Kiss Noémi meseregényének részlete
- Részletek
Részlet a Budapesti történetek című készülő könyvből
Amália a szemét dörzsöli, hirtelen az hiszi, álmodik: - Nem látom az óvodát! Egy gödör. Hullámzik és örvénylik benne az esővíz. Az óvoda szőrén-szálán eltűnt. Elfújta egy viharfelhő. Kanyargós, jeges szél szájába röpült. Vagy átrepítette a tetejét a lezúduló eső, a falak ügettek utána, csakis ez történhetett. Másképp itt lenne a romlott lift és a lépcsőház, a Dadus, a többi gyerek. Na meg a szakadt zászló sincs sehol. A gyerekek biciklije, a postaláda, mind viharrá váltak. Amália belekapaszkodik Dodó derekába.
(Fazekas István felvétele)
Kiss Noémi 1974-ben született Gödöllőn. Író, kritikus. Kötetei: Határhelyzetek (2003), Trans (2006), Rongyos ékszerdoboz (2009), Fekete-fehér. Tanulmányok a fotográfia és az irodalom kapcsolatáról (2011), Ikeranya (2013), Sovány angyalok (2015). Honlapja: www.kissnoemi.hu. Budapesti történetek címmel ősszel mutatja be a Magyar Rádió mesejátékát Horváth Péter rendezésében.
Aztán viharba keverednek
Negyedik rész
Díszes korlát, szürkés-lila épület a Bajza utca negyvennégy. Erkélyén egy szakadt zászló libeg zászlótartóban, fakó és napszítta. Amália minden reggel megkérdezi, hogy mikor varrja már meg a varrónő? Válasz nem jön, mert anya ilyenkor már nyitja a kaput a telefonnal és jön a rohanás, fel a második emeletre. Tizenkét méter. Ötven lépcsőfok, négy forduló.
Csak gyalog lehet megtenni. A liftnél minden nap ugyanaz a felirat lóg egy cédulán – már tiszta por és ragasztófolt: „Sajnáljuk, a felvonó ma nem működik. Kérjük, gyalogoljanak.”
- Itt vagyunk, gyere Amália. Nincs alvás! Megérkeztünk!
A földalatti fékez, kinyíltnak az ajtók.
- Hozd a vinnyogó Kittit, otthagyod az ülésen.
- Nem is vinnyogó, te vagy a vinnyogó!
- Reggel megígérted Pöttyös néninek, hogy ma nem kiabálsz.
- De kiabálok! Imádok! Üvölt Amál. Mindjárt jókedvük lesz. Aztán mindjárt rossz.
Mikor kiszállnak a földalattiból hatalmas cseppekben esik az eső. Por kavarog az utcán, homokot hoz a szél a Hősök tere felől és továbbfújja a Kodály körönd irányába. Vihar a számba megy, vigyázz! Kiabál Dodó, mert mikor felérnek az utcára, alig látnak valamit.
Szájuk, szemük, szempillájuk, szemöldökük tiszta por.
- Odanézz, Dodó! Hát az ott mi?
- Mi mi? Semmi.
Amália a szemét dörzsöli, hirtelen az hiszi, álmodik: - Nem látom az óvodát!
Egy gödör. Hullámzik és örvénylik benne az esővíz. Az óvoda szőrén-szálán eltűnt.
Elfújta egy viharfelhő. Kanyargós, jeges szél szájába röpült. Vagy átrepítette a tetejét a lezúduló eső, a falak ügettek utána, csakis ez történhetett. Másképp itt lenne a romlott lift és a lépcsőház, a Dadus, a többi gyerek. Na meg a szakadt zászló sincs sehol.
A gyerekek biciklije, a postaláda, mind viharrá váltak.
Amália belekapaszkodik Dodó derekába. De a vihar egyre erősödik, egyre jobban lökdösi őket, már csak kóvályognak a járdán. - Nincs bejárat, hol menjünk be? Ha nincs csengő, mit nyomjunk meg? Ha nincsenek gyerekek, kivel játszunk? Miközben Dodó morfondírozik, újabb süvítő szél érkezik és az utcán parkoló autókat is felkapja. Repülnek a biciklisták, a kukák, a korlátok és az útjelző táblák. A kerítéseket szaggatja, a házakat kicsavarja. Az ég koromfekete, sötét köténye mindent beborít.
Kivéve az Epres kertet, ott még látni a fák tetejét. A szobrok visszatartják a szelet, mint egy küklopsz, megnő a karjuk és a combjuk. A gyerekek összekapaszkodva eljutnak a kert bejáratához, a kitört kerítésnél megállnak és egy hatalmas fába kapaszkodnak.
Amália didereg,
- Ez az Epres kert, ne félj, itt megmaradunk. Fogd a fát!
- Imádom az epret. A porcukrosat, meg az eperfagyit. Menjünk be az Eperkertbe! Anya annyiszor megígérte, de sosem mentünk.
- Amália,…. veszélyben vagyunk. Most nem lehet, kapaszkodj, jó erősen. Csukd be a szád és a szemedet!
Dodó átkarolja Amáliát. Aztán a fát. A lány ijedten kapkod a kezével, mintha ő is fa lenne, dülöngélni kezd. Nem érem át. Ez egy óriás, nézd! A szája úgy csattog, fogai élesek. Istenem, mekkora, barna szeme van. Ez nem fa, Dodó! Oroszlán lába, sörénye van, mancsa, nincs is koronája. A vihar karját üti.
- Hóóóó, hogy megnőtt az esőben. Izé, kezdek félni….. Vacogok.
Dodó is hátrahőköl, majdnem elesik, amikor meglátja a fa tetejét. Amáliát ekkor felkapja egy örvény. Dodó igyekszik visszahúzni. Az utolsó pillanatban vagyunk. Ez csapda. …. Futás Amál!
Ekkor az ég felől, teljesen váratlanul, Pöttyös néni selymes hangú figyelmeztetése érkezik: - Be ne bújjatok! Ott fekete fanyüvő manók laknak! Vihart hoznak és viszályt.
Pöttyös néni felhője nagyon hangosan sistereg, ő is küzd a viharos széllel.
Torz bádoghangon valaki megszólal az égből: „Látod, kissrác. Nagy szerencse, hogy Pöttyös néni él! Különben nem menekültetek volna meg.”
- Hol vagy? Kérdezik a gyerekek kétségbeesve.
- Hahó, itt, az Epres kert felett integetek!
- Pöttyös néni! Te vagy az?
- Én hát, kapaszkodjatok. Felhő koccan, ezer villám robban! Macskák is egérlyukban! Hess vihar!
A szél egy pillanat alatt elcsitul. A varázslat, úgy látszik, működik, a vihar karjait letörik.
Amália és Dodó felszállnak a felhőre. Kapnak azonnal hajszárítót.
- Megmenekültünk. Azta! Ez nagy csapda volt, ugye? Kérdezi Dodó.
- Kérek eperfagyit, úgy imádom! Amália megrázza vizes fejét és beletörli a pólójába az arcát. Különben képzeld, elszállt az óvodánk…
- Hát. Persze. Félt a villámtól. Öreg bérház, hat emelet, milyen lomha lehetett! Már a városon túl van, a Gellért-hegyen láttam. Elbújt egy szikla mögé. Visszajön, ha elmegy a vihar. Holnap újra kinyit. Holnap minden pesti utca a helyén lesz.
Felhősistergés, megemelkednek, a komor felhők eltűnnek az égről, kisüt a nap.
vége a negyedik résznek
