pozíciót felvéve. Ahogy a kötet elején fogalmaztál: „A monográfia műfaját ugyanúgy folyamatosan újraértelmezésre szorulónak látom, mint a regényét: nem hiszem, hogy ehhez az értekező műfajhoz feltétlenül az egészlegesség, a komor objektivitás és az omnipotencia kategóriáinak kellene társulniuk.” Többnyire ebben a hangnemváltásban látták a kötet műfaj-újraértelmező gesztusát, holott legalább ennyire fontos, hogy nemcsak hangok, de különböző tudományterületek kerültek egymás mellé a tanulmányokban, a magyar irodalomtudományi működésben (főként a modern irodalom vizsgálata során) kevéssé jellemző interdiszciplináris szemlélet felé mutatva. Hogy látod, mennyire párbeszédképes a magyar irodalomtudomány más szakterületekkel?

 

Sz. Zs.: Párbeszédképesnek kell lennie, más választása nincs. És a párbeszédet nemcsak úgy lehet érteni, hogy, mondjuk, hasznosítania kell(ene) az irodalomtudománynak a történet- vagy a néprajztudomány egyes eredményeit, hanem úgy is, hogy nem várunk egymásra. Nem mondjuk azt például, hogy amíg nincs rendes sajtótörténet, amíg a történészek nem tisztázzák az 1919-1920-ban az íróinkkal történteket, addig mi erről nem beszélünk. Beszélni kell, egyszerre, párbeszélni is, aztán majd jutunk valamire: tudomásul kell venni, hogy nálunk az nem úgy megy, hogy megtörténnek az alapozó kutatások, aztán jöhet az értelmezés. Mindig minden egyszerre van, vagy, ha kevésbé optimistán nézzünk, egyszerre nincs. Sőt, azt gondolom, még olyan irányokba is érdemes ellépni, mint az új gazdasági kritika, amely, többek közt, pénz és irodalom összefüggéseivel foglalkozik, és, például, egy Hites Sándor szerkesztette Helikon-számban már Magyarországon is megmutatta magát.

 

Sz. M.: Mennyiben jelenthet kockázatot ez a közelítési mód és mennyiben ígér újabb szempontokat az irodalomtörténeti jelenségek megértéséhez?

 

Sz. Zs.: Kockázata mindennek van, nyilván, ha az irodalomtörténeti kérdésekre összpontosítunk, ha az irodalmi intézményrendszert, az irodalom társadalmi-gazdasági feltételezettségét, az írók pályaalakító stratégiáit, szereplehetőségeit és hasonlókat vizsgáljuk, akkor nem a művekre mint nyelvi-poétikai képződményekre figyelünk. De hát mindig mindenre mindannyiunknak nem lehet figyelni – egyetlen módszer, közelítés sem mindenható, ha ezt állítja magáról, az gyanús. Nemrég megkért a volt gimnáziumi magyartanárom, Szabolcsi János, hogy menjek be a mostani faktosaihoz, és meséljek nekik az összes (!) irodalomelméleti irányzatról. (Ez pontosan így hangzott el: gyere be, elmondod az összeset, aztán a csöngetésig hátralévő időben elmeséled, miért jó bölcsésznek lenni. Szeretem a középiskolát, egyszerűvé válik mindaz, amit mi folyamatosan bonyolítunk.) És ez a készülés közben még őrültnek tűnő vállalás szépen megmutatta nekem, hogy vannak módszerek, amelyek a szerzőhöz, vannak, amelyek a műhöz, és vannak, amelyek az olvasóhoz visznek közelebb, ha valamelyikre fókuszálunk, akkor ott a kockázat, hogy a többire meg nem. De nem érdemes a biztonsági játékra menni, mert az nem visz messzire – ráadásul, szerintem, az anyag, vagyis maga az irodalom alakítja a módszert, jobb esetben.

Sz. M.: Úgy tűnik, vannak olyan irodalomtörténeti kérdések, melyek pontos vizsgálata eleve nehezen képzelhető el ilyesféle interdiszciplináris és alapvetően szélesebb horizontú kutatások nélkül. Ilyen pl. a pályakezdések jelensége. „A pályakezdés ugyanis mindig annak az irodalmi korszaknak, intézményrendszernek a megértésében segít, amelyben végbement – sőt, az írói induláshoz való viszony, illetve az ezt biztosító vagy akadályozó feltételrendszer változásain keresztül a XX. század egyes korszakainak elkülönítése is lehetségessé válik.” Ezzel zártad a 2014-ben megjelent Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások című kötetben olvasható A pályakezdés: mítosz vagy konstrukció? Változó feltételek, változó mintázatok a 20. századi magyar irodalomban című tanulmányodat. Hogyan találtál rá erre a kérdésre és milyen kutatásaid, illetve terveid vannak ezzel a témával?

