Öregistenek, gyerekistenek, a kulcslyuk és a „nőtté válás”

Részletek

Elekes Dóra: Dettikéről és más istenekről, Csimota Könyvkiadó, Budapest, 2016.

(fotó: Valuska Gábor, konyves.blog.hu)

Véget nem érő és eldönthetetlen viták folynak arról, hogy mi számít gyerekkönyvnek és miért. Ebben a kérdésben a Csimota képviseli a számomra legszimpatikusabb álláspontot: a gyerekeknek nem kell gügyögni, nem kell elhallgatni előlük a kemény témákat és a súlyos problémákat, hiszen önámítás azt hinni, hogy akár egy pillanatra is megvédhetjük őket a valóságtól. Amit viszont megtehetünk az az, hogy beszélünk ezekről a problémákról, akkor is, ha nehéz, és közben olyan nyelvet használunk, ami nem butább vagy primitívebb, mint a „felnőtt” beszéd, csupán más, mivel visszatükrözi a gyerekek belső világának különbözőségét. Elekes Dóra már bizonyította, hogy beleillik ebbe a profilba, és az új regénye szintén ezt az irányvonalat képviseli.

A Dettikéről és más istenekről könyvbemutatóján is szó volt a gyerekirodalmi normák feszegetéséről, ám Elekes Dóra inkább úgy fogalmazott, hogy szereti a különböző helyzeteket a szokásostól eltérő szemszögből vizsgálni. Sokan pont ezt neveznék normafeszegetésnek. És valóban, Dettike történetét szó szerint a kulcslyukon keresztül nézhetjük végig, mivel a narrátor, egyben képzeletbeli barát, Balambér, ott él. Az ő szemében a lakás egy másik univerzum, a benne élők pedig nagyhatalmú istenek. Ez a felállás kicsit a Lóci óriás lesz című versre emlékeztet, ami talán véletlen, talán nem, de azt fontos megjegyezni, hogy Szabó Lőrinc és Elekes Dóra is helyesen ismeri fel: a gyermeki világ nem egyszerűbb vagy bugyutább a felnőtténél, csak a nézőpont más.

„Téves az a hiedelem, hogy az istenek magunkra hagytak volna minket a kulcslyukban. Van rá bizonyítékom is, tessék: az egyikükkel, Dettike istennővel, napi kapcsolatban állok.”

A tíz év körüli kislány átlagosnak mondható családi élete Balambér szemszögéből tele van furcsasággal és varázslattal – ez többek között a humor a legfőbb forrása. A mindennapos viták rendrakásról, házi feladatról és koszos ruhákról nevetségesnek és jelentéktelennek tűnnek Balambér és Dettike mágikus kalandjai mellett. Az értetlenség érdekes módon a történet több szintjén is megjelenik: a képzeletbeli barát és Dettike között, a kislány és a szülők között, oda-vissza. Tulajdonképpen a különböző nézőpontok súrlódásáról van szó, mivel más-más szemszögből más-más dolgok tűnnek fontosnak, így a felek sosem értik meg egymást igazán. Akárcsak Lóci esetében, a humoros szituációk egyben elgondolkodtatóak is.

„Nem tudom, hogy a „punktum” mit jelent, talán valami olyasmit, amit az isteneknek a szobájukban kell elvégezniük mesenézés helyett.”

Balambér kívülálló szerepe a súlyosabb szituációk árnyalt bemutatását is lehetővé teszi. A történet nem hallgatja el a valóság viszontagságait, amikkel bizony a gyerekeknek is szembesülniük kell. Jó példa erre az, amikor Dettike egy rövid időre helyet cserél a legjobb barátnőjével, és Balambér végignézi, ahogy eltölt egy estét a másik kislány családjával, ahol az elvált anyuka és az éppen aktuális pótapuka kártyázik. A légkör a legkevésbé sem meghitt, a kislánnyal, Nettikével, nemigen törődnek, hiába rak rendet a szobájában és hiába írja meg a házi feladatot. Mivel a képzeletbeli barát nem tud, és nem akar semmit beleolvasni a helyzetbe, a leírás mentes mindenféle szájbarágós, túlzó érzelmességtől, és pont ettől lesz hatásos.

„… nem csak ez az egy család létezik, hanem még van egy csomó. Másik, párhuzamos univerzumokban. A Dettike szerint sokféle család létezik.”

A szöveg nem fél belenézni a kiskamaszkor sötétebb bugyraiba, a félelmek és szorongás övezte bizonytalanságba. A tíz év körüli korosztály ritka célközönség, a könyvek túlnyomó része vagy a kisebbeket vagy a nagyobbakat célozza. Dettike már nem kicsi, de még nem kamasz, és bár általában a kamaszkort szokás misztifikálni, mint megterhelő átmeneti időszakot az ember életében, az alsó tagozatos évek sem sokkal könnyebbek. A kisgyermeki gondolkodásnak olyan bonyolult kérdésekkel kell megbirkóznia, mint például a gender sztereotípiák, a különböző családmodellek és az öndefiníció. Dettike kipróbálja, milyen fiúnak lenni, milyen egy másik családban élni, közben pedig folyamatosan a vele szemben állított, számára gyakran érthetetlen elvárásokkal küzd.

„Asszem, én már nem akarok senki más lenni soha többé. Tiszta hülyeség az egész.”

A korábban említett vitához tartozó érv, hogy a jó gyerekszöveget a felnőttek is élvezik, mivel a mélysége vagy árnyaltsága kettős tartalmat hoz létre, amely részben az egyik, részben a másik korosztálynak szól. Ez a leírás azonban nem a jó gyerekszöveg, hanem általában a jó szöveg sajátja. Elekes Dóra a könyvbemutatón úgy fogalmazott, „kicsúsznak belőle” a felnőtteket célzó extra dimenziók. Ez a „kicsúszás” különbözteti meg a jó szöveget a rossztól. Amikor egy író direkt akar mély és filozofikus lenni, a szöveg mesterkélt lesz – ezért nem működnek az olyan gyerekeknek (vagy felnőtteknek) szánt művek, amelyek tudatosan próbálnak kibontatni egy problémakört, így válva óhatatlanul didaktikussá. Újabb tévedés azt gondolni, hogy csak azért, mert valami kicsiknek szól, tanító jellegű kell, hogy legyen. A jó irodalom magától is tanít, akár akarja az író, akár nem. A Dettike nem akar tanítani, nem okoskodik, „csupán” a valóságról mesél – kulcslyukakban élő lényekről, az ágy alatt bujkáló néniről és arról, hogy milyen nehéz istennek lenni.

„A rend az csak a tárgyak egyfajta elhelyezkedése a térben. Nem érdemes túl komolyan venni.”