 

Sz. Zs.: Móricznál nyilván szembe kellett néznem a pályakezdés kérdésével is, az ő esetében ráadásul elég döcögősen indult ez a pálya, közel harminc éves volt, amikor a Hét krajcárral Osvát Ernő úgymond „felfedezte”, ez akkortájt aggasztóan kései kezdetnek tűnt. Ugyanakkor a Kosztolányi Kritikai Kiadásban a korai novellisztikával, a pályakezdő kötetekkel bíbelődöm, munkatársaimmal együtt (Boszorkányos esték, Bolondok), így meg kellett néznem ennek a két kötetnek a kontextusát, illetve azt is, az irodalomtörténészek milyen módon szoktak beszélni a kezdetekről. Hiszen a pályakezdést vizsgálva sosem csak magával a pályakezdővel, legalább annyira a tehetséget felismerővel vagy fel nem ismerővel, illetve a később mindezt elemzővel foglalkozunk. És, persze, kritikusként, szerkesztőként is érdekel a jelenség. Hogy a jövőben mit kezdek a témával, nem tudom, Kosztolányinál mindenképp vizsgálom ezt, a többit még meglátjuk.

 

Sz. M.: Irodalomtörténészként írók, egyetemen pedig (többek között) irodalomtörténészek pályakezdését követheted nyomon. Mik a tapasztalataid arról, hogy a legfiatalabb generáció tagjait mennyiben jellemzi az a bátorság és széles(ebb) tudományos perspektíva, interdiszciplináris szemlélet, amiről eddig a te munkáid révén esett szó?

 

Sz. Zs.: Világos, hogy a pályakezdésnél mindannyian igazodunk valahogyan – témavezetőnk van, tanuljuk még a szakmát, keressük a helyünket, minden értelemben. Miközben, persze, ekkor kellene a legmerészebbnek lennünk… Az talán nagyobb baj, ha így is maradunk, mármint örökké igazodni és megfelelni szeretnénk. De valahogyan meg kell tanulni egy szakmát ahhoz, hogy utána lebontsuk azt (kicsit vagy nagyon), amit felépítettek bennünk: mondhatnám szomorúan is, meg leíró jelleggel is, hogy a mostani fiatal generációnak erre mintha nem hagynának, nem hagynánk időt. Nem dicsekvésképpen, még kevésbé egy „bezzeg az én időmben” narratíva keretében mondom, csak konstatálom: mi egyetemistaként egyetemisták voltunk, nem dolgoztunk (jó, esetleg magántanítványokkal foglalkoztunk, de az nem vitt ki különösebben a szakmából), és legfőképp nem néztük ennyire, mint ahogy ma érzékelem a huszonéveseknél, hogy ki hol tart, merre helyezkedik, hol publikál, hol gyakornokoskodik. Persze, ez könnyen ment, mivel nem nagyon volt mit nézni. Viszont, mondjuk, orosz szakon egy féléves kurzus keretében olvastuk csak el az Anna Kareninát. Úgy tűnt, mindenre ráérünk, miközben, persze, egyáltalán nem.

Sz. M.: Visszakapcsolva az első kérdésben említett sokoldalúságra, hogy látod, mennyire kell/lehet több lábon állnia egy irodalomtörténésznek manapság? A szűkülő lehetőségek mennyiben növelik akár például a tanári felelősséget egy-egy fiatal pályájának egyengetésében?

 

Sz. Zs.: Nehéz dolog ez a sok láb, nagyon. Egyrészt, mivel tudjuk, mennyi esélye van egy fiatal irodalomtörténésznek állást találni, muszáj rávenni az ifjakat, ha maguktól nem jutna ez eszükbe, hogy csináljanak mindenfélét, legyenek nyitottak legalább a kritikaírás, a szerkesztői munka iránt. (Nem mintha tömegével tudnék betöltetlen kritikusi vagy szerkesztői álláshelyekről…) Másrészt azt látom, hogy akik jók, azok hirtelen túl sok mindent csinálnak, és így, például, éppen a disszertációjukat nem írják, és ez meg a tudományos pályájukat fogja fékezni, mert nem állnak készen abban a pillanatban, amikor hirtelen kiderül, mert néha azért kiderül, hogy valahova mégis kell egy fokozattal és gyakorlattal rendelkező ember… Vagyis a felelősség nagy, de nemcsak ebben az értelemben: én nemcsak a pályán maradt (értsünk ezen bármit) tanítványaimra vagyok büszke, legalább annyira az úgynevezett pályaelhagyókra, akik megtalálták a helyüket az életben. Dolgoznak, például, egy multinál, de kultúrafogyasztóként teszik ezt, kiállításokra, koncertekre járnak, kortárs irodalmat olvasnak időnként – és, mivel van facebook, ezt még én is megtudom róluk, és örülhetek nekik, pedig elkeseredni is lenne min, bőven. De örülni azért csak jobb.